Part 19

Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az «kelletlen», ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta, hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tán csak játék ez, a mit ő nem ért?

– Leányom! kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s oda ölelte őt magához. Hát megszabadultál? Elbocsátották a rablók?

Ilon széttekintett. Egy villámpercz elég volt neki megmondani, hogy mi történt?

… A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,… férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mind ez tudatá vele, hogy itt Susannet rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy ő volt az elrabolt nő.

Egyszerre készen volt a «szent hazugsággal.»

– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak. Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sirj.

Herendy sirt, gyermekét ölelve.

– Ne hazudjék ön! kiálta közbe kiméletlenül a férj. Nem ön volt az, a kit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött a távcsővel s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!

Ilon szivére szorítá mindkét kezét, majd megszakadt az fájdalmában.

– De hát kit raboltak el akkor innen? kérdé ámultan Herendy.

– Kit? Hát Susannet…!

Herendy az első perczben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.

– Az Istenért! atyám! ő férjem!

– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh én bolond! hogy ezt csak most tudom meg! Ez hát Susannenak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam! Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, a kit elraboltak. Héj pandurok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni megyünk. Szolgabiró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr, követhet bennünket s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti kötelességét Bakonyberek-megye tisztikara. Te pedig Ilon: vedd karodra gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.

Ilon megcsókolá atyja kezét és szólt alázatos szilárdsággal:

– Édes atyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.

Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a menyasszony-koszorút.

– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én kötelességem küld. Ön uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek kötelességei…

Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a pandurok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott negyedmagával a rablók után.

S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pinczéből kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve. Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt legelől járt.

Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.

Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.

Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a kastély valamelyik szobájában.

Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sirás; azt felnyitá és belépett rajta.

Susanne két kis fia volt ott, egy ágyban elbujva. A rablók zárták őket oda, kegyetlenül megijesztve.

A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: «ki ez az idegen asszony itt?» nyafogva, remegve sirá: «hol a mama?»

Ilon oda lépett a két gyermekhez s nyájas, szelid tekintettel nézett arczaikba. És azután jó szivtől édes hangon mondá nekik:

– A mama elment. Majd visszajön. Ne sirjatok. Addig majd én leszek a ti anyátok.

S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a könyeket arczaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.

Kivüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két gyermekből, a kik a villában egyedül vannak bezárva?

Aztán kézen fogta őket, hogy a kastélyba vigye magával.

A vitéz üldözők még Ilon lovát is elvitték zsiványt kergetni.

Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiuval; a kisebbik elfáradt, nem birta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.

A FÉRFI.

Herendy, folyvást nyomon haladva, két órai vágtatás után annyira közel érte a rablókat, hogy a mint az út egy dombra felkanyarodott, kocsijáról megláthatá őket, a hogy három szekérrel a völgy másik lejtőjén felkapaszkodtak.

Ekkor a rablók is észrevették, hogy üldözve vannak.

Erre rögtön megváltoztatták menekülési tervüket, s elhagyva az országútat, mely a szomszéd megyébe átvisz, átcsaptak egy dülőútra, mely az erdőkön, szőlőhegyeken keresztül levezet a Balatonhoz.

E közben bealkonyodott. Az alkony gyakran el szokta hozni e tájon azt a rögtön támadó északi szelet, mely a balatonvidéki halászok réme. Most is feltámadt az egyszerre s mire a rablók a tópartra leértek, már a vihar ordított teljes dühében.

A Balaton egyszerre haragos zöld szint váltott, a széltől korbácsolt hab porzott, mint az országút, a habtorlaszok fehér gerinczeikkel harsogva tódultak egymás hátára; a sirályok vijjongva csapongtak a víz fölött, parti fecske, csókasereg sietett rajozva oduiba.

A tűzégen vérveres fellegeket kergetett a szél.

Az ilyen vihar reggelig szokott tartani. Zsiványok meneküléséhez való idő.

Tizenketten voltak vezérükkel együtt, tizenharmadik az elrabolt asszony.

Mikor a balatoni révhez értek, a nagy átjáró komp úgy tánczolt a hab tetején lánczára kötve, mint egy foglyul esett tengeri szörny.

A révészek közül egy sem mutatta magát.

A rablók nem tanakodtak sokáig, leugráltak szekereikről, kifogták a lovaikat; a három szekeret belódították a kompba, utánuk vezették a lovakat, s aztán leverték a kompról a lakatot, kezükbe vették az evezőket s neki ereszték a kompot a fellázadt Balatonnak.

Csak a kik az életüket megunták, a kik Istennel akarnak játszani, bizzák magukat ilyen időben a haragos tóra, mely ott azon az átkelési helyen két mértföldnyi széles.

Hat legény húzta az evezőt; Villám Bandi maga tartotta a kormányt.

