Part 5

A nőalak elkezd neki hizelkedni; előveszi minden csábítási tehetségét, hogy kicsalja Hatvanit a várából. Elmondja neki, hogy mennyire szereti, beszél hozzá észbontó gyöngéd szavakat, forró szenvedélyt, ahogy egykor éltében annyiszor tevé. – Hatvani tudja jól, hogy a rossz beszél abból s rákiált: apage Satanas.

Ekkor a rossz szellem dühbe jön; nem nő alakja többé, hanem fúriáé.

– Add vissza alakomat, a min rajta ülsz, a mit elraboltál! Add vissza, add vissza!

És dühében egészen keresztülvilágitja a nő tetemét, hogy a pokoli fény annak minden izén át meg át sugárzik, de a bűvkörön nem bir keresztültörni. Kínjában hangokat ád, mintha oroszlánok, elefántok közelednének nagy sereggel Hatvani felé; de Hatvani nem hagyja magát bűvös várából kiriasztani, tudja, hogy ott nem árthat neki.

Ekkor látja a gonosz, hogy sem hizelgés, sem fenyegetés nem használ, alkura fogja a dolgot.

– Jól van, hatalmad van fölöttem; tehát parancsolj, mit tegyek? mit adjak? hogy alakomat visszakapjam tőled.

– Hozz énnekem egy zsák kis pénzt.

A gonosz sietve ment, sietve tért vissza.

– Itt a zsák kis pénz. Gyorsan add vissza az alakomat! mindjárt üti az egyet s akkor végem van, ha meg nem kapom.

– Most keress ki nekem e zsák kis pénzből egy aranyat, – parancsolá Hatvani.

Az ördög toporzékolt dühében: az idő halad! Előkereste az aranyat.

– Ahá! Te megcsaltál! kiáltá Hatvani, nem mind kis pénz volt az, a mit hoztál, már most nem áll az alku.

Az ördög szidta maga magát és tombolt haragjában: ekkor ütötte az óra az egyet; a kakas kukorékolt; a hulla szájából kék láng süvöltött elő, s az nagy recsegéssel tünt el a föld alá.

Hatvani aztán eltemeté a megmentett nőt feldúlt sírjába, hol örök nyugodalma lett; a vadkan tetemét pedig kivetette a kutyáknak: másnap kereshette már az ördög.

Hanem hát persze, hogy az ördögnek nemcsak egy öltöző ruhája van. A boszúállás ennyi lóvátétel miatt nagyon forraltatott általa odalenn.

Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész diákságot, az apparitorok bekiáltanak minden ajtón: Clarissimus Dominus Hatvani tart praelectiót.

A diákok nagy ásítozva s szemeiket dörzsölve gyültek fel az auditoriumba, s ime, megjelen közöttük Hatvani, felmegy a tanítószékre s tudtokra adja, hogy ezentul éjfélkor fogja a leczkéket tartani. S azután praelegál nekik csodadolgokat, a miket a diákok csak úgy nyelnek.

De mégis vesznek észre valami szokatlant a tanáron, mintha arcza sötétebb volna, mintha a hangja a talpai alól jönne s a szemei világítanának a sötétben. Mikor az egy órát üti, Hatvani beteszi a könyvet és sietve távozik el, miközben a diákok bámulva tapasztalják, hogy lépteinek kopogása nem hallik a folyosón.

Ez így tartott hat éjszakán keresztül. Minden éjfélkor felcsengették az ifjakat s egy óráig hallgatniok kellett a különös praelectiót. Hatodnapra azonban már zugolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldték Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, hogy ne tartsa éjfélben a felolvasásait, mikor nappal is van nap.

Hatvani elcsodálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmüket. Ő egyszer sem hivatta a diákokat éjfélben. Ki lehetett hát az, a ki az ő személyében felolvasásokat tartott? ez volt a kérdés.

– Vigyázzatok fiaim, mondá nekik; ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjetek meg mindnyájan, a küszöbre pedig hintsetek hamut s ha a rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzétek meg a lábai nyomait. A többit tudni fogjátok magatoktól.

A tanulók úgy tevének; mikor jött éjfélben az áltanár, behinték a küszöböt hamuval s lesték a nyomait; a tóga hosszusága miatt lábaira nem láthattak s mikor aztán meglátták, hogy azok ludtalpnyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: «Erős várunk nekünk az Isten!»

Az áltanár erre rögtön kiejté kezéből a könyvet, melyből praelegálni szokott s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.

– Köszönjétek, ordítá házrengető hangon, mert ha még egy napig hallgattátok volna a leczkéimet, mind enyéimmé lettetek volna.

E szavakkal nagyot mennydörgött s iszonyú puskapor- és gyantafüst között a föld alá elsülyedt.

E jelenetből tünik ki, hogy ez vagy kálvinista, vagy lutheranus ördög volt, mert különben nem lett volna olyan nagy respektusa Luther amaz emlékezetes éneke irányában.

* * *

Még egy fiu testvére volt annak a szerencsétlenül kimult asszonynak, a kit Hatvani leánykorában ugy szeretett; ez a fiu lett utóbb kiváló kedvencze. Legjobb tanuló volt az iskolában, első eminens; szemefénye a collegiumnak.

Egyszer ez a fiu megbetegedett s elment Hatvanihoz.

– Kérem professzor úr, a hideg lel, adjon valami orvosságot.

Erre Hatvani, kinek tudós emberek szokása szerint sokféle rigolyái voltak, azt felelte:

– A professor tanít, de nem gyógyít; ha orvosság kell, eredj ki, gyere vissza, beszélj a doktor Hatvanival, az majd praescribál valamit.

E válasz által a diák sértve érezte magát. Első eminens is volt, beteg is volt. Kettős ok, hogy a tréfát fel ne vegye. Nem jött többé vissza orvosságért; a hideglelést hagyta hideglelésnek lenni; hanem föltette magában, hogy a tromfot majd visszaadja. Hiszen ő is lehet még olyan hatalmas ember mint Hatvani.

Épen examenek voltak. Hatvani osztályán volt a sor; a midőn a tanár észreveszi, hogy egy tankönyvét otthon feledte. Előszólítja a kedvenczét; odaadja szobája kulcsát, s rábizza, hogy hozza el számára a honn feledt könyvet.

Az ifju elmegy; de legelső dolga előkeresni a rettenetes Poëmandert. Felnyitja a Hermes pecsétjével lezárt lapot s arra jön, mint a nyárfalevél zizegése s majd mint a Niagara zuhogása eléje a szolgálattevő szellemek serege.

– Mit parancsolsz?

Az ifju tudta, hogy három lehetetlent kell a szellemeknek parancsolni, hogy azok szolgáivá görbedjenek. Készen volt a parancsokkal.

– Először is fogjátok e szál lószőrt, hasítsátok négyfelé s aztán süssétek ki pipaszárnak.

A szellemek sírva ordítottak, hogy az lehetetlen.

– Másodszor tépjetek széjjel mindent ebben a szobában, a mi széttéphető.

Az ifju arra gondolt, hogy maga az a könyv széttéphető ugyan, de ahhoz a szellemeknek nem szabad hozzányulni, de nagyon megjárta a parancsával, mert a szellemek a bűvös könyvet ugyan nem, de azonkivül mindent összetéptek a szobában és utoljára őtet magát is izzé-porrá szaggatták.

Észrevette ezt a veszedelmet nagy későn Hatvani, mert a bűvös gyürű a kiss ujján elkezdett forogni annak jeléül, hogy szellemei háborognak. Rögtön sietett haza s látta a pusztítást. Rögtön megfenyíté a fellázadt szellemeket s parancsolá nekik, hogy mindent, mit széttéptek, rakjanak ismét össze. Végrehajták.

A széttépett ifju is ujra emberalakot öltött; hanem lelke már nem volt.

Ekkor Hatvani beleparancsolt lélek gyanánt egyet a szolgaszellemek közül s visszavitte őt magával a tanodába. Az examen javában folyt; az első eminensnek nem volt szabad ebből hiányozni.

Az ifju helyet foglalt, a hol szokott ülni, s felelt pompásan minden kérdésre, hogy gyönyörüség volt hallgatni. Az esperesek, a censorok, a senatorok, a presbyterek nem győzték eléggé magasztalni.

De háta mögött ült az a szerencsétlen Bóta, a ki soha sem tudja mi van belül a könyvben s arra nagyon rájöt az examen órájában a kivánság, hogy egy pillantást vethessen a tankönyvbe, a melyből épen examinálnak; de neki az sem volt, hát az előtte ülő ifjuét kérte; az pedig volt a gonosz szellem.

– Nincs nálam a könyv, felelt neki.

– Add ide, kérlek, az Isten áldjon meg, rebegé Bóta,

A mint az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt alak egyszerre összeomlott, mint a hogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.

A hallgatóság elámult; mire Hatvani öklével megüté a kathedrát, s ez ökölcsapásra egyszerre elfeledé mindenki a mit látott; a széthullott tetem eltünt s csak a kollegium ujra építésekor találtatott meg a fundamentumban; a vizsgáló superintendens folytatá a censurát: «sequens!» Senki sem emlékezett többé az elmultakra.

