Part 17

Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy hirtelen.

Laczi szétnézett és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.

De egyszer csak meglátott valami fegyvert.

Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás döböz.

Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, melylyel azt felkapta s tartalmát a vadász szeme közé szórta.

Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből, mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli ordításnak, tánczolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.

Laczi pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a szabadba.

Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium a feje fölött, egy puska a kezében, – s előtte a Bakony-erdő.

Attól fogva Kádár Lacziról soha sem hallott senki többet.

Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, a ki réme lett három vármegye földesurának, s a kit három vármegye pandurja sem birt kifogni az erdőből.

NEMES BOSZU.

Nincs szomorúbb gyászoló fél, mint egy bukott pártvezér.

A mely perczben kivehető lesz az ellene forduló szavazattöbbség: mindazok, a kik egy órával előbb még jó hirekkel törték magukat szobájába, a kik arczát látni óhajtották, a kik hosszu életeért áldomást ittak, a kik nyakába borulva csókolták, a kik vállaikon utczahosszat hordozták, egyszerre eltünnek mellőle: azon veszi magát észre, hogy egyedül maradt, s aztán egy véghetetlen óráig hasztalan vár új hirnökre, míg egyszer a félrevert harangok tudatják vele, hogy tűz van; az utczán szaladók kiabálják: a fehér tollasok tanyája ég! ebből sejtheti a fordulatot, a miről végre meggyőzi egy végigtántorgó vörös tollas kortes, a ki utczahosszant káromkodva döngeti a kapukat; de már nem kiált «éljent»-t a jelöltje előtt, hanem elmondja, hogy mi véleménye van a szentekről, kacskaringós kifejezésekben, s hozzáteszi, hogy «árulás volt».

Természetesen minden ütközetet árulással szoktak elveszteni.

Erre aztán nem vár több hirmondást a nagyság, hanem letépi jelvényét a kalapja mellől; befogva készen álló kocsijába veti magát s azt mondja: «haza Darkavárra!»

Az útja saját kortestanyája mellett visz el. Ott most nagy baj van: de nem «éljen» kiabálás. A kortes uraknak valami nagy bajuk van a zsidó Jehovájával, mert azt emlegetik nagyon. Pedig annak a Jehova nem oka, hogy Sámson a bukás hirére olyan rossz vinkót adott fel a vert tábornak, a mely már csakugyan nem nemes torokba való. Be is verték kétszáz akónak a fenekét s a lőrét kieresztették az utczára; a bukott jelöltet a saját kiöntött borából támadó patak szépen elkiséri az út mentében a legközelebbi hidig, a hol beleszakad az árokba.

S aztán egyes-egyedül érkezik haza.

Nem kiséri már banderium. Nem lobognak már a zászlói sehol. Nem fogadják orátiókkal. Éjfél után érkezik haza. Ott is csak boszuságra. Egész cselédnépe mámoros. Az asszonyság, (kit nem szokott magával hordani) bezárkózott már szobájába. Senki sem várja.

Lefekszik; de aludni nem tud. A zsibongó tömeg ott tánczol behunyt szeme előtt, ott ujjong a füleiben s a keserű boszú lázzá mérgesül minden csep vérében. Megveretni ily csúfosan, annyi erőfeszítés, hizelgés, csókolódás, pénzpazarlás, gyülölethintés után! Meghalni élő testtel!

S a szegény halottnak még nem elég meghalni; hanem végig kell hallgatni a halotti prédikáczióját is és meg kell fizetni a temetési költségeit.

Azt pedig csak akkor tudja meg a szegény halott ember, mikor már eltemették, hogy milyen sokba kerül az ilyen tisztességtétel.

