Part 1

VIDÁM KÖNYVEK

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

FÖRGETEG JÁNOS

MINT KÖZERŐ

ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK

Budapest,

Singer és Wolfner kiadása

1905

_Minden jogot föntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

Förgeteg János mint közerő

Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg van vele elégedve. Azonban a fanyeregnek megvan az a rossz tulajdonsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához és fölébredt.

Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.

Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lustán gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.

Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélyesen aludni. Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossági hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.

A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.

– János!

János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot:

– Förgeteg János, – hej!

János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyban, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.)

Förgeteg fölül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Aztán odamegy az ablakhoz és kikiált:

– Mi kő?

– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.

Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban, ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalévőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.

– Ken’ mátul kezdve közerő, Förgeteg János.

János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arcába.

– Mi vagyok én?

– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig.

– Ingyen?

– Hát. De leginkább mingyá mönynyékken.

János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán fölkapja a fejét:

– Hát möhetök?

– Hát gyékken…

Halbőr Förgeteg János még egypár háttal kijelenti, hogy „rögvest“ megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malicia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerül, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen belefér.

Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást.

(Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.)

A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki körömvéggel letisztogatni bírja.

Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, keresi jó félóráig kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá.

Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a pusztázóra, hogy ugyan únja-e már a dolgot.

Idő multán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:

– Eső lösz.

János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb halad és a szeme elé tartott tenyér mögül bele próbál nézni a napba.

– Löhet hó is, – feleli aztán.

János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a cók-mók hiányzik. A cók-mók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.

Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét, mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva, ráakad az ásóra.

Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul.

Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.

– Hopp-hó, fékomteremtette…

– No!

– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.

– Mi?

– A kaparó!

– Micsoda kaparó?

– Hát az ásókaparó!

No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy okvetetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon.

A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejével és kétszer mondja:

– Ügön, ügön.

A legény megszorítja lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.

Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül és János folytatja az alvást.

Idő multán fölcihelődik, megindul és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János.

Munkások

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha úgy van, hogy ballábbal kelnek az emberek és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, dacos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, s ha megszorul is, más munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy vizitöltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beterítik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska huzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számítása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s annak a magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikusok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelső sorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint odaér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesúgnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor nem oda messze vannak Galiciában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasuti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokon áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések lábától túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s úgylátszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vizibuvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek és nagy sokaságban kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe újból jön másik és szőke színe olykor haragos barna. A föld fölé épített csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét és mossa a töltést; akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsúszszon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a dolognak; ha kérdik, csak morog s úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga tengerre és azt mondja:

– Víz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy elszakad a töltés!

– El – hagya rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a víz mög nem zsáll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni, – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amíg csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr, – magyarázza az ember és odasereglenek a többiek, – én abba vagyok beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem, – szól a mérnök.

– Nono, – felel nyugodtan az ember, – mink mán jártunk úgy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü így beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán úgy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyü erejével, hatalmas hangjával is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a bajt.

– Ebben igazuk van, – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen, – mondja mérgesen a mérnök, – van itt tizezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest, – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek, – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, mi?

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk, – int az embereknek a gödörgazda és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magától, hanem apadna, ha a tulsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem múlik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a cókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát.

– Nem először látok én ilyent, uram.

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek, persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.