Part 9

– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.

– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.

– Nem árulok én patkószeget.

Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát, sértődött arccal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.

– Nono, – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.

Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobboldala alatt, azután a jobbal a balfelül eső részen.

– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…

Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs más tennivaló, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.

Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat, fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.

– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelkűleg.

S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes könyvet húz elő. Becéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles, barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől elválasztja, kínálja által, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.

– Kompaktor maga? – kérdezi.

– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?

Förgeteg arcára a szája szélén meg a szeme körül ráncok szaladnak föl s most már vidáman integet a fejével.

– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja. Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy olvasson benne.

Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan hunyorítva a szemével:

– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…

A könyvkötő az egyszerü szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyújtja át most már neki a könyvet.

– No, mit kér érte? Mondja.

A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi súlyát, várja a választ.

Egy ideig tart a műértő becsülgetés.

– Nagyon rongyos.

– Rongyos? – tör ki Halbőr. – Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar az úr?

– Jó, jó. De több a dolog vele.

Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.

– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát, – feleli vidáman.

A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.

– Negyven krajcáron alul nem lehet megcsinálni, – mondja.

Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.

– Mit? – kérdezi bárgyún.

– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is a méreg. – Hát ezt a könyvet.

– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.

Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró darabokat kezd hasogatni egy nagy papiroslemezből. Halbőr nézi egy darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:

– Gyere no, suba.

A középre áll vele, ahol nagyobb a térség, s nagyot lendítve rajta, a nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát, folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassu léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják talán tán. De nem hívják.

Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd veszekedni:

– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?

– Nem hiszem én, – mondja a békülékeny mester.

Annál jobban pöröl Förgeteg:

– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért gyüttem én ide, hogy le nézzön engöm. Van énneköm annyi, mint az úrnak. Hun a _keszám_, hagy csapom ki azt a rongyos négyhatost…

Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi az alku komolyabbik felét:

– Osztán mijen _rámába_ köti?…

– Vörösbe.

Halbőr gyanakodva néz rá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen nagyhirtelen rámondta a kompaktor.

– Vörösbe? Miért vörösbe?

– Hát kékbe.

– Kékbe… – ismétli tünődve Halbőr.

– Jó lönne a kék szín?

– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti, lehet feketébe is.

– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.

– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.

Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte. Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vidáman, s ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a boltból, ahogy jött, úgy elmegy.

Az utcán aztán megindul nagy sebesen, mert már sok időt vesztett. De alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz és benyitja az ajtót:

– Nini, – kiált be. – _Vörös rámába_ kösse…

Infanterist Csupak

Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.

Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük. Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot. Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra, mint a horogvég.

Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták, jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen, hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról, amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak, – de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám, Csupak.

Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga valóságában a tanyákra, libát legeltetni.

Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy – hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne. De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével.

– Hát hogy hívnak engem?

A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni, aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával vágta oda:

– Hát Her Hapman Csupak.

Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek, akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez az ember egy hajítófát sem.

Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun, némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény haptákokat állott, ha róla beszéltek.

Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy fölöttébb kevés esze van neki.

Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt, az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé, szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.

Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó, hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója.

A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap, melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.

Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik bemutató előadás után hazakergették.

– Haza fog menni, Csupak.

– Haza…

– Magyarországba, haza.

– Haza… – ismételte bárgyúan.

S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.

Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt mondaná:

– Magáhon való esze lögyön az embörnek.

Darabbanmaradtak

A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász, tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével. Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem, a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak, tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették, olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető – lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt, amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva mondták tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a gyerek behajtja a legelőről.

– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki komolyan, – te érted az ilyesmit.

– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki, hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én.

A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja, hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt.

A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez.

Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni, azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni. Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett, hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy fölmászhasson rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó elszomorodva csendesen hallgatott.

Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta:

– Adja kend ide. Majd én fejem.

– De, – mondta amaz, – megint a kútba visz.

– Csak adja kend ide.

Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett, szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta neki:

– Nem az a juhász van ám itt most, aki tegnap volt, hé!

És az öregbéres, aki sokáig lakott a városon is, mondá:

– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van neki.

Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen ugyan még most is, ebben az országban. A gyerekek a fészkét szedték, tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik, mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van, aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról esett le.

– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért.

Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon, amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról a tájra.

Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd irányában. Éhesek bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek. Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást, mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a nagy karéj kenyereket.

Azt mondja halkan Dicső Veron:

– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi. Pedig most is utolsónak maradt.

Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés fölsivít:

– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér!

Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap délben már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye mindenki ki belőle, amelyiket akarja.

– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte, hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen…

A muzsika

Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy milyen kocsi való ide.

Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére, sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin; mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka, pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le, mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy miért várták, – nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell hazaérni, az bizonyos.

Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját, kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát:

– Ehol-e! Keresi a fináncot.

A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik, nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén, hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött, játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában. Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az ágast látják; a lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik, amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa. Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában, de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a fináncot.