Part 13

Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk egymásra».

Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!

Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng, jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja, hogy melyiknek vágja el a lábát?

Ez rettenetesebb magánál az ütközetnél!

XII.

Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.

Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen feneke.

Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!

És milyen útban menni!

Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap aztán változatosság kedveért következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.

No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.

S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak. Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején, férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét! beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit mi barbárok legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt meghálálhatnám neki.

De bizony van gondviselés.

A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.

Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah! mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak, hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók! Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem alatt vonult be Párisba.

S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam Olympiához és e szót sugtam fülébe:

«Madame, je vous aime!»

(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az ujságban, e szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)

És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt úgy versbe tudnám szedni!

XIII.

… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.

– Párisban vagyunk! kiálta Olympia.

Én bámulva néztem körül.

Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit akkor kezdték kivagdalni.

– Nem ismerek Párisra!

Olympia azt mondá:

– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.

… Most már ráismerek Párisra!

Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő világ.

Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a laputai nagymogulnak az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.

Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek, katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges financiális műveleteket intézik.

Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg mozgósítására fordíttatik.

A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla mindenki, hogy «görög».[1]

Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.

Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon» szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista Karagyorgyevics báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics (s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon» szerkesztőjével meg nem ismerkedem.

XIV.

De lám, milyen hasznomra szolgált ez az ismeretség.

Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert, a hol szép állatokat etetnek.)

De hejh, mekkora csalódás várt reám!

Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt felakasztva, hanem kardok és puskák.

A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?» egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: «Kém! Spion!» s két ficzkó galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»

Én büszkén vallom be, hogy magyar vagyok.

Az a ficzkó, a ki mellen ragadott, azt mondta erre:

– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy; ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a fára.

S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél, ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.

– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő Abd-el-Kader unokaöcscse!

Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist felszabadítani.

XV.

Az elpusztult Closerie des Lilas-ban azalatt, míg a torkomat fojtogatták, két nagyszerű gondolatom támadt.

Azt már több orvostól hallottam, hogy ilyenkor vannak az embernek a legszebb gondolatai; kár, hogy nem szállhat le azokat leirni.

Az egyik gondolatom az volt, hogy a magyar nevet megismertetem a párisiakkal. Tudják meg, hogy mi kik vagyunk!

Összetoborzom a Párisban lakó magyarokat, vannak itt elegen. Azokból alakítok egy önálló szabad csapatot s csodadolgokat fogok elkövetni.

A másik gondolatomat… majd elmondom, ha Olympiához visszatérek.

Épen jó időben érkeztem a bűbájos hölgyhöz. Káromkodott, mint a jégeső. Szidta a főparancsnokot, a miért azt a rendeletet adta ki, hogy huszonnégy óra alatt Párist mind azok a hölgyek elhagyják, a kiknek valami foglalatosságuk, vagy családjuk nincsen a városban.

Ez vandalismus!

S ez valóban megtörtént.

Én láttam, a midőn a kegyetlen zsarnok kormányzó negyvenezer hölgyet kitolonczoztatott szuronyok közé fogatva Párisból. Láttam a boulevardot a milyen széles, megtelve battallionokkal, miknél napernyő volt a zászló, chignon és baschlik a fejeken, tollas kalap, repülő fátyol, selyem ruhás hadoszlopok; szeretetreméltó ellenséges tábor.

– Asszonyom, mondám e látványra Olympiának, legyen ön nemének megmentője. Miért űzik ki e hölgyeket Párisból? Azért, mert nők. Csináljon ön belőlük férfiakat. Alakítson amazon-csapatot.

– Felséges gondolat! szólt Olympia, s örömében megölelt és megcsókolt ezért a szóért. Amazon-csapatot fogok állítani.

S még aznap kitűzte a toborzó zászlót hôtelje fölé, s estig száz főre szaporodott az amazon-csapat. Mivelhogy sok szeretetreméltó hölgy van Párisban, a kinek lova ugyan van, de családja vagy foglalatossága nincs, azok e mentő gondolat által meg lettek szabadítva. A kegyetlen kormányzó csak a gyalogjáró hölgyeket tilthatta ki a városból; a lovasság megmenekült. Ők egy cavallerie svadronban egyesültek.

Ah! mi bűbájos látvány volt ez! Száz deli amazon, ki huszárnak, ki dzsidásnak öltözve; valamennyinek vezére a délczeg Olympia, ezüst pikkelypánczél mellvérttel, à la Semiramis!

Megenni való svadron!

Az igaz, hogy egy hónap mulva meg is ettük felét, t. i. lovaikat.

És most megyek eszmém másik felét létesíteni. Összetoborzom a magyar fiukat.

És majd azután, mikor az én hősnőm a csatában ép oly fényes nevet vívott ki magának csapatja élén, mint én a magam csapatja élén, s mikor végre a kivívott diadal után összetalálkozunk a Mars-mezőn s én megkoszoruzom őtet, ő megkoszoruz engem!… No, sok rongyos poéta, gondolj ki ennél valami szebbet!

XVI.

Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom megtette a maga hatását.

Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet, mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az aranyat a blattra.

Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd hozzáirja ő.

Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.

Mikor glédába állítottam őket, a szivem repesett örömében.

Felvittem őket a Montmartrere s bemutattam a főintendánsnak.

«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, hogy egy szónoklatot tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:

«Citoyens!

Tamerlánnak és Decebalnak utódai, hongroisk!

Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat; kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek; ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat, visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat, miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt. Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»

A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat. Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten a citoyennel.

Ezek a bambák nem voltak még megérve az ilyen magas eszmékre.

XVII.

Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! Minden katona maga vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!

Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot, énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.

Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.

No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az ellenségre még az éjjel.

– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy «előre!» míg leghátul maradtunk.

Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova, az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.

Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván belőle az oroszlánrész.

Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok parancsa.

Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva: «árulás, árulás!»

Én leültem egy szenes fatörzsre.

A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy szivarra s azután azt kérdezé tőlem:

– Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?

– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze. Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.

– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok önnek olyanokat.

Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.

Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.

Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.

És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.

Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt, mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni érte.

Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.

És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét, úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.

Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni; de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.

Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. – De hová lett volna akkor a szabadság?

XVIII.

E közben rémhirek kezdtek el hozzánk átszállingózni Párisból. Hogy már a lóhus is fogytán van. Mi ugyan nem kaptunk belőle; mert nekünk kenyéren, szalonnán kívül egyebet nem adtak, s a rabszolgasághoz szokott katona nem zugolódott miatta; hanem Párisban nagy volt már az inség. A lovakat már megették. A Jardin des plantes elefántjait is megették. A kutyákat, macskákat kezdik enni. Sőt már a patkányokat vadászszák, s azokat kényszerítik a lakomához. Borzasztó gondolat! Az inyencz Páris, a gourmand Páris patkány- és macskahust eszik! A kenyeret pedig úgy osztják kormányhivatalból ex offo, s urak és úrhölgyek hosszú sorban queut formálnak az utczán, várva, míg a kormánykenyérosztó pudli előtt rájuk kerül a sor, s úgy viszik haza a kikapott brugót! Minő rémgondolat! Hát ha Olympia is ott van a kenyérszelő társaságban, s ő is tartja a selyem volant, hogy belehajítsák a mára való kenyeret! – És hát ha büszke azt tenni? Hát ha egyedül bezárkózva ül otthon; elhagyva cselédeitől, kiknek enni nem adhat többé? S hát ha éhezik? Rettentő gondolat! Olympia, a tündér, az istennő éhezik! S vajjon házában maradhatott-e? Hisz az ellenség bombái egész odáig járnak. És ő most selyemripsz divánja helyett a pinczében ül, nedves szalmán, s egy hasábfát tartva kezében, a patkánylyukat lesi, hogy az abból kijövő prédát főbe üsse, s a spiritus-lámpánál supreme de volaillet készítsen belőle. Borzasztó fantázia! Ez éjjel sem engedett aludni. Mindent megbocsátok a burkusoknak, de azt, hogy Olympia nemes vére közé patkányatomokat engedtek keverni, azt nem, soha. Az opera minden «rat»-jai álljanak azért rajtuk boszut.