Part 8

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatjai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni. Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy «kő». A tűzben meg nem ég.

IV. A TENGER LÁMPÁSAI.

A mint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.

Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a világosságot nem látja: mégis megérzi.

És akkor előjönnek a tenger lámpásai.

Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a pyrosomáéhoz? E csoport állat, a mint az éj beáll, mint a tengerek futó csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azurkék fényt hagyva nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérré tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénynyel terjengeti csápjait a Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét szobában egy pohár vizbe teszik, az a viz fehér tejhez lesz hasonló.

És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a csodaalkotásu remekei a teremtő tengernek: úszó koronák, menyasszonykoszoruk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és valamennyi oly finomtestű mint a papir, mint hártya, és puha, mint a kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert a ki hozzájuk ér, mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be aztán a tengert harmincz lábnyi mélységre. Ott látni őket, a mint rezegve haladnak a viz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra bevilágítva maguk körül a hullámot.

A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott Meduzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vizbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világit.

Ezek a tenger lámpásai.

V. A TRIDACNA GYGAS ÉS A POLYPUS MAXIMUS TÖRTÉNETE.

Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva, mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.

A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik, piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben, csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyiláson.

A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve «byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vizgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.

Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.

A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.

Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.

Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.

Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.

A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

Megbecsülhetetlen institutió!

A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…

VI. A KÖLTŐ CSIGA S A KRITIKUS CSIGA.

Ki a tengeri alatti költő?

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.

A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Hogyan terem a gyöngy?

Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.

Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna!

Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyöngygyé.

De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.

Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest, mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek van.

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.

VII. A CSIGÁK HARCZAI.

Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: «harcz a csigák között!»

Tessék elhinni, hogy a csigák dühös állatok.

Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, a mi úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha ellenségére talál.

Lister, hires malakolog, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét: «tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!» így kiált fel erre a tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)

Hát még azután azoknak a haragja, a mik a tengerben laknak!

És a mik kellő fegyverzettel is el vannak látva a harcz folytatásához.

Azt már mondtuk, hogy minden kagyló húsevő: csak állatfélével él.

De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.

Ez a csigaország armadiája.

Mindeniknek sajátságos találmányú fegyverzete van.

A Cypræának hét sor foga van a lágy husa között, s azon kezdi, hogy az ellenfelének leharapja vele az orrmányát, ha megkaphatja; a Conusnak a nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.

A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, a mivel betakarja az ellenfelét, a kit meg akar törni; a gyomrában aztán van három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.

A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szivóját; mikor aztán áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a nyakára, mint a «lasso»-t, s úgy rántja be a gyomrába.

A Conus admiralis, a Conus generalis és a Conus princeps született katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirál már a születése esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán, gyöngyökkel hímezve; a másodiknak csak egy soros; a princznek biborszínű egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek a nélkül.

Ez a csigaország rendes díszserege.

Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak; kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe; tudós nyelven Diána fülének nevezik.

Ez füge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú orrmánya. Azzal ő oly keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja: egy percz mulva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.

Szintén a harczoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi süvegek.

S a ki ezek között leghatalmasabb, az a Mithra Papalis: a pápai süveg.

Pompás alak. Hófehér csigaház, biborveres négyszögű foltokkal, s az utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az alakja, mint egy hármas korona; mint szent Péter helytartójának hármas koronája. Innen az elnevezés.

A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.

S a Mithra Papalisnak pásztorbotja is van.

Egy hosszú hus-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a végén köralakban éles hegyes tövisekkel; a mikkel oly fájó sebeket tud ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, a ki megfogta, egy ütésébe belehalt.

Fél tőle állat és ember. Mindenki tudja, hogy nem megenni való.

Az a tulajdonsága van, hogy a ki megtalálta enni, annak nem marad a gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.

Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek oduikból a csigák harczosai, akkor kezdődik a hősköltemény.

Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik orrmányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi a fejét és kiszakítja héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Væ victis!