Part 20

– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz, hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi magatartásaért. Kettős haszon.

Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot. Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát alásülyedve.

– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.

Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.

– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá, bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?

– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek; vakmerő hadi kalandjairól híres.

– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak, azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát, nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.

Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és harag lepte meg egyszerre.

– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen, vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele együtt felakasztassa magát.

Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de még mindig nagyobb volt az önérzet.

Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse, elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.

Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse, a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat: «nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!» – s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk, hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»

– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés, hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.

– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt s a közben elvégezzük az ügyünket.

Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el, hogy ő az isten.

– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a férfiszobába átmentek.

Darkaváry nagyot sóhajtott.

– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.

– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgy sem laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van, de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom keze harmadfél millióval.

Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért, hogy az szeresse őt.

Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?

– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat özvegygyé tenné.

Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes titok helyét.

– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány napig; azalatt erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.

A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak lóg ki egy millió.

Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.

Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek, hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr arczával, hidegen, kiméletlenül.

Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.

Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.

Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje siető főpaphoz.

Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett, mely távolléte alatt családjában véghez ment!

(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt a családban?)

Végre megmondá a püspök.

A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a püspök maga avatá fel őt.

Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!

Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.

Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen, sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»

Oh mennyi gonoszság kitelik ezektől az «asszonyoktól!»

Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi sírbolt.

A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó mellett.

Kit temetnek itt?

Lőrincz leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.

Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….»

Nejének nevét olvasta azon a koporsón.

Nagyot dobbant a szive.

Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.

Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban. Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.

Talán lehetne ezért egy könyet is kierőszakolni.

De a mint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szive.

Az már harag volt!

A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta eszmél, nem látott.

Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai között.

– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?

– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól: «uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». – Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt.

– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy egy élő apa gyermekének gyámja legyen?

– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.

Darkaváry elsáppadt.

– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem ismerem.

– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.

Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még senki.

– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.

Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét, dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk fölötti panaszaikkal.

Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős érte.

Hiszen csak nehány napig fog ez tartani.

Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított sequestrum-parancsot.

Új boldogság, új fény költözik a Darkavári kastélyba megint.

Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.

El a kisértetekkel innen!

Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket, senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.

És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.

– Ki mer most háborgatni?

A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített. Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel, oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal, karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem vette azt a ház ura előtt.

– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban ismer.

Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra készülnének borulni.

– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak? Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a megbizásban? Mit tett ön?

Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók ellenében szabad használni.

– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.

Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.

– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most, hogy mit tett?

– Esküszöm, hogy azt nem tettem.

– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal. Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi czímerére.

– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a kormány elé, ott védeni fogom magamat.

– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva, melyek felhatalmazzák a szabad csapatok vezetőit, hogy az árulókat meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van itélve.

– Kihallgatatlanul.

– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.

Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És most úgy ragaszkodott az élethez.

– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort irnom.

– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is. Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint szégyent?

Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár folytatá:

– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig. Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon. Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű, jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek a csatatérre s a legelső találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a csere?

Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert, ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most, midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel magát Kádár őrnagy.

– Elfogadom! Szólt nagylelkű arczmeresztéssel a megszorult főúr.

– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készitve dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.

Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrincz mellé s őrizte a vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva bevezesse, mint menyasszonyt.

Susanne nagyon meg volt változva: arczbőrét elégette a nap és a zivatar, s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is fordította felé arczát.

A papot is behivták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette, összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.

A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és tánczoltak, mint ama másiknál, a melyben a «szép asszonyt» elvitték Darkavárytól. Most visszahozták neki.

A VÉGNEK KEZDETE.

Kádár László egy istenhozzádot mondott Susannenak, mikor otthagyta, s aztán csapatjával együtt, a mily gyorsan jött, úgy eltávozott.

Darkaváry rá sem nézett az asszonyra. Komornyikjának parancsot adott, hogy rendezzék be ő «nagysága» számára a szőlőhegyi villát, ott fog lakni. Azzal ő maga saját lakosztályába távozott.

Boszusan rántá a damaszkfüggönyt a Susanne arczképe elé, aztán leült levelet írni Haslinger bankárnak.

Tudatá vele a végzetes episodot, mely rajta keresztül ment. Egy megholt nő helyett kapott egy másikat, s az akadály ismét itt van. Csak hogy ez szerencsére rövid ideig tartó akadály lesz: a tudatlan Kádár őrnagy igen csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy az által, ha ő «majd» elesik a csatában, a Susanne házassága Darkaváryval érvényes lesz. A törvény előtt e házasság érvénytelen; mert az első férj élt akkor, mikor a másikkal az asszony megesküdött. És Kádár László még annyira vitte a vigyázatlanságot, hogy mint tanu előttemezte a Susanne móringlevelét, ő a násznagy a matriculában is. Ez a házasság semmis. Ennek a bebizonyítására nem kell egyéb, mint lemenni Járekre, ott felkeresni a papot, ki egykor Villám Bandit (alias Kádár László) Susannenal összeeskette; attól kivenni a házassági bizonyítványt s ezzel ketté van szakítva a nyüggé vált láncz.

Ezt a levelet mindjárt el is küldé Darkaváry egy ispánjától Bécsbe Haslingerhez; de ő maga sem maradt ott kastélyában még ez éjszakára sem. Rá nézve nem jó föld volt az, a hol a nemzeti kormány parancsolt. Sietett reggelre olyan helyre jutni, a hol az osztrák főparancsnokság uralkodik. Haslinger ajánló levele mellett könnyű volt oda jutnia.

Ezzel aztán teljesen beállt sorsában a végzetes fordulat. Most már önvédelemnek és megtorlásnak tartá a nemzeti kormány ellenében egészen az ellenfélhez szegődni. Haslinger azt tanácslá, hogy vállalja el a kormánybiztosságot a császári hadseregek mellett a Bánátban. Igy hamarább és biztosan eljuthat Járekre, melynek vidékén a legdühösebb háboru folyik. Felfokozott szenvedély, a megszorult nagy úr pénzzavara, s a megalázott büszkeség boszúvágya hajtá e tanács követésére. Ezentúl aztán szolgált saját honfitársai ellen: nagy szenvedélylyel és buzgalommal, mint minden kitérő.

Az osztrák seregek benyomultak a Bánátba.

Itt hallá meg Darkaváry, hogy Kádár őrnagy a fénszarui nagy lovassági csatában az oroszok ellen harczolva elesett. Ez Kádáron nem segít.

Nyugtalanul várta, míg az osztrák seregek Járekig előhatolnak. Szenvedélye oly vakmerővé tette, hogy együtt jár az előretolt kémlő-csapatokkal.

Egyszer aztán eljutottak Járekig.

A helység egészen le volt égve. Templom, paplak küszöbén bogács-erdő. Sehol egy hírmondó. Nagy keresés után találtak végre embert, a ki a romok közt lappangott. Az volt a hajdani egyház-curator; most koldus, – vagy tolvaj.

Ettől megtudta Darkaváry, a mit keresett.

A papot megölték még az első hadjáratban, akkor égett le a templom is, a paplak is. Abba beleégett az anyakönyv is. Semmi bizonyítvány, semmi tanu a felől, hogy itt valaha Kádár László Susannenal házasságra lépett.

Darkaváry a járeki romokban saját fellegvárának romjait találta meg. Semmivé volt téve.

Nem volt semmi eszköze bizonyítani, hogy Susanne Kádár László törvényes neje volt; a tanuk is eleshettek imitt-amott, vagy olyan jól elbujtak, a honnan nagy okuk van Darkaváry kedvéért elő nem jönni.

Csak Susanne mondhatta volna meg az igazat, de ő inkább eltűrte magán azt, hogy évekig egy rabló szeretője volt. Hasztalan igért neki Lőrincz kincshalmazokat, azért, ha elválik tőle; hasztalan fenyegette azzal, hogy megöli: a nő mind az igéreteit, mind a fenyegetéseit kinevette.

Ott maradt hozzákötve holtig.

Igy azután a fényes álmok is szétröppentek. A bankárleány férjhez ment máshoz, a milliókat is elvitte más.

A dölyfös úr kénytelen volt magát helyzetének megadni.

Tudta, hogy gyülölik és kinevetik: s az ilyen tudat nagy szabadalom. Felszabadítja az embert minden kiméletlenségre azon világgal szemközt, a melyben él.