Part 5

– Nem, – kérdezte Kiskovács Mihály, – pedig olyan rákot ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a víz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából a víz.

– Már mindegy, – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem lehet most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába, pipázni a többihez, András pedig ült tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé gurítva. A szél egyre erősebben járt a víz fölött, a kikötött kormányrúd nyikorgott, a kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej, – gondolta, – ott a túlparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasútas Belgrádban feleségestől. Annak viszi most a pár cserepet, hogy mégis otthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak a szép zöld levelei közt tekint ki az idegen föld népe közé a fiatal asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a partról nagyot kiált valaki hozzá:

– Hej.

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s úgy került ide a partra. Azt kiáltja neki vissza:

– No.

– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.

András kötözi a virágot s kiáltja újból:

– Ez itt hajó, hé!

– Annyit én is látok, – szól a csendőr ingerülten.

– Ha látod, mit kérded, – felelé Bábocskay.

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a járón halad a kormányos felé, azon emberek ügyetlenségével, akik nem szoktak ilyen vékony úton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni, – inti gúnyosan Bábocskay, – ebből a házból nagyon hamar ki lehet ám érni az udvarra.

– El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:

– Hová való hajó ez?

András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ültőhelyéből:

– Ez a vízre való.

– Hogy hívják?

– Nem hívják ezt sehogyse, hanem hol a víz viszi, hol a ló húzza. A neve pedig, – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején, – szent István királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

Amaz nem elégelte be még a kérdést.

– Honnan jön?

Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé:

– A város alul, – jelenti ki komolyan.

– Ej, – kiáltja a csendőr türelmetlenül, – hát micsoda város alul? Sok város van felülről idáig…

– Van ménkü, – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul jövünk. Odavaló ez a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol, ha valaki bejön a hajóra, jónapot szokott mondani.

A csendőrnek semmi módon sincs ínyére a beszéd.

– Ne leckéztessen itt engem, – vág vissza nyersen, parancsolólag. – Feleljen, hogy hová mennek, mit visznek, miért kötnek itt ki? Ismerem már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek Belgrádig, bizonyosan megfogja újból az ág. Lehelyezi a kis székre és amint guggolásából fölemelkedik, azt kérdezi a csendőrtől:

– Maga?

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem így beszélni?

András már előhúzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a jövevényen.

– Hát kicsoda maga? – kérdezi.

– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájába fogja, félre fordítván. Azután úgy mesterkedik, hogy a dohány a szél dacára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a tűz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Nem.

– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán, – mondja Bábocskay. – De azt mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát, – ez teszi-e az embert, hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. Egyenesebb is lesz, és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy azt teszi-e, azt nem tudom, – adja most már föl a szót lassu, erős ropogtatással, – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vízbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikaja vagyok? Hé vagyok magának, én, Bábocskay András, első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára úgy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon Isten? Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületes embert hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a rácok közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András, és úgy szorítja bele a pipát a szárba, hogy makkban ketté törik.

– No, nem úgy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Ha kivert a szél, – mondja Bábocskay.

– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…

– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanítsa. Voltam én már zajlásban a víz közepén a hajóval, hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– Az szép dolog, – mondja a csendőr.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András, és vízbe dobja a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Látom.

– Nohát. Az én fiam már vasútas odale a Belgrádba.

– Az enyim még iskolába jár.

– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!

– Az ám, – mondja az őrmester, – kettő.

– Ne mondja! – fűzi a beszédet András. – No látja, mibül lesz a tallas egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak így azokat is katonának akarja adni?

– De tanulnak azok, – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e, – mondja Bábocskay András, virzsinyia módra kezelvén fogai közt az üres pipaszárat, – abbul úr lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt zsandárkodik.

– Hát úgy van…

– Bizon, – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám különben. A fiúnak nyitva a világ, röpülhet, én mög, látja, csak itt vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e, vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, megkínálta a katonát:

– Üljön hát le egy kicsit.

– De köszönöm, – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. – Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom, – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, azt úgyis beraktam már a hajó fenekébe otthon, ahhoz pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az úgy van, – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni, ha akar… Ehen, – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Minek?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, möghívnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolítani. Tudja, ez belehány mindönt egymásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, úgy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü kölök… Jó az, tudja, nagyon. Melegít az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos úr, – szól a csendőr, – de nem löhet. Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –

A csendőr vállára vetette a fegyvert és kezelt Andrással.

– Jó utazást, – mondta. – Mikor mennek el innen?

– Már azt éppen nem tudom, – és körülnézte az égi tájakat András. – Amíg a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sínön mögy, mint a gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a földre.

– Isten áldja mög, – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egy ideig, ha vissza nem kiabálja a széllelbélelt Kiskovács Mihály:

– András bácsi, hej!

– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.

– Be löhet-e már menni a szobába?

– Nem. Minek?

– Só köll a halba.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón, a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki, – mondta András, – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl bírták emelni, úgy, hogy a kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda végét, benyúlt a lyukon és egy marék darabos sót húzott ki belőle.

– Ne, – mondta, – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár elment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El, – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…

Öreg embör napáldozatja

Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pípázott. Rossz dohányt pípázott a garasos pípából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak.

Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.

Leesött a faág. Mönyhért nézte.

– Legyüttél? – kérdezte tülle.

A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.

– No, – mondta Mönyhért, – ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp.

A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz.

Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.

De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyu.

Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért. Óh, Mária, légy üdvöz.

Csak a sánta varnyu gyün oda féllábon, de hisz könnyü annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:

– A Marcié lössz, – mondja neki. – Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.

Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:

– Kár.

– Kár beléd az étel, kutya, – fakad haragra nagyapó. – No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyu, hogy mögtépázna vagy egyszer.

– Kár, – kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.

Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyu. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyu, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.

Hattyu egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.

– Én nem védlek, – mondta most nagyapó, – mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?

Hattyu nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta.

– Aú! – így szól.

– De ügön, – felel neki nagyapó, – ijen vót.

No, ez mán sok. Hattyu leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.

– De söpörsz, – véli nagyapó, – pedig messzi van még a szombat délután.

Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyu nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.

– No, – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba, – csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.)

Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édes jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.

– Hozom a paszúrt, öregapám! – kiáltya.

– Ó, jó kis lelköm, – mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod?

– Ahán, – feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.

Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattja a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrü, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.

Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó.

Matykó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat.

Útban Bécs felé

Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak, ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut a főzésre idő, letaglózhassák a marhát.

Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem. Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen, ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az „ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit. Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől a Taktik.

Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe, ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona. Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám, idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá. Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be volt tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen gazdag embereknek lehet…

Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok, menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig, amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket ide az ördög.

Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem, jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt, bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron:

– Nem keresik itt az ilyesmit, – mondta, – talán a bírónál kapható.

Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ…

Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni, ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség. „Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat.

A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk, egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns, hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni, hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy ebédért, – óh, dumnye Zó!

Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás csirkét az oláh.

Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk:

– Főzz meg egy csirkét a domnunak.

– Hát főz az asszony egy csirkét a domnunak.

– De krumplival.

– Hát kimegyek a földre, kiások egy garaboly krumplit.

– De paprikásan főzd. Tud a te asszonyod paprikásan főzni?

– Az asszony tud főzni. De nincsen paprika az egész faluban.

Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint. Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett.

E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában: úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz az étel s nem is drágább, mint amaz…

Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. A belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét.

A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra…