Part 4

Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.

De alig tekintett Czeczilre, midőn egészen zavarba jött.

Czeczil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:

– A grófnő egyik függőjét elvesztette?

Czeczil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.

– Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyománykép őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma épen ez a nap van.

Ottó sietett minél előbb bucsút venni.

Aznap délután ismét visszatért. Tiborcz grófot együtt találta Czeczillel.

– Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyöngygyel, melyet Czeczil grófnő visel?

Tiborcz gróf arcza elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány perczig erőt vett rajta az a daemon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vas kéz, s az arcz ismét elhalványult.

– Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabad csapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak a királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család urasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt: hajdan a sors elleni daczból, most vezeklésből, penitencziából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.

– Köszönöm, szolt Siebelmann. Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.

Azzal kivonta kebléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.

– És most, gróf úr, miután az ékszere két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja ön a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.

A gróf megfogta leánya kezét.

– Értesz te ebből valamit?

A leány zokogott és reszketett.

– Ah, tehát itt van az, a mitől te félsz!

Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.

– Óh Czeczil, lásson meg már engem is!

Czeczil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arczán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, a mit suttogott:

– Én látlak téged!

És azután lehunyta szemeit és nem szünt meg őt nézni, abban a belső világban, a hol olyan szép minden, a hol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.

A látkörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.

Isaszeghy Tiborcz kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.

Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.

A párbaj Istennel véget ért.

A MAGYAR FAUST.

(Néprege.)

Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitünő emberünk, a kinek hirét ma is emlegeti minden ember Debreczenben: doktor Hatvani István.

Abba se bízza el magát a német, hogy az ördög frakkot visel, mert, a hogy egészen hiteles adatokkal be tudjuk bizonyítani, a mi ördögünk Hatvani idejében hosszú kapcsos tógát viselt, a mi ajánlatos öltözet rá nézve a miatt, hogy köztudomásulag hol ludlábat, hol lólábat használ; ez utóbbit valószinüleg olyankor, mikor nagy sár van.

Még azonfelül az is bizonyos, hogy a mi ördögünk vagy kálvinista, vagy lutheránus; a mi ismét nagy triumfus ránk nézve, hogy e szerint nem orthodox az ördög, és így nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is van már jussunk.

És mind e tudományt a Hatvani-mondakörnek köszönhetjük, mely mind a mai korig teljes fényében fentartotta magát, nem homályosíttatva el a hitetlenek és ördögtagadók azon felfogásától, mely szerint Hatvani nem lett volna egyéb egy igen kitünő természettudósnál, kinek csodatetteit megmagyarázza a villany, delej és vegytan bámulatos működése, kinek prófétai tehetsége nagy világismeretén alapult; garabonczássága a légtüneménytan mély ismerete volt; emberösszerakó, halottföltámasztó bűvészete egyszerű orvosi és műtői ügyességgé halványodik el, s elkölthetetlen gazdagságát épen e tudományosságának köszönheté e vers szerint: Dat Galenus opes, dat Justinianus honores, a mi magyarul annyit tesz, hogy az orvosokból lesznek a házi urak, s az ügyvédekből a méltóságos urak; s az ördöggel való tréfáinak híre mind csak az akkori diáksereg pajkoskodása.

Hanem hát ez csak mind a skeptikusok szóbeszéde; mi igazhivők nem engedhetjük magunkat a mi egyetlen ördögünktől megfosztatni s ha más ember azt állítja, hogy ő csalhatatlan, bátran szembeállítjuk vele a magunk csalhatatlanságát; nekünk is van encyclikánk, nekünk is van syllabusunk minden hozzávaló apparatussal együtt.

