Part 6

No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza, holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban.

Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek, mek-mek-mek…

Jó éjszakát. Gyerünk Bécs felé…

Tanyahelyen

Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék. Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát. Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve írásaimat olvassák, ilyen kérdésekkel egyáltalán nem törődnek.

És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem, ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a teheneket vizet inni.

Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit, kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot.

Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római pápát látnám befordulni a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső, gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon.

… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok. Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről pedig bolond ember, aki megmozdul.

A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu, tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek a kotlósok, némely része szintén fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve néztem a fehér falakat.

Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok is már megint. _Humok_, – amint errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót, hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor _hum_. Már kész volnék is humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött, úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a társadalmi rendben.

Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom. Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én magam?

Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután csakugyan humok.

Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát, továbbá a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom, majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős…

Pecsét

Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, aki, hogy az útjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

– Nini, – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a pokróckoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg:

– A pecsét… behoztam.

– Be?

– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak meg. Nem tudom, mire mén vele.

A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no meg. Maga jobban érti.

S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze, – biztatja Förgeteg. – Hogy mi lehet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van citálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot:

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserűen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az őr?

Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.

– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a bírságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját húzza végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a kapitányra.

– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

Halbőr indulatosan kezd beszélni:

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem… Honnan? Miből?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a bíróra. Amaz azonban csak nagy egykedvűséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be kell hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helyben János:

– No, ez már igaz.

Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:

– Hát elmegyek, no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarcból_ valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint aki valami nagy új dolgot fedezett föl:

– Hát a pecsétet nem adják vissza?

A kapitány únja már a dolgot és bosszúsan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Halbőr lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s odalöki az asztalszélre:

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek az magának?

– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál újra megfordul:

– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe jó lesz-e?

– Jó, jó.

János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a papirosok közé:

– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.

Versengés

Eszéki Ferenc a mult héten vett új szerszámot a lovaira és hát büszke is velük. Szép a szerszám nagyon, világossárga bőrből való, rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is van Eszéki Ferencben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők lakója, ha ügyes-bajos dolgában a városba viszi az útja, mikor már mindent elvégezett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne járni-kelni, az útak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a Bárkányi szomszéd, (éppen a nyomás túlsó oldalában lakik két órajárásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagot, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda, – annyi azonban bizonyos, hogy egészen másképp viszik a lovak a kocsit.

Amiként ő, úgy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utcákon s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova? A városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kívül érnek, ott már nincs ilyféle akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egy másik utána s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész csomót, olyant, amelyiken vagy öregember hajtott, vagy asszonykézben volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi se bírná ki, amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

– No, ez nem enged, – gondolja Eszéki.

Ő is szorítja a lovakat most már még jobban.

– Gyü, Badár, – mondja a Pejnek, a Sárgára pedig jót húz.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a lovak hasaalját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit, hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi szomszéd.

– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre?

Bárkányi is fölismeri Eszékit.

– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

– Pedig csak elkerülöm kendet.

– Én nem úgy nézem, – vág vissza Bárkányi gúnyosan.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt vannak, senki sem nyert még semmit.

– No, kerűjj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.

– Várjék kend.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a lovait.

– Hej, – kiáltja át Eszéki, – a tarisznya lemarad a kocsiról.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált át:

– Mér volt ez, ugy-e?

– Tudod nagyon jól, – vág vissza Bárkányi.

– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is.

– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten.

– No, ez útunkba akadt, – mondja csöndesen Eszéki.

– No, hogy, – felel Bárkányi.

Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

– Ezt mán csak nem akartad elkerülni, – mondja Bárkányi.

– Nem ám, – felel Eszéki Ferenc, – halottakat nem kerülgetek.