Part 3

A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sileziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi czélra nem szolgált már (hajdan a czímeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.

A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén czukorfőző! A czímerpaizs helyén czégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan «Tilalmas»-nak hítták!

Pedig ha az az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt fél napi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.

A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágatni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.

Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborcz, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja Gábor labanczait fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölirással: «tilalmas a vadászat!»

Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, a hol valami rendkivüli ritka vadnak ivadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a mármarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást soha sem látták.

Egy zivataros napon így szorult össze egy mármarosi elhagyott kunyhóba négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hófergeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harmincz mértföldet tenni érte.

Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, athletai alak, egy köpczös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajuszszal. Megannyi festeni való arcz.

Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: «Te ősz Kund! te Zuard! Huba! te nyalka Leventa!»

Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:

– No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak?

Az ősz férfi kissé restelkedve adta elő nevét.

– Én Brauenfels vagyok.

A második már derültebb arczczal válaszolt:

– Az én nevem Kahlenberg.

A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.

– Én Trautenau vagyok!

A fiatal ember már kaczagott.

– Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!

Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.

A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.

S mintha mind Huba, Kund, Zuard és Leventa támadt volna fel bennük.

És ez úgy van. Ez valóság.

Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hizelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica.

A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a csépelést, a czukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.

– Pedig milyen közel volna hozzám az erdő, a hol még csoporttal lakik a süketfajd, odalenn az alföldön, monda Siebelmann.

– Süketfajd? Te? szólt fejcsóválva az öreg úr. Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?

– A csatárdi erdőben.

– Ah! Az már más! kiáltának egyszerre mind a hárman. Ott már lehet: még bölény is.

Aztán elbeszélték, a mit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.

«Azt mondják, hogy meglövi, a ki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, a mit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról iszsza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz czélpisztolylyal. Veszett ember!»

– Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt, erősíté Siebelmann. Ha máskép nem megy, elveszem a leányát feleségül.

Erre még nagyobb hahota támadt.

– Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.

– Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!

A vadász urak azt mondták rá, hogy «füge gyerek!» s aztán leheveredtek a bundáikra a tűz mellé s egymásra bizták, hogy kiki álmodjék, a miről akar.

Egy hét mulva a mármarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá s maga bement az erdei ösvényen.

Amint az összeviszsza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubanczai szőttek össze, végighaladt: a «Csipkerózsa kisasszony» regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vad gerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát legyezőnek terjengetve, s aranytollú fáczányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kiváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné, hát ez kicsoda, a ki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.

Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különcz komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.

Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborcz gróf mindenkit agyonlő, a ki az erdejébe belép.

Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy a kik Tiborcz grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról iszsza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.

Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a tele hold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. A mint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.

Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, biborra festette már az őszi dér.

E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy czitera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.

Siebelmannak ismét a «Csipkerózsa» tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arcza a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a czitera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbekéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abba valamit; de nem néz oda, a míg jegyez, hanem félig nyilt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le s jegyezné papirra.

S a mi a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.

Egy hangos jó este kivánással sietett a figyelmet magára vonni.

A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.

Ottó nem ilyennek képzelte a «vasorrú bábát.» De talán nem ő az?

– Én Siebelmann Otto vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.

– Atyám nincs itthon, szólt szeliden csengő hangon a hölgy. Üljön le ön és várja meg.

Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, a hogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.

– A grófnő élvezi a szép holdas estét.

– Hold? szólt elbámulva a hölgy; hol van az?

– Ah.

– Én nem látok semmit, mondá a leány és mosolygott.

Otto most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog, mikor kimondja.

– De csak a külvilágot nem látom; szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, a kit megszomorított szavával. Azon túl egy egész belső világot látok.

– És az szép világ lehet.

– Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, a hol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, a nélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.

– A grófnő itt igazán magányosan van.

– Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.

– S nem fél?

– Miért? Nem vétek senkinek.

– Rossz emberektől.

– Hát vannak rossz emberek a világon?

Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kisérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, a ki ennyire vak!

– S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?

– Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor ketten vagyunk, ő beszél én velem, én ő vele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.

S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségében, vagy hogy az idegennel is megoszsza ezt a gyönyört, elővette cziteráját s eljátszotta rajta azt a dalt, a mit szerzett, szelid búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.

Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, a kit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.

Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!

Az érkező fiatal, szőke férfiu volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfi-ivadékánál.

Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.

– No most végünk van, gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt s akkor eléje lépett.

– Gróf úr! Én szomszédja vagyok, Siebelmann Ottó; találkozni akartam önnel s betörtem orozva a parkjába, koczkáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzó.

– Én? lőni? szólt elbámulva Tiborcz gróf. Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.

Ez őszinte, nyilt arczczal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.

– Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.

