Part 10

Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad, azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más, sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag, azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember, aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis látható.

Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja, hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar, most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez a koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta:

Két karikagyürü van az ujjamon, Találok szeretőt falun, városon. Találok én szeretőt, Minden ujjamra kettőt, Szőkét, csinosat, Barnát, gavallérosat.

Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika. A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van, nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri. De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:

– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.

Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett formája a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi, ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul: sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak, fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik: genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi lakodalmakba muzsikásnak.

Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.

– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.

– Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.

Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.

– De hát… De hát, – szól meglepődve, – még oda sem adtam…

– Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?

– Hát hiszen, – vélte csendesen, – hát persze hogy persze.

De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a lantot.

– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom, még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a csárdásnak, elronthatnák.

Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott, barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla.

Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy hazaérhessen.

Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:

Szőkét, csinosat, Barnát, gavallérosat…

Még az ajtóból is visszaszólt:

– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy, magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és csendesen behúzta maga után az ajtót.

Megállás közben

Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, – szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat, amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No, neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel, még Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta.

Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya.

Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok, kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok, akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. S a számtalan sok ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával.

Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a fehér köveken…

… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma asszonyság, bár kit senki sem kérdett:

– Kérem, már ma egy siketnéma visszanyerte a hangját.

A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön, szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak, szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a megilletődés, amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni, szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek.

Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk. Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre, – utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej, mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal haladt át a marosi hídon Radnára.

No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes publikum. Ilyen nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken, az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát…

Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba. Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik, szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy magos, ősz tanyai ember.

Az asztalhoz ül és kezel:

– Az Isten éltesse az urat.

– Isten éltesse, Hódi bácsi.

– Hát a nevemet is tudja?

– Hát.

– Hát akkor én majd kérök egy pohár bort a vendéglőstül.

– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van Zákányig.

– Hát azt is tudja, hogy odavaló vagyok?

– Hát.

Hódi bácsi hallgat egy darabig, azután azt mondja:

– Maga tán orvos vagy mérnök?

– Nem én.

– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki vagyok én. Az öreg Hódi.

– Nono.

Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől: nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi? Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei megcsillantak, mondván:

– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit. Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna.

– Majd öntünk.

– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam, mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy kelt. Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is, meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom: jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így, de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, – s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak lassan. Csak lassan.

Elhallgatott. Szétnézett az ereszetek alatt, ahol mindenütt ebédeltek.

– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek, hogy ilyen kopottan, porosan…

– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az van legelül.

Az ősz, agg ember bólintgatott:

– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés.

Tenyerébe támasztotta a fejét s úgy folytatta:

– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk is tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett, – csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan…

Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból visszaszólt:

– Tisztölöm az egész közönségöt…

Vélemények

I.

Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon, akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét: ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben, amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre.

Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy nagy fekete ló keresztben áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról.

No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról, de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt.

A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet, félreállt.

De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen:

– Hé! Hé! Kinek a lova ez, hé?

Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és a kérdést már tisztán hallotta. Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán mondta:

– A gazdájáé, hé!

Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival lennének is…

II.

Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott. Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten, különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le, ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta: a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz, hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“ Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével, mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi, a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori hangon vezénylé:

– Osztály, jobbra nézz!

Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot meg kell tartani.

Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban. Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és okarinán furulyázott.

És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre kocsiút nincsen.

Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak: tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni úgysem lehet ott semmiképpen sem.

Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan, de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg van rakva teherrel.

Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.

No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott. Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt, másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a katonabörtönbe. No jó.