Part 6

És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon törnénk keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld alatti.

Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni.

– Ez a Gulf Stream meleg légvonata lesz; mondja Dalton.

– Hisz akkor már a Dán föld felett járnánk!

A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely vihargémberítette tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára megszakadoznak a felhők, s kinyílik fölöttünk a csillagos ég.

Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi fény, mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad fénylő ponttal van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn, melyből hegyek sem látszanak ki.

Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta fényétől új világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a fekete világosság; ott köd, itt a csillagos ég.

Nem birjuk kivenni a tájat, mely fölött járunk.

Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon aggodalmat költi bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez órában. Talán a balti tenger fölött.

Elhatározzuk, hogy a leszállást nem kisértjük meg, míg meg nem virrad.

Könnyen úgy járhatnánk, hogy a tengerbe esünk.

Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti láthatáron tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga egyre közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely hajónkat ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s még úgy történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá ver.

Alig vártuk a hajnal közeledtét.

Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki azt onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek, melyet fejünk felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az átlátszó világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a láthatáron feljön.

S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé. Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.

Egy szakadatlan felhőkárpít eltakarta szemeink elől, a mi alattunk van.

Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van abban, fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék, piros, sárga halvány lehelletével.

S mi e napfényben, e ragyogó világ fölött úsztunk tovább.

Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.

Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen. Első hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.

Azzal egyszerre sebesen kezdett a léggömb alá szállni.

Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta meg figyelmünket.

Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből. Abban is két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a mienknél óriási mérvben nagyobb.

Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén csóválta lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.

Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő felfedezőjökről «circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű láttani tünemény, minő a délibábok tündér alakzata; a régiek Anthelie név alatt ismerték. Magas hegytetők ritkult levegőjében fordult az elő Ulloa idejében.

A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen körvonalozott dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a csónak körül sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy sárgaszürke szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a köddel.

A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy minden kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.

Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a felhőrétegben alámélyedtünk.

Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály közepett láttuk, hogyan szülemlik a hó…

Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló, sziporkázó atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja azt az átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb, mint minden sötétség.

Hallatszott ez apró kristályok finom zörgése léggömbünk tafotáján.

Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek, a messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási tömegekben felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint tátongó örvényeket nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal esett alá léggömbünk, perczenkint 600 lábnyi sebességgel.

Óhajtottuk, hogy e nyomasztó chaoszból kijuthassunk minél elébb.

Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány aureoleja látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi űr.

De várakozásunk ugyan keserves meglepetéssel lett megjutalmazva.

Alattunk volt a tenger.

A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az éjszaknyugoti szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé. Száraz földet nem láttunk sehol.

Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek fölött, képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett, miután a szelet a léghajóban nem érzeni.

És most még egy veszedelem várt reánk.

A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az egymás fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából. A felső légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél volt, az alsó pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk magunkat, az okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan azután el kell vesznünk.

Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a melyből alá szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni léggömbünk: ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi repültünk feljebb az égbe.

Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk, még ma Svédországot kell elérnünk.

A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint reggel voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.

Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával azonos magasban ismét megjelent a láthatár.

Köröskörül tenger.

Nem tudtuk többé, hogy hol vagyunk?

Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt háromszor is változtatta irányát.

– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet elhagytunk már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak.

– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor legalább meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott el.

Szép biztatás!

Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel a nagy messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk mindannyian távoztak. Vagy mi azoktól?

A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal gazdagodtunk, a tengerbe elmerülő nap tüneményével.

S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata elfeledteti a földet.

Már a második éjszakát töltöttük a csillagok közelében.

Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek futását néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig ott maradt némelyik után az égre rajzolva.

Most még későbben jött fel a hold.

A tenger harsogása egészen felhallatszott hozzánk.

Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá beszélni, hogy el ne aludjék, mert megfagy.

Odafenn már 17 fok volt a hideg.

Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor ebben a földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden hangom e szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek, mint a templomban.

Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt, amint azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.

A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt már épen nem használhattuk, mert a víz odafagyott hozzá; hanem a hygrometer szaporodó nedvességet jelzett.

Éjfél után a hévmérő hirtelen emelkedni kezdett.

Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a nagy vízek közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok kötött meleg elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.

Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb lég nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s ezt könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat, mely egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez indokból magyarázzák ki.

Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka végtelen hosszú volt már.

A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor sem láttuk szürkülni az eget.

Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki földsarkhoz, mint tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül fordult már meg az égen.

Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni fogok. Egy mindenséget jégből!

Ott lebegtünk a jeges tenger fölött!

Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi idegeket tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi fehér! még fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen hósivatagok, miket nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy fénylenek, mint egy fehér ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s azután a ragyogó halmok, kristálybérczek, paloták, gigászok várai, halomra döntött romok kristályból, merészen ivlő boltozatok ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos vonalok, partok talán, miknek hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből volnának szőve, fonva, s e rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket átölelő sima jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki önmagát nézi.

És mind e fölséges nagy látványnak a neve «semmi!»

Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek neve: a semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi, eszméletet, fogékonyságot, félelmet, vágyakat.

Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már miért leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint odalenn.

De még egy gondolat volt, mely melegített bennünket.

– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így tart, el kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh, Belcher el nem juthattak: az éjsarki szabad tengerig.

E szó felvillanyozta elmerengő barátomat.

És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek is kell lenni.

– A kikről nem tud a világ semmit.

– A kiket nem hódíthat meg senki.

Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a honnan jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.

– Nézd, milyen sötétkék e fehér táj fölött az ég!

– Az ám. Valóságos «berlini kék».

Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A szélnek, mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk fogytán van: két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben elaludni annyit tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá koponyáinkat, mintha szíjjal csavarnák körül, kezeink a keztyükön át is megmeredtek; bundáink nem tartottak már meleget, s a ritkult légben orrunkból és füleinkből szivárgott a vér.

Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk magunkról; azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk; félig meg voltak már dermedve azok is, daczára meleg gyapotfészküknek. Azt hittük, a repüléstől majd fölmelegesznek s eleresztettük őket. Az egyik galamb úgy esett le a földre, mint egy darab kő, egyenesen a csórjával lefelé, bizonyosan megfuladt az esésben. A másik küzdött az eséssel, bukfenczeket hányt, de nem birt repülésre kapni a ritkult légben, s aztán eltünt szemünk elől. A harmadikat még tartogattuk.

Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi nedvet sem fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a hévmérő sem szállt már alább. E légrétegben a földi fagynak semmi befolyása többé.

Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű fényes lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig nézünk a holdba.

– Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám Daltonnak.

Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti hetykeséggel kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:

– Qui demeure là dans ce royaume?

(Ki lakik ez országban?)

Négy percz mulva tisztán visszakiáltotta a jéglap:

«Qui demeure là dans ce royaume?»

Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a laktalan jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő sem tudná rá a feleletet.

Dalton a választ is lekiáltá:

– Le mort! Le néante! La silence! Le desert!

S a jégegyetem visszazengé egyenkint:

«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás). Le desert (a pusztaság)».

Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési merénylet Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a hallgatást, a semmit.

Köröskörül semmi nyoma egy élő lénynek, egy emberi laknak.

E rettenetes magányában a világnak élő lény nem járt még soha.

S a légáramlat egyre vitte léggömbünket odább.

Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a láthatáron járt! úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt. Délután két órakor már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az éjsarkhoz. Delejtünk alig akart már nyugton maradni.

De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka látványt meg nem világított előttünk.

Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett támadni a vakító fehér végtelenen túl.

Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni, szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:

«Tenger!»

Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt természettudósok regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei tanusítják; de a hogy senki sem tudott még oda eljutni.

Mi meg fogjuk azt látni.

Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra firmát is felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk, mert arra, hogy leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk léggömbünkből a fénygázt, s ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük meg újra, hogy megint elszállhassunk onnan?

– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet? Győz-e, elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről nem tudni többé soha semmit.

– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen megjött a humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már világítógázuk.

Hogy mijük van a más világ lakóinak? azt nemsokára megtudtuk keservesen.

A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal még két óráig tartott s világos maradt az ég.

A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint tíz mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot közeledtünk a föld gönczöle felé.

4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a jégöv egy óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt feljebb; de a hygrometer újra harmatot jelzett.

Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész láthatáron, melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A szabad tenger, mely előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt engedett végig látnunk, melyen egy jégdarab sem úszott.

5 órakor az éjszaki láthatáron egy fekete pont kezdett kiemelkedni.

– Nézd, az ott a szárazföld, mondám Daltonnak.

– Az ám. Az éjszaki Cap.

Jóremény-foka már van. Nevezzük el ezt a Kétségbeesés-fokának.

Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.

– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet rajta kivenni.

– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-szor nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.

– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem volna, látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld?

– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.

– Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e ponthoz épen nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett nyugotnak halad.

Dalton is meggyőződött róla, hogy úgy van.

Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos látvány volt ránk nézve az ég.

Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a láthatáron; a lant fényes csillaga a hátunk mögött.

A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.

Bizonyos?

Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem tudja-e az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel akarunk nyitni?

Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami lilaszinű derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal közeledik s a mi keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban a tenger fölött.

De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden érzelmet magához ragadó tünemény tárult föl előttünk.

Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény, melynek támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A legpompásabb éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára keletkezve, s egy percz mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai. Az éjszaki fény azért tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak pirjában ott ragyog minden csillag, csakhogy kék ég helyett rózsaszinű égen.

A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei közt váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.

De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy másik tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.

Élesen metsző szelet kezdtünk érezni hajónkban.

Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint valami æolhárfa húrjai.

A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45 percz alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon jégzóna fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt korbácsolva a széltől.

Mi szél ellenében repültünk!

Kitaláltuk e tünemény okát.

Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt 30 mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk fenekére kell lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez a számokkal meg nem mérhető erő: a delej.

A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb elfujja magától a selyempihét.

A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt rá.

A milyen gyorsan távozott, olyan gyorsan emelkedett léggömbünk.

Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött látott. A léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a köneny keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem világítógázzal.

Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés is könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve, azért, mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a könnyebb légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az alsó nyilás is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az üregbe, s minden hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.

Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni, hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut, vagy annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által mindaddig magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.

Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító erejét. Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld eltaszítja őket magától.

Estünk fölfelé.

Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000 méternyire a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót megkoronáznák a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen emelkedésünk megszünt.

Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett; a fél eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig ellobogtak, de léggömbünk emelkedése megszünt.

Ennek is meg kellett nem sokára tudnunk az okát.

A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely azt a szélfordulóba hozta bele.

Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi szélnek kell fúni. Ez a légegyensúly törvénye.

Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem éreztük többé a kinzó szelet, ámbár az északfény még egyre lövellte sugarait szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt azon sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő jéghegyeket, jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már két mozderő vitt bennünket: az északfény s az északi szél.

Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A partok jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint égő tűzhegyek lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára, nem mutatott külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt, arról bizonyossá lettünk nem sokára.

Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt: oly metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem éreztünk.

A hévmérő 35 fokra szállt le 0 alatt.

És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal közeledtünk a földhöz.

Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből, a világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes égből, ez isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást gyilkolják, kik bálványokat imádnak!

Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn kétségbeesve imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros földet, ilyen emberarczokat.

A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A virradat az ég és az oceán képét mutatta előttünk.

Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek, hanem teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e csalódás; mi úgy láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen üvegharang közé volnánk kárhozva, miknek szélei a láthatáron egybeforrnak: egyik az ég, másik a tenger.

Itt el kell vesznünk.

Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi szereinket csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk egy olyan irányú út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a míg a legközelebbi partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat irányozni nem tudjuk, a szél hosszában visz bennünket délnek. S a mellett a fagyasztó hideg. És ha testi életműszereink vasból volnának is, de a folytonos izgatottság, mely idegeinket zaklatja, az egymást felváltva követő világtünemények, az elviselhetlen nagyszerűség, ez mind nem emberi kedélynek való. Három ilyen nap és éjszaka elég arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.

Elhatároztuk, hogy sorsunk végéről tudósítjuk a külvilágot.