Tiborcz gróf vállat vont.

– Az én házamnál nincsen pénz. És azt minden keserüség nélkül mondta.

Ez jó kapocs volt az idejövetel czélját hozzáakasztani.

– Én épen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.

– Sejtem. Erről később beszéljünk. Elébb vacsoráljon ön velünk.

A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.

(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajjon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)

A gróf bevezette vendégét szobájába s ott leülteté.

Egyszerű butorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé s az ajtót ismét rájuk zárta.

– Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.

(Mindenféle mérgeket!)

Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.

– Ah, a gróf homoeopathiával foglalkozik?

– Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.

– De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?

– Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, a kiknek a gyermeke meg a marhája megélt.

– Lehetetlen.

– Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homoeopathiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha épen olyan gyógyszert venne be, a mit «én» készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor ide jött, úgy-e?

– Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, a kivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, a milyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.

– Ifju szomszéd úr! szólt Tiborcz gróf, leültetve őt maga mellé. Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. A kik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert én bennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült daemont vas kézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha viznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok egy cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, a melynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim duskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyulok a kinált pénz után; élek szegényül és nélkülözök sokat.

Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.

– Még többet is kivallok önnek. Ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hivta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai sziv van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: «én gyilkoltam, én meghaltam, én elkárhoztam te érted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben!» De ne mosolyogjon ön rajtam. Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták vele. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a «cartel» kezükben és meg kellett jelenniök. Soha sem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalulag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. «Ő» pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánynyal csak nem fog már harczolni Isten! Egy vak leánynyal! Hisz az Isten is nemes ember!

Siebelmann félrefordítá arczát.

– Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, épen oly őrült tékozló, olyan embert- és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus: vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.

Siebelmann meg volt győzve.

– Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.

A gróf kezét nyujtá.

– Szivesen látjuk mindig.

Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.

– Czeczil leányom, szólt az apa, és gyönyörtől ragyogtak szemei.

Czeczil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földönjáró Isteneket várják.

«Mellaque, et frugesque et lactis massa coacti.»

Méz, kenyér, aludt tej.

Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.

Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.

Czeczil gyermeki hizelgéssel járatá finom ujjait atyja arczán végig.

– Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogy ha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.

– Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt pousseirozáshoz szoktak használni, mondá Ottó.

– Köszönöm. Már sokszor megkisértettem azt, de nem sikerült.

– Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.

A vacsorának vége volt, késő este volt már: a vendég bucsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő tulsó végén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.

De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öcscse számára, mert mindjárt megfulad.

Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, a melyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy hid, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kivántak egymásnak s a gróf visszament házához, Ottó pedig be az erdőbe.

Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a hid csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák, Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, a honnan elbucsúzott.

Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, a honnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek. Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.

A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.

Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani!

– Bocsánat, grófnő!

– Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)

– Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen s most kénytelen vagyok a gróf úr szivességét igénybe venni, hogy kisérjen el a patak-hidig.

– Atyám nincs idehaza, mondá a leány, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.

– Ön, grófnő! szólt megdöbbenve az ifju.

– Oh igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.

– De ilyen késő éjjel!

– Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.

Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony shawlját, lesietett a verandából, s megindult az erdei uton előre. Ottó követte.

A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, a mik mellett el fognak menni: Itt van egy jázmin bokor, a mely másodszor nyilik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házi menyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rám ismernek, úgy czinczognak, hallja ön? Itt egy nagy hársfa nyujtja keresztül az úton vastag gyökerét, vigyázzon ön, el ne essék benne.

– De hát nem fél ön?

– Mitől?

Ottó bámult ezen a tüneményen, a ki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?

– Most itt jön a hid! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.

– De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?

– Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.

– De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.

– Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hidnál, míg a dalt hallja. Úgy-e bár?

Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.

A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a hid korlátjához támaszkodva hallgatá és nézett utána, míg Czeczil alakja eltünt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kaczagásban. Ez a kaczagás azt jelenté, hogy már haza talált.

Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. A mellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.

Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.

Czeczil megkisérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvencz foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.

Ottó mindennap eljárt oda s Czeczil még mindig nem félt semmitől és Tiborcz gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.

Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a czukrot, a hogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Czeczil elkészült a kis szoborral.

– Nézze ön, mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. Mit szól ön hozzá? Jól van-e?

– Nagyon jól van, felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen: egy forró csókot nyomott az eléje nyujtott gyanútlan kézre.

Erre aztán elsikoltá magát a leány s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.

Milyen jó volt az ijedséget az elejtett szoborra fogni!

Azon az estén, mikor Tiborcz gróf gyógyászi körútjából hazatért, Czeczil azt mondta neki:

– Atyám, én félek idehaza oly egyedül.

Már megtanult félni!