Hogyan jutott doktor Hatvani a földalatti felség kegyeihez? annak is urát adja a hagyomány. Kinn tanult Baselben, ott megkedvelteté magát tanárával, ki egyike volt azon 333 férfiaknak, a kiket «Hermes lánczának» nevez a tudákos világ. T. i. hogy Hermes Trismegistos volt az az egyptomi bölcs, ki a szellemek fölötti uralkodás titkait megirta, s e titkokat hagyta lánczolatképen egyik tudákos a másikra; kibővitette a varázshatalmu könyvet a nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus Aureolus de Hohenheim, s neveztetik e könyv «Poëmander»-nek.

Lám, még a nevét is tudom, hát hogy ne volna igaz?

A tudós professor halála óráján legkedvesebb tanítványára, Hatvanira hagyta a Poëmandert. E könyvnek négyszinű papirosa volt, fehér, sárga, kék és veres, s harminczkét lapja.

Hogy ne lett volna aztán könnyű Hatvaninak mindenféle csodatétel, mikor ilyenféle titkokat olvashatott abban a könyvben?

1-mo. A varju tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a varju visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt tojását, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ: egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed, a viz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyürűdbe foglaltatod, minden pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is. – Milyen jó lenne ez a juristáknak!

2-do. Szentgyörgy napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el egy polturával, tedd bele egy gyüszűbe, ültess a szájába egy szem borsót, harmadnapra kikel az, s ha virágozni fog, ezt szedd meg gondosan. Attól minden nyavalya meggyógyul. – Milyen jó lenne ez a medikusoknak!

3-tio. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annakutána vedd ki egy him szunyognak szívét és főzd meg boreczetben. E kettőt porrá törvén, hintsd meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak. Másnap éjfélben öld meg a baglyot, a májában találni fogsz egy kis fekete követ, azt vedd ki és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra fekete zsinórral. Haszna az, hogy semmi fegyver nem fog rajtad. – Milyen jó lenne ez a párbajozóknak!

4-to. Mindenszentek napján tégy a zsebedbe egy krajczárt, azzal indulj el a vásárba, add egy keresetlen koldusnak, de fél krajczárt kérj vissza belőle, a fél krajczárral siess a boltba, hátra ne tekints, végy egy kerekfokú varrótűt. Haszna az, hogy akárkinek a haját belehúzod, híven szeretni fog. – Milyen jó lenne ez a farsangon a szép kisasszonyoknak!

5-to. A kakuknak szívét főzd meg, aszald meg, törd meg, szitáld meg; akkor piríts meg egy szelet kenyeret, melyet előbb koldusnak akartál adni, azt hintsd meg a porral. Annakutána végy szarkanyelvet, keresetlen bazsarózsának magvát, főzd borban új bögrében három óráig, akkor szűrd le. Amazt egyed, emezt igyad. Haszna az, felette megokosodol. – Milyen jó lenne ez a diplomatáknak!

6-to. Ha meg akarod tudni távollevő kedves felől, él-e vagy meghalt? végy egy rigótojást, kösd keresztül fekete selyemmel, tedd a tűzbe s mondd ezt háromszor: «paternoster»; ha elég a selyemszál, úgy meghalt, ha nem ég el, akkor él. – De már ezt nagyon szomorú dolog tudakolni, hogy kiknek volna jó mai emberirtó napjainkban.

Volt azonban e hires könyvnek még egy rejteke is, egyenesen Hermes Trismegistos pecsétjével lezárva. A ki azt fel merte nyitni, annak egyszerre megjelentek a szolgálattevő lelkek.

De jaj volt a lélekidézőnek, ha első három parancsképen olyant nem tudott kivánni a szellemektől, a mit azok ne tudjanak teljesíteni, mert különben izekre tépték.

Mikor Hatvani felnyitotta a pecsétes rejteket, azt mondja róla a hagyomány, hogy eleinte oly csendes suttogással, mint a nyárfalevél zizegése, jöttek eléje a légnek szellemei, míg hangjuk lassankint a vihar, a tenger és mennydörgés hangjává növekedett.

– Mit parancsolsz? kérdezék tőle.

– Hozzatok én nekem idei borjunak tavalyi ludtojását!