Végtére Hatvaninak is meg kellett halni, mint minden más embernek.

Doktor is volt, próféta is volt; előre megérezte halála óráját s tudva, hogy minden mentség hasztalan többé, most már csak lelkét iparkodott védelmezni.

A krónikairó szavait idézem szó szerint, a hogy ez eset szemtanuk állításaként megtörtént.

A haldokló végerejével halálos ágya mellett a falon egy kört kerekített balkeze mutató ujjával: azon a körön jelezé az égsarkokat s meghuzá a meridianust; azután kimondá az «abraxas» és «meithras» szavakat, meg a «pentagrammaton» nagy igéjét, mely bűvszavakra bűbájos füst támadt a szobában.

Erre két galamb repült a doktor házára, egy nagy és fekete, mely napnyugatról jött, s egy fehér és olyan kicsiny, mint a fülemüle, mely napkelet felől támadt.

E két galamb dühösen csapott egymásra s óra hosszant viaskodott a levegőben; a fekete erősebb volt, de a fehér fürgébb, gyorsabb. A kis fehér madár addig repkedett a fekete feje körül, mig szemeit kivagdalta s akkor megölte s széttépte azt.

Nagy sikoltás, üvöltés, lánczcsörgetés hangzott s azután hosszú, elmuló énekszó-forma zengés.

A kik Hatvani szobájába bementek, ágyát üresen találták.

A rossz szellemek ragadták-e el, vagy a jók, azt bizonyosan nem lehetett megtudni soha.

* * *

Eddig terjed a népmonda.

Én bizony nem tudom, mi hihetetlen volna benne!

A külömbség a hajdani és mostani idők között csak az lehet, hogy a mit a nép akkor csodának tartott, most azt megszokott dolognak veszi.

Hajdan bűvszer volt az, mely minden betegséget meggyógyított; ma Revalenta arabicanak nevezik; s csak úgy meggyógyulnak tőle, mint a fehér kígyó szájából nőtt borsóvirágtól.

Ma is vannak még, kiknek minden tudományuk, melylyel a világot megadóztatják, Hermes Trismegistos bűvös könyve, melynek most is harminczkét lapja van, s most is négy a szine, csakhogy a szinek neve, zöld, veres, tök és makk.

Most is vannak még olyan pénzek, melyek gazdájukhoz mindig visszatérnek, nevezik őket piczuláknak s gazdájukat pénzügyminiszternek.

Most is vannak szerződések, mik embervérrel iratnak, s miket aztán az ördög is csak addig tart meg, míg kénytelen vele.

Most is megtörténik, hogy szultán ő felségeiknek el-elrabolják a kész ebédjét, sőt mint a francziák szultánjával történt, még magát is meginvitálják az elrabolt ebédhez.

Ma is megesik itt-amott, hogy főbíró uram fejét összetévesztik a portiron mirakülözzel.

Ma is vannak még póéták, a kik olyan verseket irnak, hogy kell az ördögnek.

Ma is felirják az ajtóra e jelszót a diákok: majd holnap! a mi szól a hitelezői gonosz szellemnek.

Ma is vannak hosszu férfiöltönyök, a miknek útján ott marad a lóláb nyoma.

Ma is látunk embereket, a kiket apróra széttépnek: csakhogy ezt ma nevezik «cridá»-nak; s aztán egy kis idő mulva megint látjuk őket szépen összerakva parádézni üveges hintóban, csakhogy ezt az ördögséget ugy hivják, hogy Ausgleichsverfahren.

A ki pedig embereket akar látni, a kiknek mai nap is minden fáradság nélkül zsákkal hordja a pénzt az ördög, s a kiket a nagy pénzkeresésben elvisz az ördög – csak menjen el a börzére, ott láthat eleget.

Mindenek meg voltak már, és mindenek újra kerülnek és semmi sem új, és semmi sem lehetetlen a nap alatt.

MOST JÖN A KRITIKA.

Tudvalevő dolog, hogy én egy művet sem bocsátok közre addig, míg azt egy igen kedves barátomnak, a ki mint szigorú kritikus Kakas Márton név alatt ismeretes, meg nem mutatnám s szerény elmeszüleményem iránti véleményét alázatosan ki nem kérném.

E nagyon szigorú kritikusnak a fentebbiekre tett észrevételeit közrebocsátani szinte kötelességemnek tartom; bárha az fentebbi művemmel igen kegyetlenül bánik is, szórul-szóra adván.