Egyik kocsmáros a másik után jön a dupla kontóval. Egy hadjáratot ki lehetett volna vele tartani, a mennyibe ez a tisztújítás került! Még a kést, villát is mind megették s a bort hordóstól együtt itták meg. A halott úr nem léphet ki sehová a szobájából, hogy egy gyanus alak el ne fogja egy új árjegyzékkel. S ez mind becsületbeli adósság. Nem lehet megtagadni, nem lehet pörre ereszteni. Leköpnék azt az embert, a ki egy ilyen követelés ellen kifogást tenne; a főúrnak egyik kezében a tárczáját kell tartani, másikkal a nyugtákat elszedni.

Igaz, hogy pártja is volt; felét a költségnek az irta alá. Soha se lát ő azok közül a küszöbén belépni egyet is többet s ha véletlenül összetalálkozik velük valahol s előhozza, hogy az illetményeiket megfizethetnék, a szeme közé nevetnek; ha pedig a püspököt, kanonokot látogatja meg, az igért subsidium megnyerése végett, azok elkezdenek neki a mennyei kárpótlásokról beszélni; végül megáldják; – de pénzt nem adnak.

Hetedhét országból nyakára csődül a világ rongyos embere: az mind sopánkodik, hogy az ő kortese volt; kit úgy megvertek, hogy megfeküdt bele; kinek a ruháját tépték össze, kinek meg az ablakát verték be; az mind ő tőle várja sebeinek orvoslását.

Két hétig nem olvashat hirlapot, mert az mind tele van az ő bukásának részleteivel; a pasquill miatt kap három kihivást párbajra: nem verekedik, nincs kedve hozzá; megirja a satisfactiót levélben. Mások meg nem párbajra hivják, hanem becsületsértési pert akasztanak a nyakába. Kastélyának a kapuján egy reggel hat idéző levelet lobogtat a szél, a mit a juratus tabulæ regiæ notarius, be nem bocsáttatván, odaszegezett.

Végül még egy bűnvádi pört is kap ajándékba. Megidézik a fehér tollasok tanyájának felgyujtatásáért. A tetten kapott gyujtogatók mind azt vallják, hogy Darkaváry úr biztatta őket élő szóval, hogy pörköljék fel a «sextá»-kat. Készek meg is esküdni rá. Ebből csunya per fog kerekedni.

Mikor a szegény meghalt emberre így omlik mindenünnen az elsiroló hant az egész külvilágról, olyan jól esik aztán, ha van a saját kis világában egy varázskör, melyben megpihenhet s örömét, vigaszát találja: a biztató, együtt szenvedő asszony s az ártatlan csevegő gyermekek.

Darkaváry nem volt az az ember, a ki vigasztalást szokott keresni; ő a boszuállást kereste.

Hozzá is kezdett.

Igaz, hogy nem is nagy öröm az embernek, mikor tele epével, méreggel, megérkezik haza, aztán még a folyosón hallja, hogy a kedves nő milyen jó kedvvel dalol ott fenn szobájában, közben kaczag is vidáman s aztán a mint belép hozzá, már akkor se nem dalol, se nem nevet, hanem elkezd panaszkodni, hogy milyen fejfájása van, hogy egész éjjel nem tudott aludni, hogy a cselédek agyon boszantják, hogy a ruháját úgy elrontotta a divatárusnő, hogy lehetetlen fölvenni; hogy a kis fiuknak nem jó ez a levegő, golyvát kapnak tőle, hogy a parasztokkal mennyi baj van, ha az úr nincs itthon.

– Hát tudja mit, édesem? mondá Lőrincz úr a szép Susannenak, jobb lesz magának, ha olyan beteges, elmenni a gyerekekkel együtt Vihnyére. Pakoljon össze s holnap indujon útra.

A delnőnek nem volt ez ellen kifogása s volt azután nem egy, de három napi pakolás az útra; s mikor Darkaváry úr Susannet és gyermekeit hintójába felpakolta, utánuk még egy társzekeret küldött, tele podgyászszal és kalap-katulyákkal.

A mint Susanne elment Darkavárról: Lőrincz úr is befogatott, inasának (ki leveté már a vármegye-hajdu egyenruháját) azt mondá, hogy díszruháit rakja a bőröndbe s aztán mennek át Szelevényre – – Herendy alispánhoz.

