Part 9

Vannak azután okosabb csigák, a kik vegetarianusok levén, ők maguk nem fegyverkeznek, offensiv háború nincsen szándékukban: hanem azért jól tudják, hogy más husevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborura vannak készen. Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan kemény szurós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a husevő csigák fajai, sem a nyolczkezű ölelései büntetlenül meg nem támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal, mint egy debreczeni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és biborpirossal van szépen feldiszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta fel a hátát, s még egy hosszú orrmányt is csinált magának fűrész alakra; abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy veszedelmes hegyes egyszarvat nyujtott ki csigaháza folytatásául, s körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs, s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: «borzasztó himboj» (pedig nem borzasztó): szép amethyst színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium Armatum pedig szószerint «fegyveres csónak» eszméjét fejezi ki.

De vannak aztán mások, a kik az örök békét még ennél is tökéletesebben biztosították a maguk részére. Nem európai tractatusok által; nem a nagy hatalmak összes garantiája alá helyezve létüket; hanem egyszerüen az által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s a mellett kívülről bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a furdancsok éles nyelveikkel ki nem birják kezdeni. Ezek a Turbók. Van nálam egy Turbo Pica (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak tapadva; de héját kikezdeni nem birták; pedig ezek a sziklát is kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű Turbo Olearius; vannak luxust üző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus, melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes narancspiros, s az alatt szép gyöngyházfehér; mikor egyes helyeit leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a «gyöngyös özvegy» a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha szinaranynyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy bámulatraméltó intézmény. A Turbók nyilása nagy gömbölyű torok. Hogy tehát e nyiláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e nyilásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik Turbó-fajnál fél fontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban «ungvis odoratus» név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.

Pompás védelmi rendszer! Rendezett államháztartás!

És hát mirevaló már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat, erődítés, offensiv és defensiv hadkészlet?

Ez mind azért van, hogy ha egyszer eltalál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolcz karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a tengerben és a tenger fenekén él és mozog!

VIII. A CSIGÁK SZERELME.

Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete kiterjed azon állatokra is, a miknek félteste már kővé van válva.

Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.

(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, melylyel egy magyar füvészkönyvben e régi műszavak: «nő» «hím» ki vannak hagyva, nehogy a botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a «szerelem» eszméjére vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a gyermekszivnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifju szivekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)

És a csigák szerelme bámulatraméltó.

Először is főerényük a hűség.

Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele, azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbuvárlatnak; most már tudják, hogy valót fedezett fel.

Van egy csiga faj, a «Salpa», egyszerű hengerded alak, mely jár egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi alakzatokat képeznek, a hogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa alakját tüntetik fel, majd egy maltai rendkeresztet; némelyik kalászidomúnak, másik lánczalakra van egyesülve, s némely csoport összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, a mikor világítanak a hullámban, egyre változó fénynyel: mely hol azurkék, hol zöld, hol lángveres.

A «csoportos Salpak» aztán csak «egy» eleven fiat hoznak a világra. Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre, milyen az őse volt, lánczot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi czímerforma.

Ezek aztán dicsekedhetnek a kék vérükkel!

Igazi vegyületlen nemesi leszármazás!

A csigának is van szíve.

Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden perczben hármat fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, a mint a sötétszínű vért beszivja és kitaszítja. Hatvanat üt egy percz alatt, mint az emberi szív rendes érveréskor.

S ez a csigaszív rejtelmes sympathiákkal van tele.

A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon az.

A lélekző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely őket minden állatnál külömbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.

Egyedül ez a csodaszerű rokonszenv az, mely őket egyesíti.

Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb körüljárják egymást körkörös tánczban, csápjaikat egymás felé nyujtják, gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, a kivel rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.