A szellemek ordítottak dühükben: ez teljesíthetlen kivánság.

Második parancsa ez volt:

– Hozzatok énnekem vakon született embertől fölfedezett új csillagot.

A szellemek még nagyobbat ordítottak: ez is lehetetlen.

A harmadik kivánsága meg ez volt:

– Hozzátok énnekem elő Ciceronak azokat a munkáit, miket halála után irt.

A rossz lelkek ordítottak, a földet tépték karmaikkal, de csak meg kellett magukat adniok, s azontul minden kivánságát teljesíteni a meghódítónak, a mik már ördögi módon teljesíthetők.

Így aztán könnyű volt Hatvaninak a legnagyobb ördöngösségeket elkövetni.

Debreczenbe hívatván meg professornak, ott csakhamar megtréfálta bíró uramat azzal, hogy mikor együtt igyekeznének Sámsonba dinnyét vásárlani, bíró uram jó három lovas szekeren, doctor uram pedig csak úgy gyalogszerrel; bíró uram megkinálta volt doctor uramat, hogy üljön fel, őt is elviszi. Hatvani pedig felele: «nem lehet, mert nagyon sietek.»

Mire a bíró boszusan tovább hajtatott.

Hatvani pedig pálczájával szekeret, hat lovat rajzolt a porba, a szekérbe beleült, s a bíró kocsija alatt el-kihajtatott, és elébb odaért Sámsonba, mint az a három sárkánylován.

Majd meg azt a híres nevezetes csodát követte el, hogy amint az utczán mendegélne, a dominikánus barátok klastromából kinéze egy kövér barát s lekiálta rá: «megállj, te eretnek!»

Hatvani megállt.

– Hát mi tetszik?

– Ha te oly tudós és hatalmas ember vagy, legyen merszed ide bejönni énhozzám és velem concertálni!

– Fel is megyek, mondá Hatvani. Hanem aztán atyaságod is ott legyen.

– De isz én már itt vagyok, mondá a barát.

Hatvani hát csak felment a barát szobájába; de a barát semmiképen nem tudta a fejét az ablakból visszahúzni, mert ez idő alatt egyszerre olyan két nagy lombár szarvasagancs nőtt ki a homlokából, hogy nem fért be vele. Ott könyörgött aztán Hatvaninak, hogy szabadítsa meg attól a fejdísztől, mely őt, mint coelebset, úgy sem illeti meg symbolice. Sohasem kötött ki vele aztán többet.

De jótékonyságra is használta e tudományát; levén neki egy unokabátyja, ki szertelen gazdag ember volt egy időben, de vénségére mindenét úgy elprédálta, hogy szintén alamizsna-kenyérre jutott. Ez is elment egyszer Hatvanihoz, szégyenszemre valami segítségért esedezni.

– No megálljon kelmed, mondá neki a tudákos, felsegítem kelmedet holta napjáig.

S adott neki, – mit adott? Egy dénárt. Hanem az olyan dénár volt, hogy akárhányszor elköltötte az atyafi, mindig visszakerült hozzá. Akárhol adta ki, egy percz mulva megint a zsebében volt.

Tréfás csinyekre is gyakran felhasználta tudákos nagy varázshatalmát.

Mikor Bartha Ferencz bíró uram megválasztatott e nagy tisztességre, fényes tánczvigalmat adott s arra Hatvani tanárt is meghívta. El is ment, le is ült egy kuczkóba, onnan nézve a mulatságot. Egyszer főbíróné asszonyom odamegy hozzá s felkéri egy tánczra. A tudós pedig mindent tudott, de tánczolni nem tudott. Miért is szörnyen elpirult.

– Ej, ej, doktor uram, mondá a főbíróné; de elpirult kegyelmed, mintha valami bűnben találtatott volna.

– Gyakran elpirul az ember a nélkül, hogy valamiben bűnös volna, mondá Hatvani.

