Part 7

Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál. Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás alsó végébe érjen, ahol lakik.

– No, Isten áldjon, – mondja. – Tisztelem az asszonyt.

– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott kend a fülemre az elébb.

Bárkányi befordul a dülőútra s nevetve szól vissza:

– Baj is az. Hisz nem esett idegennek.

Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba vannak elegyedve egymással.

Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:

– Ugyan ne szaggassátok az ember szívét…

A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget.

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság. Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy:

– Otthon már járnak a betlehemesek.

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan, nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kívül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak, de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!

Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami túlságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon. Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött, soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.

Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.

– Nini, – mondta, – még meleg.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:

– Emberek, élnek még a fecskék.

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide.

A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak azok!

– Néd-e, mán éled!

– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte a fecskék részére is.

Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.

Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik:

– Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem bírta állni: arról is lepergett.

Vándorló földek

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót húztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Anaaa…

– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek már, kis pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.

– Gágá, – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad és mindez gyönyörü.

– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjút. – Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

– Apja, – mondja, – apja!

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

– No, mit kell mondani? – kérdezi Viktor.

– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észretérvén, szintén szól:

– Addon Iszten ló loddalt.

– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között.

István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az áldott homokból.

– Újság van, apja, – szól Viktor mosolyogva. – Nagy újság.

– No? – mondja Máté.

– Hát nem látja kend?

– Újság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélek rá.

– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.

– Hát? Mond no, ha tudod.

– Hát épp ma két esztendősek a gyerekek.

– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.

– A! Búbocza! – mondja Pista is.

– Ugyan, hát mit adjak nekik? – szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk, csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.

– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek.

– Péz, – szól Miska.

– Péd, – folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

– Ni! – mondják egymásnak.

– Az enyimek, – szól Viktor.

– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen, – felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

– Viktor te! Vidd be a gyerekeket.

Az asszony kilép:

– Miért?

– Úgy nézem, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál, a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.