Part 4

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part felé tartott vele.

A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni, mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta:

– A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

– Mondtam, hogy lemegyek, hát lemegyek. Meg lehet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél el, mikor mondom, hogy ne menj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sírva:

– Mihály, ha istent ismer kend…

Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:

– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén, ki húz ki engem másszor a vízbül?

És Vetró Barna szólt:

– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.

Szüreten

Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége. Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz. Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.

– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint.

Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát, kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.

A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt mondja az embereknek:

– Jobban táncoljanak kentek.

A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.

– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.

Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében, azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.

– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik.

– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli árak kitapasztalása szempontjából.

Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése, hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett, miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat, így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a szőlőt.

A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint annak, aki jobb áron veszi.

Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba:

– Szödik-é erre?

– Szödik.

– Kicsoda?

Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az elintézni valót, a gazda elé jutnak.

– Adjon Isten, – mondják.

– Adjon Isten, – fogadják.

– No, – mondja a koma, – hát mire végzik?

– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli.

Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája orrát az ostor nyelével:

– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek?

– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?

– Szödöm.

– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor.

– Hát kit így, kit úgy.

– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az állát a kezefejével.

– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást.

Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.

– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az üdő.

– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt érte.

– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király.

– A király?

– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán.

Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.

Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.

Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval:

– Adi-e?

Már, hogy a tőke a fürtöt.

– Adi, – felel a másik, állva a homokban.

– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz.

– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó, ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.

Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint egy kis magyar hold.

S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost, a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám, de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell. Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot. Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.

Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova, bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon.

Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon. Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás veszi ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a kapás s az udvarra fekszik subában.

Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a sírból jönne:

– Kukoriku…

Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról, mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl.

– Dologra, embörök! – kiáltja a subából.

Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be a legények elől).

Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai őrtállás után nyugodtan elalszik.

Kása a kötéllel

Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná a gazdához, mondván:

– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a „teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó. Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató ebre:

– Ne ugass, kutya, a gazdád se ugat.

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek, hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek el a mérges vasbikák a tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott. Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora) ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a városból, hol gépet, hol gálicot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők, földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk. Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze vidéken kalandoznak. Ellenben Vince bácsi csárdája pedig tökéletesen itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel sem törődött.

Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében szelíden elaludt.

Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukuríkulván, az eb is fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon) s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Teca, – szólt az asszonyhoz rekedten, – Palika hun van?

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván, (de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s megindult.

– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, – gondolta Kása, – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis ember ingujjban és kiabálja:

– Kása bácsi, Kása bácsi!

Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta a fiút és teljes meggyőződéssel mondta:

– Palika… Palika…

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?

– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele magának elpányvázni.

– Kár, – vélte a gyermek, – hogy el nem pányvázta.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte sietve hazafelé.

Bábocskay szelet hever

Úgy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem ér az semmit. Szűk a víz s a hajónak nekifekszik a szél, bármint kerülgeti, csak kifújja a parthoz a víz közepéről, de ez még szerencse, mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violenciába az égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, nagyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi intézkedést nem tettek egyebet, mert úgy volt, hogy mihelyst eláll a szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy.

Hogy hátha halat fognak, a picéket is kivetették, ami állandóságra mutat. Kiskovács Mihály evedző legény pedig be akart menni a hajóházba, amikor rámordul a kormányos:

– Mit akarsz ott?

– Hát majd a brácsát leeresztöm, – felelte Kiskovács. – Úgy lehet, rák is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert épp neki való partos a part, az bizonyos, – vélte válaszadásképp Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen talán ez az egyetlen hajó, az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg a szobába nem mégy be, Kiskovács.