– Az nem igaz! kiáltának egyszerre valamennyien az asszonyok.

– No majd én megmutatom, hogy igaz, csak menjenek kegyelmetek tánczolni.

Hát mikor legjobban tánczolnak, egyszer csak Hatvani feldönt egy palaczkot, s arra egyszerre olyan árvíz támad, hogy elönti az egész táncztermet. A hölgyek sikongatva őrzik drága ruháikat, hogy bele ne érjenek a vízbe, mely egyre magasabbra emelkedik. Akkor Hatvani egyszerre bedugja a palaczkot s híre sincs az árviznek. Hanem a csúfolódó asszonyok – azok pirultak mind. Pedig semmi bűnben nem találtattak.

Akkor aztán Hatvani, hogy megengesztelje a közönséget, mához egy hétre az egész díszes társaságot meghívta magához lakomára. Hová? A saját szállására.

A kik ezt a kicsiny szűk szállását ismerték, fejet csóváltak rá, el nem képzelhetvén, hol fog ennyi ember ott helyet találni? hol vesz a tudós ennyi ember számára tányért, kést, villát? hová ülteti le őket, ha csak a kutyabőrös nagy vastag könyvekre nem? Hát főzni ki fog? hiszen még csak szakácsnét sem tart s egészen agglegény. No csak minden ember megrendelte odahaza az ebédet titokban, mikor hivására elment, gondolván, hogy az lesz ebben a bizonyos tréfa, hogy majd mindenki éhen kerül haza.

Eljött azonban a lakoma napja s a hívott vendégek a déli harangszóra sereglettek Hatvani háza felé, a kiváncsiság nem engedte, hogy egy is itthon maradjon.

De már messziről látták s nem jót sejtettek belőle, hogy a kémény épen nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy czirmos macskán kivül egyebet sem láttak a tűzhelyen.

Hatvani dolgozószobájában fogadta őket, mely alig volt széltében-hosszában hat lépés. Ime azonban csak elfértek benne, akárhányan jöttek; a szoba a szerint tágult. Pedig utoljára voltak tán százan is, s a krinolin már akkor is fel volt találva, a «vertügadén» név alatt.

Egyszer csengetés hangzik a mellékszobából; kétfelé nyilik a szárnyajtó s a bámuló vendégek előtt feltárul egy pompás terem, selyem függönyökkel, jaspis oszlopokkal, mikre porczellán vedrekből ritka keleti virágok futnak fel s középett a terített asztal, mely görnyedezik a legfölségesebb ételek terhe alatt.

Szakácskönyvnek kéne lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, a mi oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debreczenben kanállal, villával nem nyultak. Szokatlan alakú, ismeretlen izű eledelek, gyümölcsök, fűszerek voltak felhalmozva, sült madarak, miknek fején az arany tollkorona meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, zamatos gyümölcsök, miket az ember sajnál a szájától, s inkább csak szagolni szeretné, s a mi az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalva minden nemét a nedveknek, a miktől az emberek bölcscsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a sorbethig, s a tokaji négyputtonyostól a pálmaborig.

A vendég urak nem hagyták magukat sokat kinálni, a vendég asszonyságok pedig épen nem; s nem emlékszik róla a krónika, hogy lett volna a társaságban csak egy szemérmetes kisasszony is, a ki csupa szégyenkedésből éhen maradt volna. Sőt ebéd vége felé nemcsak a szobát kellett kitágítani, hanem helylyel-közzel a mellényeket, sőt, mint mondják, a vállfüzőket is.

Fekete kávé után a víg uraságok rágyujtottak a legjobb persa dohányból, mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is ritkaságképen lehetett volna mutogatni ez országban, hát még akkor, épen télviz idején.

