Part 11

Jegyzet. 1715-ben jelent meg Párisban Bechet Augustintól, az useri templom kanonokjától írva egy nevezetes monografia e czím alatt: «Histoire du ministere, du cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie, Primat et Regent du Royaume de Hongrie etc. Dedie A. S. A. S. Monsigneur le Prince Ragotski. Avec Approbation et Privilege du Roy». Martinuzzi bibornok, esztergomi érsek, primás és Magyarország kormányzójának története. Felajánlva ő fensége Rákóczy fejedelemnek. A király helybenhagyásával és szabadalmával. A szabadalom 1715 márcziusban kelt, tehát még XIV. Lajos által lett helybenhagyva, ki azon év őszén halt meg. A mű kiadója Jean Geoffroy Nyon.

Ez a munka a leghitelesebb adatokból van összeállítva s rendkívül érdekes részleteket tartalmaz Martinuzzi életéből, melyek több helyen értelmes helyreigazítással szolgálnak. Különös, hogy nagy történetírónknak, Horváth Mihálynak erről a nevezetes monografiáról nem volt tudomása frater György monografiájának megirásakor. Ebben az mondatik, hogy a budai pálos kolostor főnöke fráter Györgyöt Lengyelországban a krakkói kerületben levő czensztochovoi zárda főnökévé, priorává nevezte ki. Ellenben Bechet igy adja elő ez eseményt.

«Ses grands talents le firent considerer avec distinction dans son Ordre, Sa reputation y devint si grande, que l’Abbé du fameux Monastere de Censtoconiano en Pologne étant décédé, quoique dans un autre Royaume, et une Province eloignèe, les Religieux sé’tant assemblez en Chapitre general pour s’élire un autre Superieur, ils jetterent les yeux sur George, et d’une voix le choisirent pour leur Abbé.»

(Nagy tehetségei megkülömböztető tekintélyt szereztek neki az egész Rendnél, jó hire oly nagy lett, hogy miután a hirhedett czensztochovoi kolostornak Lengyelországban meghalálozott az apátfőnöke, bárha más országba való volt is, s oly távoleső tartományba, még is az általános káptalani gyűlésen az új főnökválasztásra egybegyűlt szerzetesek Györgyre vetették a szemeiket s egyhangulag őt választák meg apátjukká.)

Tehát a lengyel szerzetesek választották meg és pedig apáturrá, nem pedig a budai zárda nevezte ki perjellé Czensztochovoba. Ez a hirhedett s királyilag dotált kolostor nem is lehetett filiája a budakeszi szerény zárdának, melynek épülete ma is fennáll, mint egy sváb tehenész gazdasági tanyája.

S a mit Bechet ír továbbit Martinuzziról, az ismét ez adat hitelességét erősíti meg.

«Cette election honorable flattoit son penchant, cependant il en apprit la nouvelle sans aucune emotion, et toujours il montoie sang froid en pareilles occasions. Il semble, que les dignités et les honneurs venoient au devant de lui, jamais il ne fit paroitre d’empressement pour les acquerir et les remplit toujours avec une grande dignité. Dès quil eut pris possession de son Abbaie, il en règla les affaires temporelles avec une prudence, et les spirituelles avec un zèle admirable. Comme il avoit on discernemans singulier a connoitre le caractère des esprits, il distribua les emplois selon la portée d’un chacun. Jamais il n’exigea de devoirs, dons il ne donna l’exemple, toujours le premier et le dernier aux exercises de la regularité.»

(Ez a megtisztelő választás hizelgett az ő hajlamainak, azonban ennek a hirét minden felindulás nélkül fogadta. Mindenkor hidegvért mutatott hasonló alkalmaknál. Úgy tetszik, hogy a kitüntetések helyébe jöttek, soha sem mutatta, hogy azoknak elnyerésében serénykedik, s azokat mindig nagy méltósággal töltötte be. A mint birtokába vette az apátságot, annak a világi ügyét nagy eszességgel hozta rendbe, s a lelki ügyeit bámulatos buzgósággal. Minthogy különös tehetséggel birt a szellemi karakterek megkülömböztetésében, a hivatalos teendőket kinek-kinek a hivatásához alkalmazva osztotta ki. Soha sem követelt oly kötelességeket, a mikre maga ne adott volna példát. S a vallásos gyakorlatoknál mindig ő volt az első és az utolsó.)

XII. FEJEZET. VISSZA!

És mikor mindezen feladatait befejezte fráter György, akkor azt mondá a lengyel királynak:

– És már most megyek az én hazámba vissza, mert ott több szükség van rám, mint Lengyelországban.

S azzal otthagyta a gazdag, világhirü czensztochovoi apátságot, a fényes krakkói királyi udvart s visszament Sajó-Ládra, a szegény, földhöz ragadt parasztjai közé.

