Part 14

Oh, minő vágyat éreztem magamban megoszthatni vele prófuntomat! Csak közelebb volnánk egymáshoz kvártélyozva, hogy haza hordhatnám neki kenyerem felét. Ime szivem hölgye, midőn mindenki elhagyott (mert kétségtelenül elhagyták a többiek, mihelyt a patkány-menüre került a sor), én táplállak tégedet véremen szerzett kenyérrel! Mit minden kincseidért meg nem szerezhetsz, az én véremnek cseppjei megszerzik azt neked: a mindennapi porczió kenyeret.

XIX.

Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel Chantilly felé, én is ott voltam.

De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban nem jött volna már róla egy kép.

Hát én is ott vagyok valahol azokon a képeken, csak keresni kell.

E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát. Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását.

– Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.

– No hát akkor «gilt nicht» a szurás; mondá a burkus.

Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem, elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat, mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.

Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom ezt elküldeni. Ez az én troféumom!

Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak, hogy meg vagyok sebesülve.

Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a számomra szivarokat.

Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.

Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval szemben.

XX.

Késő este volt, mikor Párisba ért velünk a sebesülteket szállító gőzkocsi. Én akkor arra kértem a kisérő hadastyánt, hogy engedje meg nekem, mielőtt a kórházba mennék, felkeresnem az én imádott Olympiámat, kit én már egy hónap óta nem láttam, ki meglehet, hogy most az éhhalállal küzd, s kit én ezzel a csatatéren kivívott kenyérrel meg akarok az életnek menteni.

– Eh bien! mondá a hadastyán; hát menjünk Olympiához előbb.

– Ismeri ön is őt?

– Hogy az ördögbe ne ismerném; rendőrtiszt voltam tíz esztend ig.

Borzalom volt végig menni azon az utczán, melybe egy hónap óta mindennap bombák hullottak be. Olympia palotájának egy ablaka sem volt már ép.

Mikor beléptünk a kapuján, nem volt ott már sem kapus, sem kocsis, sem inas; nagy keresés után találtunk meg egyet a hajdani cselédekből: a vén szakácsot.

Azt nyakon öleltem.

– Hol van a madame?

– A föld alatt, mondá sötét arczczal.

– A sírban? ordíték, s torkon ragadtam a ficzkót.

– Nem. A pinczében.

Akkor aztán összecsókoltam.

– Lehet hozzá menni?

– Nem lehet, mert imádkozik. Egész nap imádkozik.

– Van-e még mit ennetek?

– Alig van. A lovakat még a mult héten megettük.

– Hát a kis Dudu, a selyemszőrű ölebecske?

– Azt negyednapja, hogy megettük.

– És a Coco?

– Azt is megettük.

– És a Zsokó?

– Azt is megettük.

– Kutyát, papagályt, majmot, mindent?

– Mindent. Tegnapelőtt óta a szarvasbőrt eszszük, melyen a madame szokott hálni.

– Hachirozva?

– Nem; fricassirozva.

– És azután?

– Holnap a topánkákra kerül a sor, azokat készítjük el.

– Marinirozva?

– Nem. Grillirozva. Sauce tartarral.

Elfacsarodott a szivem ennél a gondolatnál. Grillirozott topánkákat enni, tatár szószszal.

– Nézd, Joconde, mondám, előhuzva köpenyem alól a véremtől ázott kenyeret. Itt van egy egész kenyér. Vidd ezt asszonyodnak. Mondd, hogy én foglaltam el ezt számára a csatatéren. Én hoztam azt neki a harczmezőről. Mentse meg drága életét. Seregeink áttörték az ostromzárt, s holnap fel leszünk szabadítva. Esküdjél meg, hogy átadod neki ezt a kenyeret! Én megyek a kórházba, a hol bizonyosan meg fognak ölni.

A vén cseléd minden szentekre esküdött, hogy teljesíteni fogja egy haldokló véghagyományát.

XXI.

A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így szólt:

– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.

Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét földalatti üreg tátongott elénk.

Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.

– Hová megyünk ide?

– Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?

Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta: «már most kövessen ön».

Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a fájós szivemet.

Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte magát.

– Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.

De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak. Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz batyut.

Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.

Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.

Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.

A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva, megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.

Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit, s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak, kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal egy tyukot.

Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e azt, vagy valóban láttam?

Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy az mondott volna valamit.

Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta. Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.

A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.

A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét; egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt keresztül.

Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas termet petroleum-lámpák világíták meg.

Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel, kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.

És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.

Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.

Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében ült a kis «Dudu, az öleb».

A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a kis kutya megcsókolta a tábornokot.

A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva, deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya ugatott mérgesen.

Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság, nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres kenyerem!

– Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?

A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.

– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!

Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az ötletet.

– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!

S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el magától.

– Fi donc! Hisz ez ragad!

Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.

… Igen, az az én vérem volt rajta.

XXII.

Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a teremben…

… Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?

Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?

A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam rémképei voltak?

Én azt hiszem.

És még azután is sokáig önkívületben voltam.

Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.

Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.

És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között vesztek össze.

És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.

És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin, s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.

És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák francziák ellen.

És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő viadalban egymás testén keresztülgázolni.

Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó átok-ordítását.

Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice lehetetlen, az physice is lehetetlen.

Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a mit én kórágyamon álmodtam.

Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.

A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:

– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»

Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki galléromat, ki üstökömet vette igénybe.

«Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.

Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.

De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.

«Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»

Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó postával.

Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.

Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e, vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.

Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.

– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek, add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.

Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.

Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.

Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek; bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?

Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?

Mondtam neki, hogy magyar vagyok.

Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.

Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.

De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna, ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!

Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika tudniillik.

XXIII.

És már most hát ismét itthon vagyok!

Tessék elképzelni! Marie még most sem ment férjhez; rám várt; pedig már holt hiremet is hozták neki. S még mindig hű hozzám.

Csodálatos ez az itthoni asszonyféle!

Már most mit csináljak idehaza?

Ha meg akarok házasodni, valami hivatal után kell látnom.

Természetes!

A papám előkelő államhivatalnok.

Most csak azon gondolkozom, hogy mit fogadjak el a sok közül?

Tanfelügyelőnek neveztessem-e ki magamat Lika-Krbava megyébe, a hol nincsenek még iskolák?

Vagy főispánnak Erdélybe, a hol még senki sem ismer?

Vagy osztálytanácsosnak a közlekedési miniszteriumhoz?

Vagy törvényszéki elnöknek Liptóba?

Vagy honvédezredesnek a szabadságolt állományba?

Vagy igazgatónak az államvasutakhoz?

Vagy elnöknek a Bodrog-Szamos-Hernád-szabályozáshoz?

Vagy intendansnak a létrehozandó új operaszinházhoz?

Vagy hirlapot adjak ki, biztosított anyagi jövendővel?

Vagy megválasztassam magamat képviselőnek, ultramontán radikális programmal?

Vagy új franco-magyar bankot alapítsak?

Mert én ezekhez mind egyformán értek…

… Akkor aztán, nem bánom no, elveszem szegény Mariet!

A SZEGÉNYSÉG UTJA

A KIS-KIRÁLY.

Ez még akkor volt a régi jó időkben.

Darkaváry Lőrincznek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó herczegnek, teszem: a monacói herczegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak, például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy királynak, gondolom: a siami királynak, a kivel még két fejedelmi tulajdonságban volt analogiája: egyik a czím hosszuságát illetőleg, melynek czikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: «bizonyosan valami jámbor hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!» a másik pedig azon büszkeség, hogy a siámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrincz pedig a fehér bivalyoké, a mi az egész országban másnak nincs.

Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval, tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még ennek a vármegyének is parancsolt; még pedig ugyancsak parancsolt: másod alispán, volt s igen erélyes megyefőnek tartották, a mit úgy érdemelt meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegény legények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme volt a sportnak rá nézve. Egy ilyen kipéczézett nyomorult ficzkót, a ki a statárium ellenére pinczét tört fel, mert szomjazott, vagy buzás-vermet, mert éhezett, a mi ugyan egyik sem jogczím, s aztán a nyakát menteni kimenekült az erdőre: a bolond! annyi «fa» közé! azt azután három vármegye egyesített pandurjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol irgalmas emberek házánál megbuvik, azokat is, mint czinkosokat nyakon fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton, hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű ficzkóból gyilkos, hirhedett pandurölő haramia lesz, s elvégre aztán cserepárok, uhlánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyujtatni, beleégetni. Ilyen vadászatokban kitünő intézőnek tartották Darkaváry urat.

Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon belül bástyafal, lőrésekkel, felvonó-híd vezetett kapujához; a kastély teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablak-védő táblák kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandur állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly kitünő strategiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni támadókat körülfogni.

A kastély emeletén volt egy titkos kamara, melybe csak a nagyúr hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a szerencse, hogy e kamrába behivassanak, tündérmeséket tudtak arról a kincshalmazról beszélni, a mit e titkos üreg rejteget, a honnan aztán dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst és aranypénzt; az ur nem tartott másféle pénzt, s mindannyian azt állíták, hogy annyia maradt még ott, ládaszámra, hogy azt lehetetlen embernek valaha elkölteni.

Ezt a sok kincset Darkaváry még atyjától örökölte, ki igen jó gazda volt és nagyon fukar, s a két devalvatiót annak idején szerencsésen tudta felhasználni, s különösen felszedte magát az 1816-iki inséges évben; három éven át felgarmadolt gabonáját mesés árban adva el.

Mindenki úgy tudta, hogy a «vas szoba» kifogyhatatlan.

Pedig Lőrincz úr hozzá tudott látni. A fukarság ösztöne rendesen át szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt. Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek «ez» öröklésre.

A darkavári kastély téli vadászatai nem csak Magyarország, de a külföld sportkedvelői előtt is hiresek voltak. Az uradalom roppant erdőségeiben a hajtóvadászatnál nem is számítottak kevesebbre ezer embernél. Nyitva állt kastély és tanya urnak és szegénynek, az egyiknek, hogy mulasson, a másiknak, hogy szolgáljon, mindkettőnek, hogy torkig lakjék.

S itt egy nagyszerű vonását a brutalis generositásnak jegyzék fel életiróink a kis-királyról. Hogy a vadászatokról összecsődülő tömérdek jobbágynépet ne legyen kénytelen kastélya közelében tűrni, s hogy azok mégis illendően el legyenek látva, azt gondolta ki, hogy az úrlakához közeleső s uradalmának nevét adó Darkavár jobbágylakosait kibecsülteté házaikból (Németországban úgy hítták azt, hogy «Abmeierung»), kifizette minden háznak, teleknek az árát: egy parasztot sem hagyott ott; hanem aztán vadászatok alkalmával a hajtók seregét szállásoltatta el az üresen maradt paraszt-lakokba, miket az év többi szakában nem lakott senki. Nehogy pedig a szent ecclesia kárát vallja egy egész hitközség ilyetén megsemmisítésének, a nyáj nélkül maradt pásztornak minden eddig a hivektől kapott jövedelmét megkétszerezte, a templomnak új tornyot építtetett, abba órát tétetett s olyan harangokat állíttatott bele, mint egy székes-egyház tornyába s azontul is mindennap misézett a plébános, hétköznap az üres padoknak, vasárnap a tiszteknek, sátoros ünnepeken a földes-uraknak.

A darkavári vadászatok hetekig tartottak s a mulató napok hevélyét fölválták fényes tánczvigalmak, szini előadások a várkastély szintermében; rendes eredményeik voltak a rakásra lőtt vadakon kívül egy pár agyonlőtt hajtó és jáger, egynehány többé-kevésbbé komoly kimenetelű párbaj és egy-egy elszöktetett leány.