– A fentebbi életirása Hatvani tanárnak elejétől végig nem más, mint vakmerő helyettesítése a megtörténteknek a képzelem szörnyszülötteivel.

– Hatvani István tanár, mint kezeink között levő önéletirása, jegyzetei és végül a felette tartott leghitelesebb halotti beszéd sorai tanusítják, igen is harminczhét évig volt a debreczeni kollegiumban bölcsészet és természettan tanára, de bűvészettel azon idő alatt épen nem foglalkozott, sőt a babonáknak világos ellensége volt, a melyről meggyőződhetik mindenki, ha önéletirásában elolvassa azon kárhoztató észrevételeket, melyeket németországi akadémiákban utaztában tett a vérrel verejtékező straupingeni csodaképről; a regensburgi ördöngős épitész műveiről, a csodatevő puskáról, mely a templomban őriztetik, kinek lövése elszakítá egy jáger három ujját, az a feszület érintésére ismét kinőtt; egy szoborról, melynek szakálla nő, ugy hogy minden szombaton borotválkoznia kell; a ratisbonai hid ördögűző márvány kutyájáról és kakasáról; Augsburgban a szent Gallus képéről, mely ujjával e szóra mutat: «Dahin», a monda szerint az ördög ott vitte keresztül a falon Luthert, mikor V. Károly proscribálta; s a st.-geverni kalodáról, melybe minden idegent, a ki átkel a Rajnán, nyakával beleszorítnak és megkeresztelnek, hogy a gonosz lelket át ne vigye a tulsó partra. Minden efféle babonákat magas lenézéssel traktál útleirásában, a mit bizonyosan nem tett volna, ha magának is érdekében állott volna az ördög hitelét öregbíteni.

Mennyire nem volt Hatvaninak németországi jártában-keltében sem az ördög kincseivel, sem a visszatérő dénárral semmi dolga, azt napi jegyzékei bizonyítják, a hol fel vannak sorolva, miket adott ki a kollegium által nyert költségből német ruhára. Egy fekete paróka 3 forint, német mente 27 forint, fekete strimpfli 1 forint, czipellők 1 forint 48 kr., czipellőre csatt 54 kr., máncséta 1 frt 02 kr., fejér német mente 21 forint, német inghez való gyolcs stabja 13 bátzon és 4 rappe selyempalást 32 frt. Német kard és szíj 6 forint 20 krajczár. Mind valóban! Akkor még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a királyné igen bőkezüleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak, azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajczárokba rejté alamizsna aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé nyitható krajczárokra; de biz azokból az aranyakat már akkor kivették.

Azt is meglátja mindenki, hogy Hatvani rendesen kifizette ebédjét, vacsoráját; az ebéd 22 kr., a vacsora 6 kr., a kávé reggel 3 kr. Tehát ezzel meg van czáfolva, mintha a török szultántól hordatott volna magának kosztot.

Sőt az sem igaz, hogy pálczájával rajzolt kocsin járt volna, mert mindenütt számot ád, hogy mit fizetett a hajósnak, a ki elszállította s a szekeresnek, s ez utóbbi hányszor döntötte fel az uton? A mi rendesen megtörtént.

Minden egyéb róla feljegyzett mendemondát halomra dönt pedig azon historiai adat, miszerint Hatvani István professor uram ugyanazon évben, hogy professorrá lett Debreczenben, a szent házasság frigyébe is belépett Csatáry István senator úr leányával Máriával, és hagyott maga után tiz élő gyermeket és túlélő özvegyet.

Már most tessék minden józan gondolkodású olvasónak megitélni, hogy lehet-e valakinek, a ki tisztességes feleséges ember, éjszakánként a temetőben elkóborolni és ott a más asszonya kedvéért az ördöggel viaskodni? Lehet-e valami alapja azon mesének, hogy Hatvani vendégei ne találtak volna a tűzhelyen dél idején egyebet hét czirmos macskánál, holott világosan meg van írva róla amaz emlékbeszédben, hogy

«Sok nagy urak, Mágnások

Gyakorta házánál kérték ki szállások.»

S kérdem minden tapasztalt embertől, van-e oly elvetemedett ördög, a mely be merjen lépni egy olyan házba, a hol egy tőről pattant magyar menyecske tiz lármázó gyermek fölött regnál?

De a mi legjobban elitéli e művet, az a végkimenetel: mely szerint Hatvanit a szellemek vitték volna el halálos ágyából.

Vakmerő meghamisítása a történelemnek!