XIII. FEJEZET. «ULTIMUS SURCULUS MASCULUS.»

(Az utolsó férfi-sarj.)

Martinuzzi, a mint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett s abban a szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni tanittatott. Magáról tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nem igen tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt, a mi volt, az diákul volt.

Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza fráter György (versenyt szokott kaszálni a jobbágyaival, lássák, hogy a munka nem Istenátok), vállán volt a kasza, az utcza végén a piacz felől nagy hujjahó támadt, az iskolás gyerekek sivalkodtak: «Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!»

Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó, egy asszony, meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle összetévesztésre, a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje turbán forma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát és száját is eltakarta, úgy, hogy csak a szeme, meg az orra volt látható és aztán férfimódra ült a nyeregben, a mi ismét szokatlan volt ezen a vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, a min mindenki nevetett. «Szarkanyelven beszél!»

Fráter György ráismert ez idiomára. Valami keveréke volt az a dalmatának, meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz s megszólítá üdvözölve.

– Dicsértessék a Jézus. Mit keres kelmed itt asszonyom?

A nő lóhátról beszélt hozzá.

– Mindörökké ámen! Hallod-e te barát, mondd meg nekem, hol van itt a lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovich György apáturnak?

– Én vagyok az az apátur, jó asszony.

– Hallod-e te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy milyen egy apátur! Annak veres öv van a derekán, arany láncz a nyakában, azon arany-kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem, ezüst nyelü görbe bot a kezében, nem kasza, mint a tiedben.

– Mégis csak én vagyok György apát, jó asszony.

– Hallod-e te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jött-ment vagyok, mert én nemes asszony vagyok. Láttam én már papot eleget. Egy bátyám püspök volt Scardonában, palotában lakott, az engem mindig az asztalához ültetett, valahányszor hozzá mentem.

– Anyám! Édes anyám! Kiálta fel fráter György s eldobva a kaszát a kezéből, odarohant a nőhöz s a körül álló nép láttára, megcsókolta a kezét.

– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuriczám? Ez a nagy mahumedember?

– Én vagyok az a te Gyuriczád, a kit kivert a palotájából a scardonai püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az asztalához.

– No erről ismerek rád! Most is olyan goromba ficzkó vagy, mindenkinek szemébe mondod az igazat. Ennyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?

– Hiszen nem értik ezek, mit beszélünk.

– Mert buták! No hát te itt vagy, de hol van az apátúr?

– Mondom, hogy én vagyok az.

– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No de jó ez a palóczoknak. No hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni nekem, meg a lovászomnak, lovastul?

– Külön házat adok lakásodul.

S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga vezeté őt fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek legkevésbbé, még egy anyának sem.

… Husz év óta nem látták egymást.

Az asszony bizony nagyon megvénült, arczán nagyon meglátszott a viszontagság. Ostoba piktor az idő! Mentől tovább dolgozik az arczképünkön, annál jobban elrontja azt.

A vendégház ajtajánál a csengésre előjött a kulcsár felesége. Az is hajlottkorú nő volt és ment minden szépségtől. Fráter György megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, a mire szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját, ezt tiltotta a zárdai regula.

Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektorium. A hosszú nagy terem közepén egy vas rácscsal volt kétfelé zárva, mely az étkező asztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással, de nem találkozhattak.

Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek? s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.

Mikor aztán a kókvia csengetyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl egyenkint belépkedtek az étkezőbe s kiki elfoglalta a maga székét.

Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy a mint legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a helyéről, sorba odajárul hozzá és kezet csókol neki.

Fráter György pedig, a helyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a rácshoz, szerzetestársaihoz latinul szólva: «ime az én anyám» (egyike a Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az anyjának. És azután oda ül a legalsó helyre, hogy az anyjával beszélhessen, maga helyett a guardiant ültetve az első helyre.

– Beszélhetsz anyám. A testvérek nem értenek olaszul.

– Majd ha végig ettük a vacsorát.

A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő megérkeztének örömére nagy vendégség készül. «Csak léféle hétféle lesz!» a hogy a palócz dicséret jellemzi a jó lakomát.

S az ilyen jó vacsorát bizony kár volna elrontani a rossz hirekkel.

Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalról, a birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzá fogni a keserves nagy zokogáshoz.

– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuriczám, mi hozott most engem ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se kezét, se lábát nem birja, csak még épen hogy beszélni tud. Mindig engem csufolt, hogy olyan sokat darálok, azt mondta, ha én egyszer meghalok, a nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt, csak a nyelve maradt élve. Oh szegény uram, de keservesen sirok miattad.

Fráter György nem szólt közbe. Engedte a neki eredt garatot lejárni.

– Hát bizony csak arra a hirre esett össze az én jó uram, hogy a legkedvesebb fiát, azt a Mártont, a ki épen olyan fekete vaklincz volt, mint az apja, a ki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbubolt, a ki engemet mindig «sztará opiczának» gunyolt, a ki a hadnagy volt a muskétásoknál Belgrádban…

– Nos? Mi lett vele?

– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak, meghalt. Isten legyen irgalmas szegény lelkének.

A mostoha anya ájtatosan keresztet vetett magára.

– Szegény bátyám! S nekem azt még nem hozták hirül.

– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át az izenetet.

– Holnap requiemet tartunk az üdvéért.

– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt tele öntötték szurokkal, úgy küldték haza az apjához Kamizácz várába. Az öreg rögtön ledobbant a lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét nyögte, «Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!» S azóta sem engedi eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. «Nincs már több fiam. Nincs több Utyessenovits sarjadék!» Egyszer aztán én megszólítottam. «Édes atyus! Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?» «Az a barát?» mordult rám az öreg. Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá lettél, olyanná, a ki koldulni jár leptikával.

– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apáturrá lettem, rövid idő mulva.

– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem bontotta, nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen körülötte, a ki az iráshoz vagdalna, magam sem töröm a tollát.

– De én egyebet is küldtem nektek a levéllel együtt.

– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi ostyepka, az apád neve, meg a czímere volt rá kiformálva.

– No hát mit csináltatok azzal a sajttal?

– Megbecsültük szépen, eltettük az almáriumba.

– S nem vágtátok fel?

– Az öreg nem engedte. Hogy ő a czimerét nem hagyja szétdarabolni.

– Abban a sajtban száz arany volt elrejtve.

Az anyóka összecsapta a kezeit s sirtában nevetett.

– Száz arany a mi házunknál! Szent atyám! A hol egy aranypénz meg nem tudott melegedni, a hogy jött mingyárt elgurult. Ha én azt az öregnek most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana s összeütné a bokáját! Száz arany az ostyepkában! De hát a barát mért nem mondta?

– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a bojnyikok el ne tökítsék, de a levélben meg volt írva.

– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No de már most ő kivánja a látásodat. Azt mondta, megbocsát.

– Más szót mondok, én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom bűnbocsánatát.

– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon az egész örökség, úgy a hogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a másik után a pogányokkal harczolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg, hogy állj helyükbe, te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a legjobbik kardját, a kit már régen csak mankónak használ, még sem teszi le a kezéből soha s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó hátas lovát, egész nyeregszámostól, a ki gyöngyházzal van kirakva. Te rád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét falu, a nagy erdő, meg a dülőben levő földek. Azután meg a négykerekü patakmalom, meg a fürészmalom, meg a nagy szilva aszaló, meg a présház és a pincze, no aztán a magtár!

György engedte az anyját beszélni, nem szólt közbe. Pedig tudta jól, hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a valóságban, a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pincze kong, a magtárból az egerek is rég elszöktek.

– Ezt mind átadja neked az én uram, a mint hazajösz az ősi várba. Azt tehetsz vele, a mi neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.

György még erre sem szólt semmit, pedig az öreg asszony számított az ellenmondásra.

– No úgy-e hogy fenntartod? folytatá, és aztán a nagy Utyessenovits családnak nem fog magva szakadni soha.

Erre sem szólt semmit a pap.

Ekkor aztán az öreg asszony maga kezdett hozzá a czáfolgatáshoz.

– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol? Fiunk György már felszentelt pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot, hanem az öreg letorkolt. «Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak nincs-e feleségük? pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak, pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy hires nevezetes familiájának fentartása végett feleséget vegyen? s aztán lett hét leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, a kik még híresebbek a Thurzóknál? Aztán elkezdett az öreg csunyákat mondani, a miket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet? Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele, hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a pilist a fején hajjal s aztán danolja el azt a nótát, hogy:

«Nem leszek én többé barát Levetem a barát csuhát Eldobom a könyvecskémet Ölelem a menyecskémet.»

Az öreg asszonyság el is danolta azt a tréfás ritmust a fia előtt.

Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában volt már vele, hogy miért akar ő vele az apja beszélni, de az iránt is, hogy mi az ő leghelyesebb tenni valója.

– Jól van édes anyám. Mondá a nemes hölgynek. Majd ellátogatok az apámhoz.

– De hamar ám, mert az nem halogatja, mint a zsidó a halálát.

– Holnap mindjárt útra kelünk, csak elébb megtartjuk az elhunyt bátyámért a requiemet.

A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és novicziusok khorusban énekeltek, a pontifikáló apátúr felvette ez alkalomra azt a pompás fehér selyem palástját, melyre az ezüst sasokat maga a lengyel királyné himezte.

A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba s körülhordá az öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon, megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mivelt földeket, jóllét és tisztaság beszélt maga magáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé. Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.