És még dalolni kezdtek; mikor el-elpihent a szél, kihivó kardaluk hangzott a tó vize fölött a hullámharsogás orchestruma mellett.

Mire Herendy kifáradt fogatával a révhez megérkezett, már egészen besötétült az ég. Ilyenkor a sötét éghez valami megigéző ellentétet képez a nagy tó világító tükre, felkorbácsolt hullámainak tajtékfehérével.

Az alispán hivására két révész jött elő a révházból, a többi bement a faluba éjszakára. Az ilyen viharban pihenés van rájuk nézve.

A vén révész mutatta az alispánnak a fekete pontot a fehér tavon, mely fel-feltünt, meg elbukott. Az ott a dereglye a rablókkal. Isten csodája lesz, ha ott nem vesznek.

– Nincs itt más dereglye? kérdé Herendy.

– Van még egy csónak hat emberre.

– Elő kell hozni. Utánuk megyünk.

– Én nem uram, ha az egész vármegyét nekem adják is ma. Ismerem a Balatont. Hat gyermekem van otthon, ki keres rájuk kenyeret?

– Nekem meg egy öreg anyám van, szólt a fiatalabb legény, a kinek én vagyok az utolsó fia, két bátyám az idén veszett a Balatonba.

– Jól van fiaim, ti maradjatok itthon; majd lesz itt mindjárt ember elég, a ki velünk jön.

Csörtetve, vágtatva, csörömpölve érkezett egymásután Darkaváry népe kocsin, lóháton. Százan is voltak. Lett iszonyú káromkodás, mikor a Balaton hátán tánczoló dereglyét meglátták.

– Utánuk fogunk menni, urak! szólt Herendy hideg vérrel. Itt van még egy csónak: hat ember belefér. Mi négyen vagyunk. Még kettőre van szükség, hogy az evezésnél felválthassuk egymást. Ki akar velünk jönni?

Senki sem felelt a kérdésre.

Herendy aztán Darkaváryhoz fordult.

– Fog ön velünk jönni?

– Nem őrültem meg, dörmögé Lőrincz, hogy az öreg anyám papucsába beleüljek, a tengeren kergetni tizenkét rablót két pandurral meg két tintanyalóval. Azokat ott utól nem érjük; legfeljebb, ha pokolra mennek, s mi is velük veszünk. Annál okosabbat teszünk, ha nyargalunk Füredre; ott a gőzhajó, azt befűttetjük, arra mindannyian ráférünk és utólérjük a gazembereket.

– Mire ön Füredre ér, a míg a gőzhajót befűtteti, a míg a hajósokat, kormányost a faluból előkeríti, addig a rablók vagy a víz fenekén, vagy a túlparton lesznek régen. Ne vesztegessük a perczeket. Tetszik velem jönni uram?

– Az ördögbe is, nem!

– Pedig ön hires úszó: kétszer is átúszta Tihanynál a Balatont fogadásból; és hires lövő: sok párbajban helyt állt. Én pedig nem tudok se úszni, se lőni. Ön imádja azt az asszonyt, a kit ott visznek a rablók a szeme előtt s nincs mersze egyenlőtlen harczba utánuk menni érte; én gyűlölöm és megvetem azt a nőt, de azért utána megyek és ha lehet kiszabadítom. Hanem mától fogva ne dicsekedjék ön a bátorságával senkinek.

Herendy senkihez sem szólt többé, ott hagyta az egész szájtátó üldöző hadat; maga, szolgabirójával és a két pandurral beleszállt a csónakba, s aztán neki ereszté a törékeny járművet a hullámhegyeknek. Maga kormányzott, a két pandur evezett, a szolgabiró meríté folyton a vizet a csolnak fenekéből; a hullám keresztül csapkodott azon.

A révész keresztet vetett magára s dörmögé: Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek.

Dereglye és csónak egymás után eltüntek az éjszakában.

A vihar egyre növekedett. Sötét felhők tolakodtak az égre, távol délnyugot felé villámlani kezdett. Mikor egy-egy villámlobbanás megvilágítá az eget és vizet, olyankor meglátták egymást a dereglyén és csónakon hintázók.

A csónak jól volt kormányozva. Kevesebb evezője volt ugyan, mint a dereglyének, de könnyebb teherrel járt s egyik villámlobogástól a másikig egyre fogyott kettőjük között a tér. A hullám maga is rohan ilyenkor, s a szél és víz evezés nélkül átveri a túlpartra a megkapott hajót.

Az üldözés két óra hosszat tartott már, akkor eltisztultak a felhők az égről s kisütött a hold. A túlpart sárga agyaghalmai világítottak hosszan.

A dereglye alig volt már ötszáz lépésnyi előnyben a csónak előtt.

– Elfogjuk őket, mondá Herendy a szolgabirónak. Ezeknek a dereglyéjük nem sokára meg fog fenekleni. Itt sekély a víz, s a hullám felfordítja őket. Bele nem vesznek, mert a víz csak derékig ér; de fegyvereik hasznavehetlenné válnak. Mi négyen elfogjuk valamennyit védetlenül. Már bukdácsol a hajójuk!

A rablók ott a dereglyén már vették észre, hogy hajójuk feneke a fövényt kezdi túrni; az evezők nem viszik azt előre, s a csónak egyre közelít.

Vezérük ekkor egy éles sípfüttyentéssel jelt adott.

Arra a dereglyéről egyszerre hat lövés dördült el, s azután újra hat: a golyók ott csapkodtak le a habokba a csónak körül; egy a ladik orrába furódott, egy pedig a kormánylapátot hasította végig rézsut.

Ekkor Herendy is azt mondá pandurainak.

– Feleljetek nekik.

Azok bevonták az evezőket, fegyvereiket vették s visszalőttek a dereglyére.

Több perczig tartott a lövöldözés: a csónak ez alatt nem sokat haladt előre, mert nem volt a ki evezzen; hanem a dereglye is közel volt a megfenekléshez. Mind a rablók, mind a pandurok a hajó párkánya mögé húzva le magukat, védett helyből lövöldöztek; csak a két kormányos ült veszteg a helyén. Villám Bandi a czifra szűrével egy lábaihoz kuporodott női alakot takargatott a habok ellen s védte öntestével a golyók ellen.

Egyszer aztán egy új sípszóra a rablók mind kiugráltak a dereglyéből a vízbe, ott már csak derékig ért az; a megfeneklett dereglyéből kivonszolták a szekereket, lovakat s még onnan ezer lépésnyire volt a száraz; de a vízfenék már kocsizásra való. A rablók szekéren menekültek a tó széléből odább.

Villám Bandi volt az utolsó, ki a dereglyét otthagyta Susannet ölébe emelve vitte ki a szekérig.

– Ne lőjjetek többet; parancsolá Herendy, a nőt találhatnátok.

A mint Villám Bandi otthagyta a kormányt, mindjárt keresztbe állt a dereglye a hullám előtt s a legelső nekifeszülő habtorlasz fenékkel fölfelé fordította azt.

A következő perczben Herendy csónakját is felfordította a hullám, s mind a négyen a vízbe estek.

Most már a rablók ölhették volna meg őket, mert az ő fegyvereik merültek el a vízben. Hanem azok nem látszottak rájok ügyelni: a mint a szekérháton kijutottak a tóból, vágtattak tova nyugot felé.

Herendy nem üldözhette őket tovább.

A hogy előre megmondá, a gőzös csak későn reggel füstölgött elő a tihanyi hegy mögül, akkor már a rablók a Dunán is túl jártak.

A gőzössel érkezők aztán meglelék a ladikot is, a dereglyét is, az alatt feküdt a rablók egyike, keresztül lőve. Elég tanújel, hogy az éjjeli harcz a viharos tavon komoly volt és veszélyes.

Darkaváry aztán nagy pénzdijakat tűzött ki a rabló fejére s minden kormányzatot fellármázott, hogy segítsenek azt üldözni; hanem arról úgy elhallgatott egyszerre a hír, mintha a föld nyelte volna el.

Csak hónapok mulva került véletlenül egy hirlap Darkaváry kezébe, melyben a következő tudósítást olvasta:

«Járek (a Bánátban).

Ma járt itt a hirhedt Villám Bandi; de nem rablás végett, hanem hogy az itteni katholikus papnál szeretőjével, Csaplár Zsuzsánnával összeeskettesse magát. Az új pár és násznépe, a hogy jött, úgy eltünt.»

A NEM VÁRT VENDÉG.

Ez a catastropha egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.

Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.

Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt. Szerette a rablót!

Gyülölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.

Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.

Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment, teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy, akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett a nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe kerültek.

Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle; hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.

Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.

Az 1848-iki franczia forradalom Párisban találta Darkaváryt.

A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott. Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.

Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett, dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült meg az évi jövedelme.

Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett megkisérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból hazakergette.

Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot végig harczolt volna.

Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.

Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után, melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik, nem igen messze maradnak el egymástól.

Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.

– Áh, és mire tud pazarolni az én kicsi feleségem?

– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek, egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el: «moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán rövid időn mindenét el fogja pazarolni.

– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által? Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.

Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig «pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon, annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami ikertársát, a ki szélsőbal volt.

Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a töprengés dolga.

Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry. Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem irigylem tőle!»

Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe. «Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet tréfálni.

Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon. Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.

Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg vele.

Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.

Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy dolga lesz.

Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; de kedve is volt hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit se koczkáztasson.

Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Steyerben lesz.

Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.

Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs, hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli, sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt helyre kell pótolnia, akármi áron!

Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte válaszszal felelt.