Part 11

Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja. Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.

Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is: köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.

Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch, Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.

A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:

– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul komandéroznak…

Viszik a pénzt kifelé

Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában, továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy, valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira. Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü, vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem újkorában veszik, hanem a _szögénypiacon_, amely név alatt a zsibárusok társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit úri családok adnak el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a legócskább is.

Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól. Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért, libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s vinni kellene kifelé.

A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik, nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is, hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, minek megfelelőleg van is a faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János, akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel:

– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a csípős bögölylegyeket piszkálni.

Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják, István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak, hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy melyik melyik. Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább a felhőket vizsgálja.

– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott füstöl?

– Az a gőzfürdő.

– Aztán abban a gőz fürdik?

– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen ismerős e dologgal.

– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább.

– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.

– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei, amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között. Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke alighanem mindjárt hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja bizonyosan az anyja.

János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a másikba.

– Köll nyóc negyven?

– Nem köll, int a szalonnavágó bicskával János.

– Hát nyóc negyvenöt?

– Nem. Nyóc kilencven az ára.

A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz folyamodik.

– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti egy cendzál.

– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…)

Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi szomszédhoz:

– Kend milyen árban tartja?

– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a „felebarátom“-nál fogva nazarénus.

– Tiszta a buza?

– Tiszta, egészen tiszta.

Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel:

– Nyóc nyócvan.

– Nagyon meg van kend bukva, – mondja az ügynök és tovább halad.

János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán. Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket, Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába önti.

– Adjon Isten ezör ennyit, – mondja Czicza Miska, de János rámordul:

– Ne parancsolgassék kend Néki; ád az úgy is, ha akar.

Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza, ami az eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a zsákra s önkénytelen mondja:

– Ejnye, de szép buza. Milyen tiszta!

– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel a szerfölött való tavaszi esőket.

– Maga termelte? – kérdezi az úr.

– Nem, – feleli János, – én csak elvetöttem, a föld terömte.

János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb mulatságok közé tartozik.

– Nyolc hetven, – szól az úr.

– Nyóc hetvenöt, – válaszol János.

Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap. Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti, fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! – szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – Öhetnék vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már várjon egy kicsit.

A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé, miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék ki.

– Nincs nekem annyi hetvenöt krajcárom, – mondja a kereskedő.

– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki előbb.

Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi, amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé társalkodik s egy, vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és szemlélődik.

– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy fütyülő-cukrot?

Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele.

– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát most már melyik köll?

Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába. Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú szivart szív.

A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső lónak nem való a belső víz…)

TARTALOM

Förgeteg János mint közerő 5 Munkások 13 Egy vidám katonáról 31 Subavásár 45 A Szent Mihály a jégben 57 A mag története 69 Föl is hajózunk, le is hajózunk 79 Szüreten 89 Kása a kötéllel 99 Bábocskay szelet hever 109 Öreg embör napáldozatja 123 Útban Bécs felé 131 Tanyahelyen 141 Pecsét 149 Versengés 159 Fecskék 169 Vándorló földek 183 Főzés 195 Vásár 205 Förgeteg a kompaktornál 219 Infanterist Csupak 227 Darabbanmaradtak 235 A muzsika 245 Megállás közben 257 Vélemények 267 Viszik a pénzt kifelé 277

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

63 |veszedelnek |veszedelmek

72 |kenyér föltélen |kenyér föltétlen

222 |jobboldala alattt |jobboldala alatt]