Fráter György, a maga személyére, a legnagyobb egyszerűséget követte, kocsin soha sem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az egész felvidéket és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom volt rá, midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizácz vára, hogy mi egy sajóládi apátúr?

Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az installátiója alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés, egymással szemben, a főpap mellett nem ülhet senki.

Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az arany lánczczal a nyakában, s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai figyelmeztetésben fejezé ki.

– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranylánczot meglátják a nyakadban, megölnek érte az erdőben a bojnyikok.

Lesz róluk gondoskodva. A sajóládi apáturnak kisérete is van.

Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal, muskétával, képezték a kiséretet. (Az apátúr törvény által volt kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen s azzal háború esetén a nemesi sereghez csatlakozni.)

Akkor meg ettől a sokaságtól ijedt meg az anyja.

– Minden szentekre! Ki ád annyi embernek enni Kamizáczban?

– Annak is lesz módja.

Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállitotta a mindennemü konyhára való eleséget a hintó után, még hordóval sert, bort is, és egy átalag tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra. S Kamizácz vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, a míg hintóval, szekérrel odáig elvergődtek, szerencsésen, tengelytörés nélkül.

A felvonuló apáturnak lassankint egész bucsújáró kisérete támadt az ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizácz alá értek, már egész népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.

S ez mind Fráter György észjárásába illett.

Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára, hanem az áldást osztó főpap, a ki megszenteli a házat.

Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi proczessióval bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül. Látta őt berobogni a felvonó hidon, a négy lovas veres hintóban. Sirt az öreg, egyrészt az örömtől, másrészt a fájdalomtól. Az örömtől azért, hogy Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, a fájdalomtól meg azért, mert érezte, hogy erről a magasról nehéz lesz azt már oda leszállítani, a hová ő szeretné.

Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta két felől az orczáját s áldást mondott a fejére.

– Fiam! Egyetlen egy fiam! zokogá az öreg. A bucsus asszonyok rebegék egymásnak: «Nézd, a vén Gergely sir! Soha sem látta azt senki.»

Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak egy ölbevaló gyermek volna, így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntató székbe és maga melléje ült.

Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki az apátúr, (a hogy halál előtt álló hivőknek szokás.) És aztán misét mondott az egybegyült nép előtt.

Ez mind nagy hatással volt a guta-ütött öreg kedélyére.

És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza. Annak a búszos odunak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A rozsdás fegyverek, a rablott harczi zsákmányok, a vadászdiadalok irhái, a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal a csatában elesett hős fiával, az nem volt jó hely a találkozóra. Anyjával kieszelte az uton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után, süt, főz az öreg kedvencz ételeiből, a miket olyan régen nem izlelt már, töltött bárányt, haricska-puliszkát. Az öregnek a gyomra egészen ép volt még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot. Nagy étvágygyal látott az eléje rakott ételekhez, maga nem bírt hozzájuk nyulni, a felesége rakta falatonkint a szájába. «Jó asszony vagy! Jó étel volt! Hol vetted?»

Hát még mikor azt az átalagot felnyitották s abból töltött a fia az apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszubort. Ő tartotta az egyik kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, a míg felhajtotta. Hajh de jó volt.

– Ilyet csak a mennyországban isznak, ott is csak az apostolok!

– Itt pedig az apáturak. Mondá Anna asszony.

Ettől a pohár bortól egészen más szinben kezdte látni az öreg nemes az egész világot.

Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is olyan kemény, mint az első héten.)

– No de a mai szent nap örömére már ezt is felszeljük.

Hát a mint ketté vágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az abroszra az áldás, a sok szűz Máriás arany.

Az öregnek az arcza nevetésre torzult.

– Látod atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk s mi nem tudtunk róla! monda az asszony s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját s annak a tenyerébe tölteté az aranyakat, ott tánczoltak a sárga körmöcziek azon a holt kézen, úgy gyönyörködött bennük!

– Aranyak! Igazi aranyak. Arany csikócskák. Motyogta az öreg.

Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az asztalra az aranyakat s a feleségére mordult.

– No hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncznak.

Aztán Györgyhöz fordult.

– Van ám az anyádnak egy leánya is. Azután lett, hogy te itt hagytad a várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a bojnyik, nem ismerem. Kutyaházi! No elmehetsz már a konyhába anyjuk!

Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a konyhában.

– Nem akarsz atyuskám ledülni a szobádban az ágyadra, szunyókálni? Gondoskodék Anna asszony.

– Nem megyek a szobámba, az elvesztett fiamhoz, itt maradok a megkerült fiammal.

– Tudom, édes. Dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta mögött a maga véleményét, «bratinázni az aszúboros átalag mellett». Hát az is igaz volt. Ugyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!

– Takarodj dolgodra, hagyj a fiammal beszélni!