Part 11

Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári szent szobrokat diszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak lenni. Plinius idejében már a sandaljaikon is viselték azt.

A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített, mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia Paulina keblére.

Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és nyomorú életet élnek.

Uj Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a Cubagua szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett megint az egész.

A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea Moneta; az a kis sárga csiga, a mit az afrikai parti népek, mint pénzt tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de a hol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteherszámra szedik azt össze s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, a kiket megint Amerikában adogatnak el aranyért. 12000 font Kauri csigáért kaptak 600 rabszolgát.

A pompás Halyotisok érczfényű héjából chinai és jápán művészek csodaszép butorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait ablaküvegnek használják; a Fusus antiquus szolgál lámpás gyanánt; a Tritonium Variegatum harczi kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő; az Ovula Oviformis az indus vezérek paizskirakatát s pánczélját képezi; a Pinna Nobilis sörényalaku Byssusát királyok és pápák viselik selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a biborfestéket a fejedelmi és bibornoki palástokhoz, a patriciusok köntösének szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium és Conchylium; a phoeniciaiak, kik feltalálták (történetesen egy szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.

Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a tejszin; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha aztán erős napsugár éri, átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik, abból violaszinné alakul, s utóljára sötét biborvörösben állapodik meg. Ha akkor aztán forró vizzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem halaványítják többé.

A sepia sötét tintájából készítik a chinaiak a drága tusch-festéket, a minek a titkát kizárólag birják.

A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését Keletindiában 40,000 forinton vették meg; s a pesti muzeumban egy oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát ábrázol a karján tartott Jézuskával.

A csigaország az inyenczek asztalának is szolgált terményeivel. Az ostriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mivelés alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak a fölött nevezetes verses polemiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben hizlaltatták őket. Régi hires orvosok szerint nem is lehet egészséges ember, a ki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket, czitromot facsarva rájuk; a mi az osztrigára nézve nem dicsőség.

A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig tonnaszámra szállítják az inyenczeknek. A Helix pomatiát musttal, borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóizü legyen.

A szegény ember aztán össze-vissza nyalfal mindenféle csigabigát.

Marseilleben egész csigapiacz van, a hol úgy árulják a puhányokat, mint nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a szivalaku morguék, a Venusok, miknek piaczi neve Clovisse; a Buccinumok, miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek, Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak megeszik őket. Vannak szigetlakók a keletindiai oceanon, a kiknek minden élelmük csiga és kagyló.

Aztán szent és üdvös czélokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a Barátság szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik köpenyeiken, védelmül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix Keletindiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az olajat, melylyel a chinai császárt trónraléptekor fölkenik, s az igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyitották.

De a legnagyszerübb, a mivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a csigagyüjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely egész Európán elterjedt, s különös góczát találta Angiában és Hollandban. A ritka, rendkivüli alaku csigahéjakkal mesés börzejátékot üztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy Spondilus regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba épen bele voltak bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt fölülmulta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit túlhaladta a Conus Cedo Nulli! Millió tallérok hevertek e csigahéjakban. Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapirokkal. Martini és Chemnitz hírhedett munkája, mely csupán a mult században ismeretes csigahéjakat irja le, mindannyinak szinezett aczélmetszetű képét is adva, a legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az olvasó közönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?

A tengerfenék ennyi kincset adott a szárazföld lakójának!

… Hát valami egyebet még nem adott a tengerfenék a szárazföld urainak?

De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem köszönték meg a tengerfenéknek.

XV. A VÉGHETETLEN TEREDO NAVALIS.

A medusa megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, eczetbe, bepáczolva, felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte czifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghodított földdel.

Pedig a tengerfenék még nem volt meghódított föld.

Még lakott benne valaki, a ki urat nem ismer.

A véghetetlenek faja: a Teredo Navalis.

Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az oceanokat bejárja.

Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyilással bir; az egyiken a fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.

A tengerlakó hajósféreg összetalálkozott a földlakó hajóssal.

«Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? a ki faházakat építesz a tenger szinére s aratsz a tengerfenéken, a hol nem vetettél! Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted; még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad, még hátra van a «tenger nyomorúsága»: az én vagyok! Te király vagy; de én vagyok a myriád! Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!»

Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik vizzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon, mik ezerével nyilnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva. Az a Teredo Navalis műve!

Mikor Drake, a földkörülhajókázó, utjából visszatért, hajófeneke úgy át volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.

Egy hónap alatt az ujdonatuj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle, mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.

Irtózatos állat!

Rá les a hajókra, a mint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj, kátrány, büzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus Teak fát, a Sissu és Saul fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.

A hajósnép rémületében a «hajók dögvészének» nevezte őt el: Linne «Calamitas Navium» czimet adott neki.

S ha a dögvész még csak a hajókra ragadt volna!

De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhir verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak czölöpzete az egész hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, melylyel az ember két országrészt foglalt el észszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy tollszárnyi csiga, mely a czölöpzetet összeőrölé.

Bámulatos volt egy-egy darabja annak a czölöpzetnek, melyet a Teredo összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; a hol kettő összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat; mindenütt rostmentében haladva.

Általános volt a rémület e csapás miatt.

A töröktől, a spanyoltól nem ijedtek úgy meg.

Azt mondták: a Hollandiak büszkeségének megalázására küldte azt Isten.

De nem válogatott a Teredo katholikus és protestáns nemzetekben. Velencze költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó munka alatt, mint Hollandé és Angliaé, s a spanyol és franczia hajó csak úgy kényszerült fele utján kikötőbe menekülni, rostává furt fenekével; s a hű katholikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az anglikán Plymouth hajóépítő medencze burkolatát.

S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz ázalagaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.

A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, a mik a szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parliamenti végzéssel biztosítá azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene; ajánlatok, kisérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták a víz alá merülő czölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány, aloenedv s assa foetidából készült degettel, spanyol szurokkal, fagygyús mészszel; szénné égették a gerendák fölületét; czölöplakó mytilus csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.

Mind hiú munka volt: azért a gátak czölöpjeit most is minden ötödik évben meg kell újítani, s a portpatricki hidoszlopokat s a velenczei palaék (sarkantyuk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból kihuzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.

Elpusztítására pedig nincsen semmi kilátás.

Quatrefage franczia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme! Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a francziának?

A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja.

Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!

Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbefojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól.

Ezt így tanítja a csigák története.

A VÉRES KENYÉR

EGY IFJU HŐS NAPLÓJA

Véres kenyér?

Ki ne tudná ennek az értelmét?

Véres kenyér a katona-kenyér.

Rég elénekelte a nóta, hogy: «véres a héjja, sótlan a béle».

A szegény katona kenyere!

A ki tíz krajczárért, meg egy prófuntért szolgálja a hazát. S ha még a hazát szolgálja, szivesen szolgálja. De gyakran szolgálja a nagyravágyó emberek hiuságát, az eszelős dicsvágyat, a népszabadság zsarnokait, saját ellenségeit… tíz krajczárért, meg egy prófuntért. Elmegy épkézláb, s hazajön egy mankóval, s mikor koldulni megy, azt mondják neki: «hát még sem haltál meg?»

Ámde ezuttal nem akarok egy magyar katona keserveiről beszélni, hanem közzéteszek egy épületes történetet, a mi magyar fiun esett ugyan meg, de nem hazai szolgálatban; előadva az eseményt úgy, a hogy én hallottam azt magától, a kin megesett. Ime a napló!

I.

1870. szeptember 4.

«Az apám előkelő hivatalnok a magyar miniszteriumnál, s én annak egyetlen fia vagyok.

