Part 18

Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.

Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?

Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt ki, vidáman kiáltva:

– Épen jókor jöttem érted. No ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.

– Hová? kérdé Elek bámulva.

– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!

Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette a dolgot.

– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már meg is ebédeltek!

– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési szállásomon?

– Hát hol másutt?

– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a «feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».

Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy ez két különböző fogalom.

Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be, hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek; országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit még nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté a neveiket rögtön.

Díszes társaság volt: csupa férfiak.

«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett rajta a vendégek közé – a háziasszony.

Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.

Már most tudta Elek, hogy hol van.

Ez a herczegasszony nem volt más, mint Susanne.

Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni, akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt, osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen belőle.

Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői. Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg. Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek ott hagyta őket. Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.

Igen nagy pénzben kártyáztak.

Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta maga alul a földet.

Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi egy lapra. Az is elröpül.

A mióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.

És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori bál-ruháját szabta fel kelmének.

Egyszer aztán felkél a fáró-asztal mellől Darkaváry s odalép Elekhez:

– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd regresszirozzam magamat egy kicsit.

– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.

Elek nem sokára ott hagyta azt a házat.

Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öreg úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen megcsókolá az arczát.

– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg. Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.

Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.

S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének, hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.

Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az ő czélját.

Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.

A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor mind.

PARASZT BOSZU.

Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki idézésre.

Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót érő vagyonnal bir, s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát. Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.

De nem úgy van ám az.

Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett, a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni, eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.

Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű vállalatba.

Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.

Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe, s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett, mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.

És Ilon türelmes volt, mint egy martyr.

Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén, szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne alig titkolt nevetését.

És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.

Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal jusson ez Herendynek tudomására.

Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön. Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba. Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony» számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta nejétől; de a veszteségért férji bőkezüséggel akarja kárpótolni: ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse vele bánatát.

Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre az életre!

A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.

Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.

A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én borom.»

Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott; arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a tálczáján a bankjegy és arany.

Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»

«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver töltve!»

Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry és vadászai számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl elterülő nagy erdőségbe szarvasra.

Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az asszonyi zsivajból.

A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat, legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből, bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.

A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni az uraságnak.

Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.

– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)

Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, hamis szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»

«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.

A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:

«Nem Bachus van itt, urak, hanem Villám Bandi!»

Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket. Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd, vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.

Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról, azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva hozzákötözték egy karszékhez.

Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak, taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak, daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.

Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így szólt Susannehoz:

– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak. Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha se kérdezd, hová viszlek? Nekem is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre, hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja. Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a kit megölök. Jösz-e velem?

Susanne reszketett, hogy a fogai vaczogtak bele és nem mert sirni.

– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.

Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.

Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét, felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a hogy Villám Bandi parancsolá.

– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.

– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak «szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a mit én mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk; de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.

– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz száradni.

– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte Zsuzsi szivem.

– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát! Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két gyermekedet. Te az enyim vagy!

Erre a szóra visszafordult Susanne s megdöbbenve állt meg.

A rablóból e szónál kitört a düh.

– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte. Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!

Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.

Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.

Ez aztán paraszt boszú volt!

AZ ASSZONY.

A mint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandur ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik pandurral.

A mint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltünt Herendynek az a megdöbbentő népehagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedő-edények, puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposó-kádak, a szemelő malom; a mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a vasrud, melylyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, a ki az otthagyott tárgyakhoz tartoznék.

Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz, nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték a kolna pinczeajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért ordítani.

Itt bajnak kell lenni, mondá Herendy patvaristájának; siessen ön a pandurral a kolnához s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.

Azzal mind a három férfi a kezeügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egy maga az alispán a villa felé.

A mint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, a mit maga előtt látott.

A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros lábakkal meggázolt női selyemruhák s egy karszékben a ház ura maga, megkötözve s szája betömve.

Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e perczben épen nem volt szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés, krákogás, ökrendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két tenyerével és fejével.

Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek, rekedten rikácsolva:

– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok? hol az átkozott sok pandur? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre. Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen tisztviselőkre!

S hogy annál nagyobbat köphessen, tele vette a száját vízzel.

Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult s aztán igen természetesen azt kérdezé Darkavárytól:

– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?

Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögető vizet s aztán kiköpte azt, utána kiáltva:

– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt rabolták el.

Herendy arczát a halálos ijedelem sápasztá el e szóra.

– Leányomat! Ilonámat!

Azzal egyszerre puskáját ragadva, lekiálta kocsisának:

– Fordulj meg! Megyek utánok! Leányom! Ilonám!

Abban a perczben eléje jött Ilon a lugasfedte úton.

A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyilt. Ezen erkélyen volt egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta az embereket, hogy arczaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az erkélyen játszott kis gyermekeivel.

A míg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.

Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről, azt gondolá: vígan vannak ott s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan mulatnak.

Akkor már azok nagyon rosszul mulattak.

Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta, hogy atyja jön ott s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa. Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, utitársának vidáman magyaráz valamit, a pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kisérte aztán atyját egész a villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik egy karszékben.

A rémület hősnővé tette az asszonyt.

Kis gyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.