Part 7

Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy «adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva, útnak eresztettük azt.

Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan lenne, hogy állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?

Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a légben s nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a léggömbre, s ott maradt.

– Ah! nézd, mondá Dalton; ez a monsieur velünk akar utazni.

Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről. Akkor megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam és újra visszatettem a fészkébe.

Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy egy helyben függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang közepén? A tengernek ez a része az atlanti hajójáráson kivül esik s a skandinav partjáró hajók ennyire már ki nem tévednek.

Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt felettünk; a nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár szélén úgy látszott rezgeni a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna, pedig sima volt mint a tükör.

Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a mult éji küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.

Délután két órakor már egészen homályos volt az egész mindenség.

– Nézd csak, mondá ekkor Dalton, egy hajó.

És felmutatott az égre.

Az égen – egy hajó?

Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a hullámzó tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos gőzös, árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a természetben egy kilométernyire volna tőlünk.

Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott libegett fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt párázata bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.

Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink meggyőztek bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös az, melynek fata morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.

A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.

Ah! ha összetalálkoznánk, ha leszállhatnánk reá!

Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára minket a légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők fogják mondani: ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e léggömbben!

Az éjszaka zivatart hoz!

Este felé Dalton észreveszi, hogy léggömbünk pipázik.

Ez a léghajósok legveszélyesebb válsága.

A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a gáz kezd elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el mögöttünk.

Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott enyves folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment, mert az enyv a hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a repedés fölé sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára vannak csavarva s a két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez ugyan nem zárt hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de legalább meg voltunk óva a léggömb szétpattanásától.

A léggömb pipázása miatt azonban alászálltunk 1200 méternyire.

A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási fekete cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.

Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny ezután. Valami oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta tenger harsogása, a léghajó magasából hallgatva, a világ minden mæstrója sem birna kigondolni.

Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)

Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató viztömegnek valami őrülésre vezető zene volt!

S nekünk az egész éjszaka zengett.

Ez már negyedik éjszaka volt, melyen szemeinket lehunyni nem birtuk.

A tenger harsogása tudatá velünk, hogy odalenn vihar van.

Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza, sam Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.

Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy egy léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a szélcsend hazája.

A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben soha. A napéjegyen viharai villámtalanok.

Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé egymást követő villanások zavarták meg az éji sötétet.

E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület követte azokat.

Ágyúlövések!

– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott! mondá Dalton.

Biz az meglehet.

Igen szomorú hajnal virradt ránk.

Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán törtek ki a nap sugarai.

Légsúlymérőnket néztük.

Az csodálatos tüneményt mutatott.

A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600 méternyi magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk s a hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék a másik hatása alatt.

A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak magasra, fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken, völgyeken keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol alászállva a hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek vészlövései villogtak szét a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak voltunk távcsöveinkkel közelébb hozni az emberlakta töredékeny alkotmányt. Egy gőzös volt az, két árboczos. Talán ugyanaz, melynek képét a fata morgana mutatta. Hanem a két árboczról már le volt tépve minden vitorlafa, s a kémény nem füstölgött többé.

Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer a tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly mélyen lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt összetalálkozunk.

Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek oly közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a födélzeten elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk egymástól 300 méternyire.

Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a födélzeten hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.

Láthattuk arczát, kétségbeesését.

A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s léggömbünket ezer méternyire ragadta tőle.

– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e hajóval, annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s felragadom ide hozzánk.

Én azt hittem, hogy ez igen helytelen tréfa Daltontól.

A következő órák iszonyuan megczáfolták e hitemet.

A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni, ábrándozni, a mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta maga előtt s verseket kezdett neki mondani.

Uram Isten, ez az ember megőrült!

Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi ideget képes elviselni.

A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a psychiatria életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt a csónakban Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról minden meleg öltönyt. Nem fázott.

Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én józan voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne aludjunk.) Hanem tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás. Száztíz óra óta nem aludtam már.

Ezen a napon nem is volt már mit ennem.

Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger szélén, még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő felmagasztaltságunkat.

Két felhőréteg között úsztunk.

A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó tűzfénynyel; s ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az alattunk úszó felhőcsoportot.

Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy véghetetlen mélység, melynek minden atomja sugárzik.

Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a felhőket látja maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő, valami kisértő vágy lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre, belemélyedni e piros hófuvatagba, leugrani a csónakból.

Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam. Azt mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a földhöz.

Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s onnan kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.

– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide! Fogózzál belém.

Ez ember megőrült.

Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem, hogy lábaim nem mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s karom tehetetlen volt. Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult volt. Kiáltani akartam rá. És nyelvem nem adott hangot. El voltam ájulva; de szemeim még láttak, még ébren voltak és füleim még hallottak.

Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán kellett látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.

És agyam gondolta magában: «ez már otthon van!»

Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger zúgását nem hallottam már.

Végre rám jött, hogy ne lássak többet. Elvesztettem szemem világát.

És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok, mi történik velem.

Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már arczomat. S még mindig eszméltem.

Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása által egyszerre fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét fel fog menni a magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog járni az ürben, egy halottat hordva magával, ki tudja meddig.

Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.

A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy arczom bőrét ezer hegyes tű szurdalja.

E csodálatos ingerlő bizsergésre visszatért a tudatom, hogy élek.

De nem látok és nem hallok semmit.

A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer csak megnyilt hallásom.

Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség elmulik, s megjön a hang érzete.

Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy mocsárban millió béka brekeg éjszaka.

Ejh! káprázat ez! Érzékcsalódás. Tenger van itten, nem mocsár.

Ismét azt hittem, hogy elalszom.

Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés megrázta dermedt idegeimet.

Harangszó!

Az «angelus» méla rengése tör fel alulról hozzám.

Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti; felnyitottam szemeimet, láttam.

Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként. Egészen be voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket egy hófelhő takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a megfagyástól. Ez hozott életre ismét.

De mozdulni még mindig nem voltam képes.

S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van alattam! S én nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely a léggömb szellentyűjét felnyitja, hogy a gáz kiszabaduljon és a léghajó földre szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.

E kinlódásom alatt egy kis bogár repült csónakom szélére.

– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a földről? Már nem messze kell lennem a földtől!

Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a bénuláson. Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A szelep zsinórjához közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s úgy rántottam egyet rajta.

A szelep felnyilt, s a gáz süvöltve rohant ki rajta.

Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már csak 600 meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel szállunk csendesen.

De hát a horgony? Ki veti le a horgonyt?

A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a horgonykivetés nélkül össze fog törni a földön végighurczolóléggömb.

Jobb karomat birtam mozdítani már.

Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg ujjaim merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még meg voltak zsibbadva.

Most már éreztem, hogy meleg légrétegben járok.

Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik ilyenkor párosodnak a légben.

Azután úgy éreztem, mintha valami sürű tömeg felett úsznék hajóm.

Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a tenger, melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és egyenes, mint egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta benne csónakomat.

Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját kiakaszthassam, s levessem azt a földre.

Oh édes sár anyám! a ki szültél!

Fogadj el ismét!

A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm belecsapta magát a sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt kötelékeinél fogva egy óriási jegenyén.

A mezőről emberkiáltások törtek felém.

Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki csónakom párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.

– Welkom, sir! how do you do?

Irlandi pofa volt. Megcsókoltam volna.

Talán ha porosz lett volna is megcsókoltam volna.

Ah, odafenn nagyon jól megtanítják a testvérszeretetet.

A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a Ny. H. 67 alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi meridiánustól.

Szegény Dalton, hogy ő nem örülhet ennek együtt velem!

A CSIGÁK REGÉNYE.

Regény, – természetrajz, – vagy szatira.

I. A LEGRÉGIBB ÚR.

Ki a legrégibb úr a földön?

A csiga.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehez a földhez.

A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.

A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem rég készült óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.

De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik is vannak a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fenmaradt csemege!

Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel Vidrához, van egy nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek.

Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bérczlánczolat!

De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti történetekkel; hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy megigértük.

II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.

Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.

A tenger pillangói: a csigák.

Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun, stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és csiganyelven.

Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait, mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az a csigák divathölgye.

Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia, melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.

Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a «camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.

III. A TENGER VIRÁGAI.

A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.

A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.

Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán; szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág.

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.