Főbíróné asszonyomnak különösön megtetszett egy szép nagy guggonülő gyümölcs egy porczellán cserépben, egy turbános portiron mirakulöz, azt szerette volha elvinni haza emlékül; hát a mint egyet fordít rajta, hogy majd leszakasztja, nagyot ordít biró uram: «jaj, a fejem!» Hát a nagy portiron a biró uram feje volt. Hasonlóul járt a superintendensné asszony, ki egy szép nagy bibircsós uborkát akart az indájáról leszakítani; de alig fogta meg, midőn a férje elkezdett jajgatni, hogy az orrát bántják!

Minden leszakítni óhajtott füge, virág s más afféle miatt az illető férj jajdult fel, hogy az ő fülét, az ő bajuszát rángatják. Ennélfogva nem lehetett letépni semmit.

Két hét mulva aztán az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban lehetett olvasni, hogy azon a napon, melyen Hatvani vendégsége esett, Konstantinápolyban a szultán minden szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, a miért azt akarták vele elhitetni, hogy az nap a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szerály közepéből.

De miként lehetett az, hogy Hatvaninak soha sem volt senkije a kit szeressen, holott ő volt a birtokában annak a veres kőnek, a melynek bűbája által mindenki belészeret, a kit óhajt vala? Ennek is elmondom a történetét; hanem az már szomorú história.

Volt biz ő neki egy kedvese fiatal diák korában, Veronka; a kinek meg is igérte, hogy elveszi, mihelyt az akadémiákról visszakerül. Hanem hát a leány szüléi resteltek olyan soká várni, aztán mert szép szeretője is akadt a leánynak, egy derék hentesmester, házas tüzes gazda, inkább annak adták a leányt. Mire Hatvani hazakerült, rég férjnél volt Veronka, már két fiucskája is volt; egy négy éves, meg egy bölcsőbeli baba.

A keserűségében Hatvani megátkozta a hűtlen szeretőt, valami olyast szalasztott ki a száján, hogy «vigye el az ördög!»

Én Istenem, hiszen hányszor elmondjuk azt erről is, amarról is, hogy vigye el az ördög, még sem viszi el; ámde Hatvaninak nem volt szabad ezzel a szóval tréfálni, mert neki az ördög hűbérese volt és engedelmességgel tartozott.

Nem is volt az ördög rest. Egy napon az a borzasztó eset történt Debreczenben, a mi fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes szokás szerint a piaczra menvén, felesége kenyeret dagasztott, s azalatt kis csecsemő fiát a négy éves fiura bizta, hogy ringassa. A kis gyerek sirt. A nagyobb gyerek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás fenyegetést kis öcscséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz? mindjárd elvágom a torkodat. Azt is látta, hogy az apja mily szenvedélylyel öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekészszel meg is tette; apja késével leölte kis csecsemő öcscsét. Ekkor ijedt meg aztán attól, a mit tett. Rémültében bebujt a sütőkemenczébe. Nem sokára jött az anya, befűtött a kemenczébe s csak akkor vette észre gyermekét, mikor már az meg volt halva. Ekkor kétségbeestében fogott egy kötelet s a fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit, nejét ily borzasztón megölve látja maga előtt; abban a perczben összerogyik és megszakad a szíve.

Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. Legjobban sajnálta az elpusztult Hatvani, s hogy bánatának méltó kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt meg a szerencsétlen kimultak sírja fölé, s tiz arany jutalmat tüzött ki a diákok elé annak, ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni ez esetre.

Volt pedig a togátusok között egy Bóta nevezetű együgyü fráter, kinek az ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leczkét mindig a tiz körméről olvasta le, s ha verset kellett írni kénytelenségből, a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is itt volt az angaria; de jutalom és kitüntetés levén a vershez kötve, senki sem akarta azt neki irni. Amice Bóta tehát sok tollat összerágott, a nélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem talált Debreczen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy erdőre, hogy majd ott keres egyet.

Invocálta-e az ördögöt vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most ő neki valami kész verssel előállani? elég az hozzá, hogy a mint így kerülgetné a muzsákat, ime, eléje toppan egy különös viseletü úri ember, rendkivül barna ábrázattal, kancsal szemekkel és görbe orral; hosszú togája volt s egy kicsit biczczentett.