Holott előttünk fekszik nagytiszteletű Naszályi János uramnak, a debreczeni kollegiumban tanuló poéták publikus praeceptorának azon remek bucsuztatója, melyben Hatvani István professor hült porait 1786-ban gyönyörű alexandrinus versekben, özvegyétől, gyermekeitől, a superintendens és főkurátor uraktól, a reformata szent ekklézsia lelkipásztoraitól, a kollegium professoraitól, a tanuló ifjuságtól s végül a szent ekklezsiától elbucsuztatja.

Bizonyára Hatvani István ugy halt meg, mint a tudománynak és a tiszta hitnek buzgó harczosa és sem azok állítása, kik őt ördöngősséggel vádolták, sem azoké, kik őt convertitának magasztalták, semmi alappal nem bir.

Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal, gyakorló orvos is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket fedezett fel, mit emlékirata ekként örökit:

«Volt a physicában Kepler, Leibnitz, Newton, Kikkel az egeken járt csaknem egy uton. Sőt e naptól számos planéta világot Kölcsönzött…. Széles Európa csodálta munkáját, Szedte is sok izben dicséret pálmáját. Orvosi kezéről sok beteg szólhatna, S gyógyulása felől tudományt adhatna. Szólhatna sok szegény, nemes, gróf és báró, Ki már a halálnak völgyében volt járó, S kiket mintegy ujra a világra hozott S nekik megujulást s életet okozott».

Hit dolgában tanusított buzgóságát tanusíták e sorok:

«Bár az öregség elerőtlenítette, Mégis kétszer Bécsbe terhes útját tette, Hol felséges urunk fényes trónusánál Szent vallásunk mellett letérdelt lábánál».

Ime a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll előttünk, a kit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.

Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformatio a vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mende-mondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.

KÉT LÉGHAJÓS.

(Költemény.)

Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy párisi léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű viszontagságok elébb az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig vertek el s onnan keresztül jutottak Canadába.

A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai muzeumára, a tárgy maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk benne nyujthatni tisztelt olvasóinknak.

– Mrs Dalton Arnould és Cussin Alfred aeronauták naplója.

– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első hetében, el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső steamerrel menjünk át Amerikába.

Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi megtettünk minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek között a legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font csónak, mely kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a hozzá erősített gömb miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a lelkét veszti benne, s a számtalan tárgy közül, a mit magával visz, egyet sem képes a helyére akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt üveg és ércz-eszközöket mind kívül kell fonalakon felaggatnunk a csónak falára, nehogy leeséskor összevágják a bennülőket.

Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!» jelszót. A csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk a földet.

E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a legtökéletesebb mozdulatlanság gyönyörét élveztük.

Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a nyugoti irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az alattunk elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre nagyobb kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú chausséek és vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt házak e megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához hasonlítottak.

Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta előlünk a világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő mutatta, hogy haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből. Egy új világban találtuk magunkat.

Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy végtelen hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők tengere, miknek mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok, hegyes piramidok, majd mintha rengeteg emberarczok volnának, meredeznek elő; s a fehér lapon egyetlen fekete pont vonul végig: az a mi ballonunk árnyéka, mely oly élesen rajzolja magát e fehér tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki lehet venni belőle.

És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők, andalítók. Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája az odalenn. Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes zöngést lehet kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik odalenn, s az nekünk csodálatos bucsúhangként szürődik át a felhőkön.

Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy felső légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg alattunk a felhőegyetem mozdulni sem látszik.

Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi különbséget idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.

A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra emelkedik perczenként.

A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen többé.

Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami szédítő látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély kútba tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S ilyen ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül, hogy tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.

Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az ózon nyolcz fokot mutatott a papiron.

Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási tömegekbe gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel festett be. Egy ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral befestve, késő estig kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500 méter magasan voltunk ekkor.

Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10 ezer méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni, mint egy szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily magasan emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk, hogy léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha az egész tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a föld nem egy domború gömb, hanem egy homorú teknő volna.

Ez a látvány nyílt meg előttünk délután 6 óra 15 perczkor.

A nap lemenőben volt épen.

A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal sem birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy valóságos sugárörvény.

A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek, minőknek neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az apocalypsis csodáit véli látni.

A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem jelzik a külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a minus alatt az változatlanul.

A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy rózsaszínű szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata nélkül a szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő illik egy ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is áldozott; a szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől, melyben mint fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a felhőkre vetve.

A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely pehely csónakunkat összemorzsolni készül.

A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.

De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket, gyantás selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk.

A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz cseppekben, s bár a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről, kaucsuk köpenyeinkről szakad a víz.