De ha meglelte mind a kettő azt, a kivel együtt érez, akkor soha máshoz nem szegődik többé, s a delejes érzület annyira összeköti őket, hogy mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a mozdulatot kell tennie, a mit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E csigarokonszenvre alapította Jackson hires amerikai tudós titkos táviró rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix hortensist a rokonszenvezés legfőbb perczében egymástól elszakítanak; az egyiket elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld tulsó felére, s mikor az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából, mert az «iszalag bércse» leveleit szereti különösen, s megy utána. Az amerikai a bércselevéllel betüket alakít, s a csiga mindenütt követi a betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában irt betüket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.

A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők is felszedik szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek neki, mig járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetüit.

A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: «Amor nyilának» nevezik azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanusítják, hogy e tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.

A csigák szerelmi hűségének bizonyítványaul már a vén Plinius felhozza, hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztül döfik, az elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolcz kezével, hogy társával együtt haljon meg.

De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai gond, melylyel tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi erős selyem-nyákkal ujszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle: egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, mig kikelnek. A leghivebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely gyönyörű törékeny lilaszínű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a vizszinre emelve, tojásait mint egy hosszu gyöngyfüzért köti oda csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb hölgyékszert, mig uj ivadék lesz belőle.

IX. A CSIGA-MÉLTÓSÁGOK.

Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó történeteket valószinütlenségnek ne tartsuk.

A Tridacna Gygas udvaránál vagyunk.

Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű szinekkel lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és szinük pompája határozza meg, hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.

Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, a kiket a Tridacna a kül- és belbiztonság fentartása végett tart maga körül; a kik azonban a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok az ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején nem igen buzdíthatják.

Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judæus, a ki a Cipræa Moneta tömegére felügyel.

Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszinü házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotásu filigránmunka héjával, a Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből himzett takarójával; a biborszülő Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, a kik az állam fényét és méltóságát fentartani vannak hivatva. A Voluta vexillum valódi zászlós ur, «Oránzászló» a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.

De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák. Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és a nélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az valami lélekemelő látvány.

Zsolozsmájuk felhat a tenger felszinéig, a hol már a csigák dogmája szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.

S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a más világon keresztelő medenczének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, a mi a csigák exegetái szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete szarvashalak usznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától, tengerfenék elsülyedésétől, tengeralatti vulcánok kitörésétől, tenger megsótalanosodásától; a mi mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon ügyeljen. Sőt ez áhitatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni bizonynyal, hogy a tenger bizonyos időben trillio számra hozza elő a Salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor a salpák ideje elmulik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a Medusákat, s azokból ismét gazdagon kikerül az évi budget.

Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. A miért viszont ő reá hull minden áldása a viznek.

Igy irja meg ezeket az Unio Margaritifer, a ki készíti a historiát «in usum Delphini».

Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat egymásra, a mikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes tudományok vannak lerakva; a mik nem minden csigának az orrára kötni valók.

A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háboruba kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, daczára a Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet kérünk, csiganyelven így hívják a «tengeri fület».) Az sem igaz, hogy a Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna oldalához, mintha legnagyobb hivei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar jön, ők a legelsők, a kik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a Tridacna hiveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert czifra nehéz házaikat czepelni s a Salpákra és Medusákra vadászni fáradságos dolog; sokkal kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszu ormányaikkal kiszedegetni belőle.

No hogy az ilyen hæreticus fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad: az igen természetes.

A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak excommunicáltatik, hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likaszszák ki az oldalát, s a veszedelmes gyöngyöket törjék össze, a hol kapják, nehogy valamikor typis admittantur. Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)

Hogy pedig a tengeralatti világ historiairó nélkül ne maradjon, megbizzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, a milyeneket igazhivő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud hozzá. Megirja a historiát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle az «igaz».

(Ilyen «Unio» gyöngyökből készíttetett magának Julius Cæsar Brittania elfoglalása után egy egész pánczélt, mit aztán Rómában Venus istennő bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)

Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek annyi ellensége a csigák között. Hiába! a mi igaz, az a tenger fenekén sem tetszik senkinek!