– Mit töpreng amice? kérdezi Bótától.

– Verset kék irnom erről meg amarról, magyarázza Bóta, aztán nem akarózik kijönni.

– Ha csak ez a baj, szól az ismeretlen tógátus, majd irok én amicének egyet; hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, irja fel a nevét ide a papirra három csepp vérével.

Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarczolt kezének három csepp vérével nevét leirta egy papirra, az idegen úr átadta neki a kivánt verset, mely e két sorból állott:

«_Infans, ut vervex, – puerulus, – nupia, – maritus,_ _Cultello, – flamma, – fune, dolore cadunt._»

(Bárányként csecsemő, a fiúcska és anya és férj, Kés, láng és kötelen s fájdalom által esik.)

E szomorú distichon most is kibetüzhető még a nagypéterfiai ó-temető egyik mohos sírkövén.

A vers névtelenül lett beadva; a birálók legjobbnak találták azt s akkor bámult el mindenki, mikor a szerzőben hülye Bótát ismerték fel.

Hatvani négyszem közé fogta a diákot: «hallja kend, ezt a verset nem kend irta!»

A diák szabadkozott, tagadni is szerette volna; de Hatvani megérezte a papiroson a nagy kéngyertyaszagot: «hallja kend, ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög zsebéből került volna elő.»

A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, még azt is, hogy nevét saját vérével irta fel a verskölcsönzőnek s hogy az őt meg akarja látogatni.

– No az már baj, mondá Hatvani; hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki nem menjen a szobájából s az ajtajára irja fel e szót «cras», holnap, s rajzoljon alá egy boszorkánylábat, a mi áll két összetüzött háromszögből.

A diák úgy tett s mikor másnap eljött az ördög s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott.

Másnap megint visszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagymérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra s ezt irta föl rá vörös krétával:

«Per multum «cras! cras!» cito dilabatur aetas» (A sok «holnap!» alatt életed is lehalad.)

Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más szellem a diákot, ki élete fogytáig boldog maradt és ostoba.

Ez persze régen történt; no győzné most az ördög azt a sok rossz poetát elvinni, a ki plagiumot követ el!

Hanem ezzel még nem volt ám vége a szomorú történetnek.

Egy hét mulva jön a szerencsétlenül kimult asszonynak az apja Hatvanihoz és panaszkodik neki, hogy a boldoglélek hazajár, minden éjfélben megjelenik az apai háznál és siralmasan kisért. Kéri Hatvanit, hogy segítsen a szegény elkárhozott lelken. – Meglesz, vigasztalá őt Hatvani. – Menjen kelmed haza. Még ma nem, de holnap alhatik békével.

Éjjel, a mint besötétedett, Hatvani kifordítva vette fel a reverendáját s kiballagott a temetőbe, felkereste Veronka sírját, ott a vasvesszejével kerített maga körül egy hármas várat, kipéczézve annak széleit az abrakadabra minden jegyeivel s ott várta az éjfélt.

A mint a tizenkét órát kongták a harangok, jön nagy röfögve egy vörös vaddisznó, elkezdi a sírt feltúrni, kihúzza belőle a halottat; azután a vadkan száján kiröpül egy kékes lánglobogvány, átrepül a női hullába; a vadkan teteme ott marad élettelen, a nő alakja pedig elrohan a város felé.

A bűvész ekkor megragadja a mozdulatlan vadkan tetemét s beviszi magához a bűvös várba.

Mikor a háromnegyedet kongják az órák a városban éjfél után, jön a női alak nagy sietve vissza a sírhoz s keresi az ott hagyott vadkan tetemet, hogy visszacserélje azt ismét. Akkor látja, hogy Hatvani rajta ül a vadkanon, s körülzárolta magát a bűvös várral.