A megsértett ellenpártiak mindegyike megtámadta Darkaváryt a pasquill miatt vagy perrel, vagy kihivással: egyedül Herendy nem. Az ellenfelek nem resteltek kimenni Lipcsébe, utána járni a nyomtatvány megrendelőjének. Jól van. Az nem Darkaváry volt. De a ki végre mégis csak maga fizette ki a nyomtatás árát, az bizony csak Darkaváry volt. És így ő maradt a csávában.

Mikor a szelevényi úri lakba Darkaváry úr behajtott, készen volt rá, hogy nagyon meg fogják bámulni, sőt a lovainak az orrát is meg fogják vizsgálni, hogy nem hoztak-e magukkal valami «ló-grippé»-t? Ellenkezőleg történt. Volt ellenfele, az alispán, egész az udvarra kijött eléje s szivélyesen megszorítá vendége kezét; aztán karonfogva vezeté be saját szobájába.

Herendy szép öreg ember volt, fehér haja, nyilt tekintete, nagy kék szemei; őszinte, első tekintetre keresztül látható lélek.

– Békét kötni jöttem: ez volt első szava Darkavárynak.

– Részemről készen áll a béke mindig.

– Igaz. Te nem jöttél rám boszut állani a megbántásokért.

– Mert nem voltam megbántva. Régi ember vagyok. Tudom jól az alkotmányos praxist; választás, tisztujítás idején minden szabad, mint a rómaiaknál a Saturnaliák alatt; s ha vége a választásnak, vége az ellenségeskedésnek. A gúnyvers pedig nem bántott engem: azt mondta, hogy szegény voltam, becsületes voltam, eszem után lettem az, a mi vagyok. Nem bántalom ez.

– De bántotta az asszonyokat is! szólt a méltatlankodás gerjedelmével Lőrincz.

E szóra némi pir futotta el Herendy arczát; de azért nyugodtan mondá:

– A ki asszonyokat bántott, csak magát bántotta meg.

– Én e bántalmat helyrehozni jöttem ide. S ennek egyetlen egy módja van. Én nőül kérem Ilont.

Herendy meg volt lepve e szótól; nehéz is lett volna arra rögtön választ adni.

– Ne felelj rá most semmit, bajtárs; mondá Lőrincz. A válasz meggondolandó. Most egyelőre csak maradjunk a kérés stádiumában. Te bevezetsz engem családodhoz; én ismétlem a megkérést, röviden, emberül. Ti azt felelitek rá, hogy kértek határidőt a válaszra; én abban megnyugszom. Ha a válasz «igen» lesz: tudod már, gyermek nem vagyok többé, ábrándozás nem tulajdonom; de asszonyhoz jó tudok lenni. Boldognak fogom magamat érezni. Ha pedig tagadó lesz a válasz, abban is megnyugszom; a megbántás, mely miattam és ellenemre érte családodat, az által, hogy lányod kezét megkértem, a világ előtt ki lesz engesztelve, s leszünk jó barátok akkor. Ohajtom az elsőt.

Herendy a szemrehányás halk hangján mondá Darkavárynak:

– És Susanne? És gyermekeid?

Susannet már elküldtem a háztól s rá nézve mától fogva idegen vagyok. A gyermekekről gondoskodom, mint lovagias ember és sorsuk biztosítva lesz.

– Nagyon szeretted őket. Ne áldozz föl három lényt, a kit szeretsz, egy nem érzett bántalom elégtételéül.

– Ez már megtörtént. Ők el vannak távolítva körömből. Gondold meg jól a dolgot. Még más is van ebben, mint elégtételadás egy megsértett családnak. Ez összeköttetés, ha létrejöhet, megszünteti megyénkben az átkos pártvillongást, helyreállítja a régi békét.

«A megye békéje». Ez volt az a lép, a melylyel Herendyt meg lehetett fogni. A szelid, tisztalelkü ember mindig szive ellenére hagyta magát egy olyan küzdelem élére állíttatni, mely honfit honfi ellen ingerel, s melynek eszközeitől egész jelleme visszaborzadt. Az valami utópiai álom volt rá nézve: egy vármegye, melyben a pártvillongás helyett közegyetértés intézi a közügyeket. Meg volt hódítva a gondolattól.

Bevezette Darkaváryt családjához.

Neje beteges volt: rég visszavonult a világtól, csak falujában volt látható, hol a szegények jóltevőjüket ismerték benne.

Ilon, az egyetlen leány, azon hölgyek közé tartozott még, a kiket úgy neveltek, hogy soha se legyen saját akaratuk. Férjhez menetelükig azt teszik, a mit szülőik akarnak, azután azt, a mit férjük akar. Ha a bölcs szavaiként az a legerősebb ember, a ki önmagát le tudja győzni, úgy ezek a legerősebb jellemek; valóban azok: kik védeni tudják azt, a ki őket bántja, az egész világ ellen, és önmaguk ellen is, ha az az ő urok: apa, vagy férj.

Arczának vonása lelkületének tükre; halványan mosolygó, szendeségében szilárd; rokonszenves arcz. Nem ragyogó szépség, de csupa kellem. És okos, mívelt: mintája azoknak a leányoknak, a kik anyjuktól tanultak mindent, nem a gouvernantetól.

Lőrincz másnap reggelig ott maradt Herendy házánál. A hölgyek előtt nem is ejtett el czélzatokat idejövetele oka iránt: elég volt azokat az apának elmondani, attól megtudták azok azt, s úgy bántak vele, mint kitüntetésre érdemes kérővel.

Két hét mulva tudtára adandják a választ.

Mikor eltávozott, mindenki kezet nyujtott neki, s meg volt engedve, hogy Ilon kezét ajkával érintse, miként anyjáét.

Nagy gondot hagyott hátra maga után a Herendy házánál.

Az apa felkérte családi tanácsra neje fivérét, Szombathy főjegyzőt.

Ez természetesen azt tanácslá, hogy kapva kell kapni az alkalmon, nem hogy egy gazdag vőt, de hogy a pártok kibékülését meg lehessen nyerni. «Soha ilyen olcsón nem vehetjük azt meg: egy leány keze árán».

Csak az anyának volt egy ellenvetése:

– Tudjátok jól, hogy Ilon szive már nem szabad. Tarna Eleket nem tudja feledni. És méltán szerette őt meg. Ez az ifju odahagyta a Darkaváry pártot, egyedül azért, mert nem tűrhette, hogy nőket sértenek meg. Akkor idejött hozzánk. Egész önfeláldozással fáradt a te győzelmed kivivásában s nagy része van abban. Az ő szivreható szónoklatai birták rá a nemességet sok helyütt, hogy elutasítva a lélekvásárlókat, szabad belátása szerint szavazzon. S tette azt önérdek nélkül, mert a mint a Darkaváry pártnál kitörültette magát a jelöltek sorából, emitt nem engedé magát azok közé fölvétetni. Tarna Elek annyira szított hozzánk, hogy Darkaváryt párbajra is kihivta miattunk. És én tudom, hogy Ilon nagyon szereti őt. És az ifju megérdemli Ilont, s boldoggá fogja tenni.

Ez a felfedezés ingadozóvá tette az atya elhatározását.

Hanem hiszen azért volt ott a főjegyző sógor, hogy a hol ily bonyolult kérdések akadnak, azokat bölcsen megoldani segítsen. Ő, a ki a főispánt kisegíté a névaláirási nehézségek labyrinthjából, itt is fel tudta találni a legczélszerűbb expedienst.