De ne siessünk. Egy valaki mégis van, a ki azzal, a mit a gyöngyér mond egyetért; s ez a Tridacna leghivebb barátja, a Pinnotheres Veterum.

Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, a ki a legleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.

Ez jól látja azt a gazdaságot, a mi a Tridacna területén folyik. Innen is huzzák, onnan is huzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig marad valami abból a tömérdek adóból, a mit csápjai összeszedegetnek. Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek annál jobb szemei vannak.

Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokalja már a fényes uraságok gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna husán, arra az összerándul s összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak le róla s kapják ki a kalodából hosszu orraikat, mert különben oda szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.

Hanem ilyenkor aztán a féljóllakásban maradt fényes uraságok, kik a magas polczról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle stylusban.

«De már ez tengeri disznóság!» mondja a Conus Admiralis.

«Valódi delfinség és fókaság!» toldja a Conus Generalis.

«Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn!» sóhajt a Mithra Pontificalis.

«Neptuntagadó eretnek!» antiphonáz neki a Conus Episcopalis.

«Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni!» mond egyhangú felkiáltással az összes csigafelsőház.

De hogyan? De miképen? Ez a kérdés.

X. A PAGURI.

Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább mindjobban elharapózó skepsisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek rajtakapattak, hogy hust esznek; pedig nekik örökös bőjt van rendelve: hinár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy társulatot alakítottak a «szent tengeri kigyó» czime alatt.

E társulatnak nagy és nemes czéljai voltak.

Legelőször is annak az utbanlevő, alkalmatlan Pinnotheresnek az eltávolítása. Legvégül pedig a husevésre kapott hitetleneknek az erkölcsös széna-evésre való visszatérítése.

Kezdjük az elején.

Legelőször is próbáltassanak meg a szelidebb eszközök a Pinnotheres legyőzésére.

Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a familiából való; szinte rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.

Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus hüvelyt adni.

Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például a kit a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.

Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsipi, hát vége van.

A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik; a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.

Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit Remete Ráknak, vagy Katona Ráknak. Remete Ráknak azért, mert mindig a czellájában lakik, Katona Ráknak meg talán azért, hogy pánczélt huzott fel nadrágnak.

Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihuzza a házából az erősebb s elfoglalja a helyét. Gyakran több Paguri concurrál egy üres csigaházért s akkor nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, a mikkel a megürült állomást egymás kezéről elütni törekeszenek. Látni őket gyakran napfényes délutánokon, a mint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.

Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, a kinek egy szép Trochus Fenestratus volt felhuzva a hátuljára, hogy szóljon egy okos szót az ő rokonával, a Pinnotheressel.

A Paguri elment látogatóba.

Messziről kezdte a discursust.

– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes csigaházam, huszonöt ablaka az utczára. Ha kisajátítás alá jön, veszek az árán három emeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell magáról. Nagy családom van. A feleségem a mult héten tizenhatezer tojást hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak, hogy habár farkomat a kormánypárt csigaháza fedi, a szivem most is igazi rákszív, s ollóim szabadelvüek maradtak. Hiába: a rákvér nem válik rákvizzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat: hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással. Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgy se tudjuk mink már a tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo Chrysostomust.

Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsipte a Tridacnát s a Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilencz bukfenczet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot, elment a szent tengeri kigyó casinójába s méltó méltatlankodással adá elő a kitünő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpio.

Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan kimozdítani.

XI. AZ APLISIA DEPILANS.

A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az Aplisiát.

Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.

A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú rémregéket beszélnek róla.

Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött. Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.

Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó méregnél.

Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.

A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.

Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget használták alkalmatlan alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a méreggel ölték meg Titust.

A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék neve Depilans: hajirtó.

Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend: egész teste megmerevedik attól.

Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.

Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisiafogás.

Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet.

Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok.

«A czél szentesíti az eszközöket!»

Meghívták azt a Tridacnához.

A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.