Part 2

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput és gyékénynyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a szakadást.

Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az, – felel a tiszt, – csak derékig ért a víz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

– Jól van, – mondja amaz és megindul azon vizesen, – talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én, – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos, – mondja. – Szögényöknek történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban úgy van.

Egy vídám katonáról

Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. – Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor; először, mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja, (amely állást később a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik számu fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Rucának nevezett úr voltaképpen csak a piros selyemruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyü bimbasi feleségeinek egyikéből sohasem látott egyebet. Azonkívül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Ruca egyszerü közkatona volt, aki, bár sok mindenhez értett s a kompánia-suszter, Franc Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi asszonyáig emelhesse szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek örvendett. A szakasznak, – nagy, hosszu, fából tél-túl összeütött hodályban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon, – szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.

Ruca igen jeles férfiu volt. Ha új bakancsokat kellett zsirozni a magazinnak nevezett állitólagos férhelyiségben, oda csak Rucát hívta meg az őrmester, mert ime, az ügyes Ruca egy félóra alatt bezsirozta az összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is „elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak „utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu szabadságra ment csupán.

Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb messzi népek.

Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva:

– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!

Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi. Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny fölött.

Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:

– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…

Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni. Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.

Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes szakállon, büszkeségén.

Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük negyven éven alól való ember.

Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton. Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött, paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes embert.

Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába vágva.

Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.

Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra ment a kapitány elé:

– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet kenyeret.

– Hát miért?

– Jelentem alássan, megeszi a patkány.

– Hát nincs ott a macska?

– Jelentem alássan, nincs.

– Hát hol van?

– Jelentem alássan, dezertált.

– Hát miért nem vigyáztatok rá?

– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött a macska.

– Hát jőjjön elő az Ördög.

A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai színezetü porcellán, lehullott a polcról.

– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?

– Jelentem alássan, igen.

– Minek engedte?

– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni.

Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca.

– Hát frájter, van-e már zizé?

A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető tisztelettel kérdezte:

– Milyen zizé, hadnagy úr?

– Amelynek négy lába van és nyávog.

– Olyan még nincs, hadnagy úr.

Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.

A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.

– Válogassatok, – mondta jólelkűleg.

S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett nyitjára akadni.

Végre azonban kiderült, hogy Ruca szerelmes.

A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk, Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót.

Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része, elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság.

A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos.

A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.

Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból.

Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni. A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért.

– Hol voltál, Ruca?

Elütőleg felelt:

– Sétáltam.

– Merre?

– Itt a Limparton.

– Kerested a bimbasi feleségét?

Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.

– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.

– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban egy bolond.

Ruca vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.

– Hadd legyek… – mondta.

A káplár kötekedve folytatta:

– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik rajta?

Ruca megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:

– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…

Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.

Subavásár

Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.

S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult, indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.

Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma. Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött. Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt.

A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.

A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény. Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul. Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok kíséretében veszi ki a pipát.

Azonban, ahogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében:

– Hopp-hó! – mondja. – Hol a pénz?

A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de hát azt látni kell.

– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell azt nézni.

Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek, s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal.

Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé. Halbőr a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a szakvéleményeket.

– A szélsőhöz, – mormogja lassan a koma.

– A szélsőhöz, – hagyják helyben a többiek.

Elmennek a két sor közt és megállanak a szélső suba előtt.

– Suba köll, – mondja Halbőr János.

– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.

Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy a napfény rájuk vetődik, megragyognak.

– Mint a valóságos selyem.

Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:

– No, kit így, kit úgy.

A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.

Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából. Alig egynéhány.

– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma már nem csinálnak olyant.

– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.

– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.

Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való viszonyát is.

Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.

Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi dolog.

– A színe se az igazi, – mondja kedvetlenül.

– Dehogy nem, – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.

Csap egyet a levegőben Halbőr s megvetőleg dobja le a subát.

– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem tetszik.

Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.

– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.

Belécsippent a két ujjával egyes helyeken.

– Mint a patyolat!

– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.

Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.

– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.

– Harminc forint.

Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a kereskedőre.

– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe menjen a szó.

– Harminc forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.

– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.

– Nem, új forintban.

Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.

De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a subát maga körül és rátámad a suba-árusra:

– De hát maga-e az a Kis Mihály, akit én keresek?

– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a szegedi piacon, ismerheti a nevemet.

– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.

– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a subás.

– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.

A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is. Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.

– Adok érte húszat, – mondja. – Nem ér többet.

– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e a Kása András?

– Nem én, Halbőr János, a felsőtanyai.

– A Förgeteg Halbőrökbül?

– Ügön.

– Hát vigye a huszonnyolcadfélért.

Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:

– Nem köll ötért se.

– Nem-é?

– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja haraggal. – Sohase viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna benne a kutyám.

A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük, hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.

– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre volt gusztusom, ez se jó.

Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából két tizest és odatartja a subás elé:

– Köll a húsz forint?

– Nem lehet. Nem adom alább, – szól ez ingerülten.

Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy csakugyan benne van-e?

– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.

A kereskedő dühösen rákiált:

– Tréfáljon kend mással!

– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor. Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:

– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás subáért a másik szombaton.

Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.

A Szent Mihály a jégben

A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte, hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.