– Hallgassatok rám: egy okos szót mondok. Tarna Elek, igaz, hogy derék fiatal ember, jó készültségű, jeles szónok. De hát a fiatal embernek egyéb dolga is lehet a világon, mint idejekorán megházasodni. Most következik nem sokára a követválasztás az országgyülésre. Ha a pártok kiegyeznek, az által, hogy Darkaváry nőül veszi Ilont: akkor a megye két követéül kikiáltjuk egyhangulag Darkaváry Lőrinczet és Tarna Eleket. Ezzel szent lesz a béke a megyében. Darkaváry kudarcza a tisztujításban fényesen ki lesz engesztelve a követválasztás által: ez az ő ambitiójának nagy elégtétel, a fiatal ember pedig a szerelmi históriáért kárpótolva lesz az előtte megnyitott publicistai pálya gyönyörüségei által. Oh higyjétek el nekem, hogy egy ilyen fiatal embernek nagyobb gyönyörüség az, ha ott a diaetán elmondhat egy fényes orátiót, a miért megéljenezik, vagy plane lemennydörgik, mint ha otthon bölcsőt ringathat s a feleség azt kérdi tőle reggel: mit főzzünk? Ha Tarna Elek Pozsonyban a tekintetes karok és rendek előtt egy mennydörgős dikcziót tarthat a papok ellen, a vegyes házasság kérdésében: azért ő a szent házasság minden gyönyörüségeit elfelejti.

S ez indítvány ép oly helyes megoldása volt a kényes kérdésnek, mint a főispán harmadfél kacskaringós manupropriája; s öt hét mulva Darkaváry oltárhoz vezette Ilont, és a tekintetes karok és rendek kikiálták országgyülési követeknek Darkaváryt és Tarnát; és Tarna Elek a fáklyás-zenénél, melyet a lelkesült közönség megválasztott követei tiszteletére adott, oly hatalmas és oly hosszú programmszónoklatot tartott, hogy a fáklyavivőknek a körmükig égett le a csutak. Igérte, hogy alkotmányos jogainkat követtársával karöltve fogja védelmezni az országgyülésen.

Követtársa pedig, karöltve az ő egykori imádottjával, mint férj és feleség tapsolt ennek a szép beszédnek.

És így a megyei követséggel szépen recompensálva lett az elvesztett szerelem, s a feláldozott szerelem árán meg lett nyerve a politikai pártfusio. Mégis csak ér hát valamit – mind a kettő.

… Ez hát mégis csak nemes boszu volt?

Nem! Aljas, utálatos, ördögi boszu ez. A férfi, ki magáévá tette legyőző ellensége leányát, jól tudta azt, hogy most kezébe kapta az eszközt, ellenségét a sírig kínozhatni.

És erre számított.

EGY EBÉD – OTTHON.

Csodálatos hatalom az a politika!

Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak, vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik, akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.

Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s visszadöngette háromszorosan a csapásokat.

E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és sebészi műtét soha el nem választja többé.

Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr; életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.

Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei? Nem kell-e nekik új utasítás?

Darkaváry egy összehajtott papirszeletkére ezt irta Tarna Eleknek:

«Ülés után jőjj el hozzám ebédre.»

Eleknek nagyot dobbant a szive!

Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya; fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett, ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, a mire őt is meghivja, mint követtársát, megyéje elnökével együtt.

Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való, a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.

Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a levesnél vannak.

Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a szakácsné által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.

Mondták neki, hogy tessék.

Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő látott.

Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.

Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt; szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan lélekjelenléte.

Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe téve át és sietett Eleket elfogadni.

– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám, hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések éjfélig szoktak tartani.

Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte, mintha azt a széket fűtenék.

Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan.

A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már. Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.

Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már tizennégy foga van!»

És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják. Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy szép pát. «Pá, pá!»

Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni. Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját, hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg Elek kezét s e szókat sugá fülébe:

«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta ebédre.»

Azzal egy közös agyiő után visszatért szobájába.

Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom, hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket.

Elek aztán ment le a lépcsőn.