Part 12

Most, mikor két óriás nemzet irtó harcza tart izgalomban minden kedélyt; mikor mindenki azt lesi, hogyan temettek be árkokat, hegyszakadékokat hullák tízezreivel; mikor az egész világ reng és összeomlani készül; mikor a kerek föld legdicsőbb nemzetének vérében övig gázol a győztes ellenfél, most, most jut eszébe a magyar embernek, az «anonym nemzet» fiának (úgy hiszem, a nagy Napoleon tisztelt meg bennünket e czímmel), hogy ő meg azalatt elinduljon rongyos utczakölyköket összeszedni, kimosdatni, kifésülni, ábéabra tanítani! S midőn a világ büszkeségét, Párist, kétmillió lakosával s megfizethetlen műkincseivel készülnek tűzzel és bombákkal elárasztani, ugyanakkor a magyar embernek még arra van gondja, hogy szeretetházakat építsen csavargó gézengúzok megmentésére, s mikor amott a Vogesek között a legdrágább generálisok vére omlik, s a hirhedett ember úgy hull, mint a veréb, ugyanakkor itt a Bakonyban azt a sok vásott sihedert szedjék össze s őrizgessék éhhaláltól, megfagyástól, a kire nézve mindegy, akár él, akár meghalt!

S az ember ne essék kétségbe az emberiség fölött!

V.

Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico», olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.

Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a «boszuálló».

Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni. Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak ott megaláztatást szerezzenek.

Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.

Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.

Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei Olympia!

Milyen dicső név!

Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám, hogy atyád generális volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok fajából.

E két faj nemes vegyületéből alakult gyönyörű arczod.

A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.

Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás, melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával vannak festve. A barbár!

De meglakolt érte!

Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás újjaid száz Louisdoromat.

Szerencsés Louisdorok!

Ők pihenhettek a te kebleden!

Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én oly könnyünek érzem magamat!

Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy szeretsz, s nekem ez elég volt.

Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»

Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.

Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt lovat kapunk hozzá.

VI.

Azt meg kell adni a generálisnak, hogy ő kitünő katonai talentum. Mindenben a legnagyobb hadvezéreket választá mintaképül.

Legelőször a nagy Napoleontól megtanulta azt, a mivel az egyptomi hadjáratban katonáit megvigasztalta, kik zugolódtak, hogy sokat éheznek, nincs prófuntnál egyebük: Avec du pain et du fer, on peut aller a Chine. (Kenyérrel és vassal el lehet menni Chináig.) Ő még annyival tökéletesítette Napoleon elvét, hogy kenyeret sem adott a katonáinak. Főelve volt, hogy a jó katonának legelső próbaköve, hogy mennyit tud koplalni. A melyik jobban kiállja, azé a diadal. Így győzték le a rómaiak Probus alatt a persákat.

Másik jelmondását Epaminondastól kölcsönzé: «Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.» A mi csapatunk közt osztatta ki azokat az ócska puskákat, a mik csak kétszáz lépésre hordanak, hogy ne távolból lövöldözzünk, hanem közelből.

Harmadik hadvezéri jelszavát a vitéz Cromwelltől öröklé, ki azt mondá katonáinak: «Legyen jó lelkiismeretünk, s tartsuk szárazon a puskaporunkat.» S mivelhogy: «qui bene dormit, habet bonam conscientiam» (a ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van), ő rendesen délig szokott aludni.

Csapatjai szervezésében dicső szent István királyunkat követte, kinek elve szerint: «regnum unius linguae non potest esse forte» (az egynyelvű birodalom nem lehet erős). Annál fogva a mi csapatunkban az egész világ népgyűjteménye képviselve volt. Voltunk ottan magyarok, csehek, oroszok, oláhok, törökök, olaszok, angolok és spanyolok, a kik mind nem értettük egymást, mindig farkasszemet néztünk egymással, minélfogva aztán mindennapi jelszavául választá generálisunk a nagy Julius Cæsar azon mondását, melylyel ő a farsalusi ütközet előtt veteránjait föllelkesíté: «miles, faciem feri» (katona, csak a pofát vágd), mert annyi pofonvágást, mint a mennyi szervezkedésünk közben kiosztatott, s a mi azután ugyanannyi párbajjal egyenlíttetett ki, nem hiszem, hogy a farsalusi ütközetben registráltak volna.

De a mellett Montecuculi emlékezetes jelszaváról sem feledkezett meg generálisunk, a kinek elve szerint minden hadjáratban három dolog kivántatik meg: pénz, pénz és pénz; s annálfogva minden nap sürgette a főhadi intendanst pénzért, s a mit kapott tőle, azt megtartotta, nehogy elfogyjon, ha közöttünk kiosztja, a mi bölcs előrelátásból történt. Maig is bent van a gázsim nála.

Hannibaltól eltanulta, hogyan kell járhatlan hegyeken keresztül hatolni lovassággal, hogy ember és ló kidőljön a fáradtságtól, s Fabius Cunctatortól megtanulta, hogyan kell az ellenség előtt mozdulatlanul megállni és nem menni át a támadásba.

És végül a világhírű Nagy Péter czárnak azon mondását tartá szeme előtt, hogy: «addig ver engemet ez az én öcsém XII. Károly, a míg eltanulom tőle a visszaverést». Ő is azt tartotta, hogy elébb systematice meg kell bennünket egynéhányszor veretni, hogy beletanuljunk az ellenség megverésébe.

Imádta is őt az egész ezrede!

VII.

Mindig vágytam ütközetben lehetni.

Milyen szépnek képzeltem magamban!

Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.

Hanem a valóságban nem találtam az ütközetet ilyennek.

Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó esőben, bőrig átázva; mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük. Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát sem.

Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve, generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába fogunk kerülni.

Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.

Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus körülményt nem tol közbe.

S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt. Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember, mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak csülökig dagasztottak az iszapban.

De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk és így, bár némi veszteséggel, t. i. lovaink hátrahagyásával szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.

Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve, mert abban volt az utolsó szalámi.

Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.

Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget, hogy rögtön ágyuval felelt rá.

S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt, a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra, a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval egyenesen oda közénk lőttek.

Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített meg bajtársaim közül sulyosan.

A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan, rám lőttek vele.

Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két lábszáramat elhordta a golyó.

Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit. Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém; csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes. És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a mi körülem történik.

Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.

VIII.

De ime, egy szabadító csapat közelít.

Három férfi, egy nő, meg két gyermek.

A szomszéd falu lakói.

Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!

Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még nem mételyezett meg.

Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.

Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.

A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni.

Én maradtam utoljára, minthogy még némi életjelt adtam.

Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt hölgy elkezdte motozni zsebeimet.

Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem, figyelmezteté arra a két gyermeket.

A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a gyűrűt.

Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki nem találta volna.

S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak mindenfelé a nádasban.

A gyűlölt ellenség ambulance-a közelített, a betegápoló csapat.

Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.

– Mit akarnak önök? kiálték rájuk. Én nem adom meg magamat.

– Jól van, jól, öreg fiu! mondá a pápaszemes. Hát mi baja van önnek?

– Elhordta az ágyugolyó mindkét lábszáramat, feleltem neki büszkén.

– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit, s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből.

Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam, az egyik jól hátbavágott.

– No nézd! hiszen megvan te neked mind a két lábad!

A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.

S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, – hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!

IX.

Azt, hogy elfogtak a németek, megbocsátom nekik, hogy gyalog vittek Strassburgig, – röstellek vele panaszkodni, hogy az első szökési kisérletnél főbe akartak lőni, azért becsülöm őket, hanem hogy borsóhurkával traktáltak, azt soha meg nem bocsátom nekik.

Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.

Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!

Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg.

Hiszen hadd ették maguk. Ők úgy is úgy tele vannak rakva philosophiával, hogy a borsóhurka, mint a zsiros ételre a kenyér, csaknem nélkülözhetetlen; de nálunk nemes fajoknál ez minden phantasiát tönkre silányít.

A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvén azt disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!

Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt gondolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment.

S nekem két hétig kellett a megszégyenítő táplálékkal élnem, a mit utálok, megvetek; ha hazakerülök, a jószágomról még a magját is kiirtom! És Andrássy tudta ezt, és Andrássy még ezért sem interveniált a németek ellen!

X.

De im egy napon a véletlen – a franczia drámairók nagy pártfogója, – mily csudálatos úton jön segítségemre.

Megunva a sok borsóhurkát, betegnek jelentém magamat; azt remélve, hogy a kórházban talán csak különb koszttal traktálják az embert.

Úgy is volt. Itt már Liebig húskivonattal dédelgették a kórágyra jutottakat.

Nem tudom én, miből csinálja Liebig azt a húskivonatot; annyi bizonyos, hogy arra mifelénk azt csávának nevezik, s a cserző vargák csinálnak a levéből bőrkivonatot.

A német hast soha sem szerettem, hanem a német gyomrot kezdem tisztelni, hogy még ezt is megemésztette.

Ah! minő sohajtásokkal gondoltam vissza reátok, oh Marchall, oh Mihalek, oh Frohner, és epedve álmodtam halászleves bográcsaidról, oh Arany sas!

De ime, midőn legjobban kétségbe voltam esve, jön szabadító angyalom. Kicsoda? Egy apácza.

Egy ifju, bájoló arczú hölgy, szürke kapucliban, fehér fejtakaróval, kinek láttára csaknem kiugrott a szivem oldalbordáim közül.

A hölgy a szent Calasantiáról nevezett irgalmas nénék costumejét viselte s a szemeit is oly kegyesen forgatta, mintha már a maga bűneit rég lebánkódta volna, s most már a mások bűneit segítene levezekleni.

De én ráismertem rögtön.

– Ah! Olympia kegyed itt? sugám fülébe, a mint kórágyamhoz közelített egy nagy tirband-flastrommal.

– Csitt! sugá ő vissza. El ne áruljon. Én ez álöltözetben azért járok itt, hogy menekülni kivánó foglyainknak alkalmat szerezzek a megszökhetésre. Akar ön megszabadulni?

– De hogy ne akarnék!

– Akar ön velem együtt menekülni?

– Ahhoz meg épen nagy passzióm volna.

– Tehát legyen ébren éjfél után két órakor, akkor hozzák a dijoni csatatérről ideszállított sebesülteket, egyet azok közül majd az ön ágyába sanzsirozunk, én pedig önnek álruhát hozok és magammal elszöktetem.

Kaptam az ajánlaton. Dehogy aludtam volna el az éjfél utáni két órát, a mikor csuklyás védangyalom eljött értem, hogy az új sebesültszállítási zűrzavarban a kórházból kicsempészszen.

– Hol az álruha? kérdém tőle, mikor odajött hozzám.

– Itt van rajtam, felelé ő. Ma két apáczaruhát vettem föl, az egyiket levetem s ön magára veszi.

– Micsoda? Én apáczának öltözve szökjem?

– No igen. Bajusza, szakálla nincs önnek még, könnyen leánynak nézhető, kivált ilyen burkolatban s ez öltöny mellett szabadon járhat-kelhet mindenütt.

Én rendkívül furcsának találtam ezt az ötletet, soha sem hittem volna, hogy valaha irgalmas nénike váljék belőlem a szent Calasantia tisztes rendéből.

Ez álöltözetben bizvást kijuthattunk a német lazarétumból; az utczán várt reánk egy szekér. Senki sem ütődött meg rajta, hogy két apácza helyett hármat látott kijönni az ajtón. Felültünk a szekérre; én a kocsis mellé jutottam. Az pedig egy kiszolgált zuáv volt; mindig ürömpálinkát ivott, mindig nedves volt a bajusza. S nekem az egész úton ennek a részeg gazembernek a szerelemvallomásait kellett hallgatnom, és pálinkabűzös csókjait eltürnöm; győztem őt pofonokkal rendreutasítani, mikor vállalkozóbb kezdett lenni. Ejh, én azt hittem, hogy ezek a francziák sokkal vallásosabb emberek, s a szent öltönyök iránt nagyobb tisztelettel viseltetnek.

A másik két apácza a hátulsó ülésben pedig majd megpukkadt a nevetés miatt.

XI.

Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol a főtábornok is volt a táborkarával.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt; eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az egy magyar bor.

Elég az hozzá, hogy itt igen szivesen fogadtak bennünket.

Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt. Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume, melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.

Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut, s megérkezésünk estéjén olyan jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új világ» sem látott külömbet.

Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.

Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!

Sajnos, hogy e mulatságot a barbár ellenség ismét megzavarta.

Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott, mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre csak ágyudörgés kezdte parodiázni.

Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn csak a közkatona tanyázott.

A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.

Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté, félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot, mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes, beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.

A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy része lovasainknak ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban; a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk. Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett, hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse sebesültjeit.

Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.

No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog, mint a milyennek azt a költő urak leirják.

Ez a legundorítóbb látvány a világon.

Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult, szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.

És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom hallani.

Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri kórházakban lát.