Part 3

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne túróslepénynyel rakni ki az útcákat.

És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt, legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát viselt.

– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.

– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak, amin visszamászott.

Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt, úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Úgy nézem, belefordulunk…

Azt mondta erre Kalapis János legény:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán forduljon amerre tetszik.

Török idegenül nézett rá.

– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:

– Hát ugyan hogy mentek ki a partra?

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő):

– Majd kihajítom én!

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik. Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet, szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon, azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait.

– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

– No, – mondta az ember, – aki akar, az mehet.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü Kanizsay Ferenc maradt.

– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a partra, hogy postára add.

Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van; ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):

Tisztelt gazda uram!

Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben. Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot, gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormányt a jég.“

Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencnek.

– Ezt, – mondta, – mihelyest falut érsz, föladd.

Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra.

– Hát kend, – kérdezte, – Mihály bátyám? kend nem jön?

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencnek:

– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vízre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette föl a kérdést:

– Én? Innen?

*

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt. Egymaga úr a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró kácsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, útközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

– No, meggyütt kend?

– Meg.

Egy szót se szólt többet.

De szótalansága mellett is az olvasó egyet gondol, hogy idáig eljutott: az elvállalt dolognak hőse Török Mihály uram.

A mag története

Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az ajnározza a magot.

Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez képest éltesse.

Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljanak az emberek.

Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban és senki más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még élvezetnek tartja.

– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az asszonya különösen.

Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet. Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit az Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban legföljebb csak a fogát töri.

*

Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik. Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:

– Ejnye, de gyönyörü szép időnk van.

Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő szívében is helyet foglal.

Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják?

A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó csobolyók körülnézendők.

Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli. Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett el reményeiből.

– Hála Istennek, – sóhajt a gazda, – csak a nagyja hull.

Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit.

Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik, elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint épp itt, ennél a népnél.

– Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.

– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is éppen ebbe vagyok beleállapodva.

No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.

*

A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a hajtóember így szól nekik:

– Hajrá!

Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem körben forognak az ágyon.

Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza.

– Holnap új buzából sült kenyér lesz, – mondja a gyerekeknek.

Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet. De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak…

– Apám! apám! – kiabálják, – új buzából van már kenyér…

Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.

Föl is hajózunk, le is hajózunk

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr:

Csináltatsz-e rózsám diófakoporsót? Csináltatok, csináltatok márványkőkoporsót. Megismersz-e engem három leány előtt? Megismerlek, megismerlek egész világ előtt…

Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is: hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte, hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a kormányosnak:

– Ha partot érünk, lemegyek a hajóról.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbír.