Part 2

Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, a hol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harczolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze elhagyott czimboráit. Nehányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hináros volt. Egyetlen egy jutott el a tulsó partig: a hórihorgas wallon czimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szövevényes tófenék. Az ember ott eviczkélt sokáig, a mint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarczolt milliom, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.

Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyöngygyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.

A többi czimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suvix-gyáros s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.

*

A hosszú, hét évig tartott háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.

A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna-Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel és azután utazott szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:

– Gróf Isaszeghy Gábor úr ő kegyelmességeét!

Tehát grófi dynasta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesur!

No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harmincz év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve. A birtokosok egy része még a szabadságharcz után kivándorolt; a ki akkor kiment mint szöghaju ifju, harmincz év mulva, ha visszakerült, őszhajú vén ember volt; ugyan kereshette a tanukat, a kik ugyanazonoságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, a hol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, a ki mesemondásképen hallja, hogy ez a puszta, az a dominium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoacquistica volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. A mellett az foglalhatott, a ki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiscus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donatiózta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt biró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel himzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, a ki nem akart tágítani a terjeszkedő dynasta útjából, azt annyi boszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megexequálták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből s ott hagyta birtokát a hatalmas főurnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kis király.

A csatárdi kastély franczia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; czímerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, butorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.

Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pincze. Gyülhelye volt az a fél ország víg czimboráinak, a hol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.

A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja szelidíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.

Isaszeghy Gábort felhivtak Bécsbe az udvarhoz; kapott excellentiás czímet, zászlós úrrá tették. Még csak egy kellett neki: – hogy megházasítsák.

De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz czimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.

De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.

Volt a királynő udvaránál egy előkelő herczegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agatha herczegnő.

Classicus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbirálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.

Nem is hibázik belőle semmi, csak épen az élet. A herczegnő egy szép halott, a ki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.

Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan «halálfej-sphynx» is, mint Isaszeghy Gábor.

A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.

Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a herczegi korona kettős czímere fölé; Agatha herczegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arczát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak, (a királynő maga is jelen volt) egy betüt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a primás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: «szereted-e ezt a férfiut?» a királynének kellett a hallgató hölgy helyett felelni: «szereted hát! hogyne szeretnéd?» s ő felsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.

Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy hazavitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; a kitől ugyan azután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli? De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e ő felsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?

A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezüleg irva alá nevét az üdvözlő levélnek.

Mikor aztán Agatha grófnő gyermekágyat feküdt, akkor odahivatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:

– Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!

És azzal annyi csókot égetett arczára és ajkára, a mennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.

Mert Agatha herczegnő nem szerette férjét; gyülölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb boszút állta rajta, a minőre asszonyi szív képes.

Agatha herczegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itt hagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett.

Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szivében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy «szív».

És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt: «látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!»

Kevély volt boldogságában napestig.

Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a herczegnő meg fog halni.

Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agatha nem halhat meg, hisz csak épen most ölelte, csókolta az arczát.

Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.

Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arczából; a halállal vívódott.

Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarczot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy a ki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a herczegnő meghalt, azt agyonlövi.

Pedig a mit megigért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.

Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhirt. De senki sem vállalkozott rá.

Utoljára egy kályhafűtő czigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába s felkölti az izenettel.

Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.

– Nos! mi hír? rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó czigányra.

– A herczegnőtől jövök.

– Láttad őt?

– Én láttam őtet: de ő nem látott engem.

– Meghalt? ordítá a főúr.

– No csak lője magát főbe a kegyelmes úr, mondá győztes vigyorgással a czigány, mert maga mondta ki ezt a szót.

A szép asszony bizony meghalt.

Most tudta aztán meg a keményszivű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, a kit szeretett; a ki azt mondta neki: «én szeretlek téged!»

Oh, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!

Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beereszszen egy kedves női arczot? hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, a ki könyet kér inni!

De azért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!

Hiszen maradt még egy lény a halott után, a kire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszinű haja.

Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármely princznek.

Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.

– Eh, mit angyal? zúgolódott az apa. Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár ficzkó. Ugy-e, te kis betyár?

És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!

Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, a ki sérthetlen souverain felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!

– Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!

Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, a mit a gróf úr az orvosnak tartott, a kit odahivatott szobájába.

– A fiam halálos beteg; mondá neki indulattól rekedt hangon. Itt van az asztalon egy szekrény tele aranynyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.

Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.

Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől-végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Oh, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őtet! Most tudta már, micsoda fulánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!

Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni!

A harmadik nap éjszakáján az mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vaczogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát; lehet, hogy egy óra alatt meghal.

Gábor az Istent kezdte el káromolni.

– Oh uram, inkább imádkoznék ön hozzá, rebegé az orvos.

– Imádkozni? Oh igen! ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant fegyvertárához. Az orvos elszaladt és magára zárta az ajtót.

Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról s hajadon fővel, félöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.

Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám czikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szakgatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arczai meredeznének egymásra.

– Isten! Isten! ordítá az apa az erdő közepett. Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát én velem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Daczolok. Én vétettem. Üss meg engem!

Az égen keresztbe czikáztak a villámok, mintha intenének:

«Hallgass, féreg!»

– Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, a hogy én felcsapok te rád!

S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, oda lőtt, a hol a felhők megnyilnak.

Abban a perczben abból a felhőnyilásból egy vakító tűzsugár csapott alá s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.

Cselédei borzadva hullottak térdre s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ő pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürteit megrázva, daczos arczát az égnek emelte, istenkáromló kaczajjal.

– Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!

S azzal visszalőtt az égbe.

És akkor mellére ütött öklével.

– Ide lőjj! – Ide sujts! – Engem találj! – Ha úr vagy; – ha Isten vagy.

A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszünt a zápor, megszünt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.

Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; a mint lépcsője karfáira támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.

Az orvos arcza tündöklött az örömtől.

– Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.

– Hah! kiálta fel az őrjöngő apa. – Én győztem!

*

A fiú csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.

Olyan ember lett belőle, a milyennek az apja kivánta, a milyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő.

Így tetszett az apának. «Van benne vér!»

Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak. Pazarolja a pénzt? Van neki miből. Nem hajol senkinek? Épen mint az apja. Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát.

Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjunak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.

Szép, finomarczú ifjoncz volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahivatta őt magához az apja.

– Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.

– Én is.

– A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.

– Tudom.

– Én azt szántam neked nőül.

– Jól van.

Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiura talált.

– Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, a minek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam te benned, a hogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.

– Jó lesz.

Az ifjú átvette a félfüggőt.

Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával.

József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.

A kitüzött napon, mikor már össze volt gyülve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornáczig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.

S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifju gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány – czigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.

– Ime: nőm… szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.

– Mi ez? hörgé az öreg s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.

József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.

– Te ezt vetted el? riadt rá az apa elmeredt szemekkel.

– Két gyermekem anyját! felelt József gróf daczosan.

– Pandúrok! ordítá, egész arczában lángolva a dühtől az öreg főúr, ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!

– Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.

– A kutyámé! vessétek őket a tóba!

A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.

E pillanatban fölébredt az a vér a sápadt fiuban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.

Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott s az apa véresen bukott előre karszékéből.

Ah! Az Isten pisztolylyal is tud lőni!

E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel: futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.

Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, a mi ezután következik.

Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiu dühödten védi magát. Akkor ott szemeláttára leteperik, megkötözik, arczát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a láncz, mikor hajánál fogva végighurczolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiunak, a kiért párbajra hívta az Istent; a kit szemefényének tartott, a kit úgy szeretett; – a ki őt megölte. És a kinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá halószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elitéltet a siralomházban.

És még ez sem volt elég a halálra.

Még azt is látnia kellett, a mint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özvegygyé fogja őt csinálni.

És mikor az a szép, barna arczú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyem uszályát maga után vonva, két gyermekét két karján emelve s aztán könnyelmüen megrázta fülében azt a félfüggőt s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: – attól aztán meghalt.

Fél év mulva utána gördíték fia szép szőke fejét.

… Az Isten karddal is tud vágni!

*

De ne prédikáljunk mysticismust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!) Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, boszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, a kit mi hiszünk, az az örök rend! A ki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a historiát, a logicát, az egész emberiséget és mindent, a mi legyőzhetetlen; a miben istenerő lakik!

Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharczát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, a mi nyugalom, a mi béke, a mi szeretet, a mi társadalmi rend, a mi törvény: szívbe vagy pergamenre irva.

Az okokban, a vérvegyületben volt a lánczolat.

Vannak családok, a mikben hagyományos az öngyilkolás. A szinésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még a hol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyülölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.

Apjuk, nagyapjuk daczos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.

A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És a hány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.

Verseny volt az, olympi pályázat az egymás megrontásának művészetében. A ki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyultak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindeniknek életében ott kisértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.

S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.

A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.

Két unokatestvér szorult össze benne. Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, a melyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öcscsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszint lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.

Vagy pedig összementek kártyázni s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utczára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.

Balsorsuk lassankint fölvette a comicum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.

Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!

És soha a családban leány nem született, a kinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyülölő, veszekedő, romboló társ… ötödíziglen.

*

A rónának más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszin koczkák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszin szegély, dohány, repcze, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak térein elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadam, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepett roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az ujabbkori mythologiának, mikben az új teremtés demiurgusai laknak.

Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harcz, melyben a győzelem két részre oszlik; a hol a hódító maga a legnagyobb nyereség.

Sok őskori illusiónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi czímerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszüntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége: gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad czimboraság helyén számító consortiumok. A ki megállt: azt az idő kereke eltaposta.