Mikor 1867-ben megjelent az újesztendei császári pátens, melyben uralkodói hatalomszóval kimondatik, hogy a ki meg nem váltja a fiát január 15-ikéig egy ezer forinttal a katonáskodás alul, annak a fia akár úr, akár paraszt, akár nemes, akár zsidó, akár költő, akár mesterlegény, besoroztatik a hadseregbe; hát akkor az én apám is sietett azt az ezer forintot letenni a városházánál.

Ha jól tudom, öt millió forint gyült össze ily módon a haza oltárán.

És ez, igazán mondom, nem sok.

Ezer forintot – testvérek között is – megér az, hogy az embert, mikor legjobban benne van a tanulásban vagy a mulatásban, elne vigyék silbakot állni. A festőnek megér ezer forintot az, hogy a jobb keze megmarad s akármelyikünk sem hagyna válogatni ezer forintért, hogy a jobb lábát, vagy a bal lábát engedi-e szivesebben levágatni? A mi végre a hazáért való meghalást illeti, az igen szép hit a parasztra nézve; ez még jól is jár vele, mert nem kell neki többet dolgozni; de magamforma embernek nem való. Egészen más, ha egy cotillion-figurában támadt czivakodásért az embert párbajban főbelövik, mert akkor legalább kiteszik az ujságba a nevét, de csak úgy szimplán elesni a hazáért, az nem ér semmit; ha csak az ember legalább is nem Henczy, hogy szobrot emeljen az emlékére a hálás utókor.

Azért én őszinte köszönettel tartozom a papámnak, hogy engem ezer forinttal megváltott attól a terhes kötelességtől, hogy egy évig czipeljem a mangalétát; kivált mikor nagy meleg van.

Az apám, mint említém, előkelő hivatalnok; ha nagyon megszorul az ország s időközben nagyon sok miniszter leköszön, még miniszter is lehet. Az ördög nem alszik.

Én magam «fene gyerek» vagyok. Az apám is így kezdte. Huszonöt éves koráig az embernek vörös republikanusnak kell lenni; azután lassanként átmegy a rózsaszinbe, kékbe, zöldbe, míg utoljára beletalál a schwarczgelbbe, s akkor kinevezik főispánnak vagy osztálytanácsosnak.

Én voltam népszónok, előtánczos, fáklyás zene-vezető, macskazene rendező, egy szóval «orákulum».

Hiszen ráérek erre 25 évtől a 30-ig. Akkor majd én is meggondolom magamat, hogy mit «fogadjak el?»

Hanem az itthon való dolgok már kezdtek nagyban untatni.

Mit csináljon az ember idehaza?

Mindennap csak nem duellálhat az ember, mert nem talál rá elég bolondot, a kinek kedve legyen magát semmiért megszabdaltatni; a fiatalság olyan tunya már, csak dolgozni siet; még csak egy egészséges veszekedésben sem áll helyt; az egész országban még csak egy fáklyás tüntetésnek sincsen hire. Még a hirlapok is kifáradtak.

Nagy szerencse, hogy kiütött a német-franczia háboru.

Az éjjel azt álmodtam, hogy itthagyom Magyarországot, s elmegyek a francziákhoz önkénytes harczosnak.

A hazámnak nincs hozzám semmi joga, mert a papám azért tette le értem az ezer forintot, hogy itthon ne szolgáljak. De Francziaországban nem vagyok megváltva a katonáskodás alul, ott tehát kötelességeim vannak.

De az igazság is úgy kivánja, hogy oda menjek.

Olvastam Berangert és Hugo Victort, s mind a kettőből igen sikerült fordításaim vannak.

Naturalizált franczia vagyok.

Kikiáltották a respublikát, s én rajongó republikánus vagyok.

Nem ugyan idehaza; mert azt kikérném magamnak, hogy engem itthon valaki «polgártárs»-nak tituláljon; hanem Francziaországnak ez az egyedüli üdve.

A rokonszenveim is hozzá vonzanak.

Rákóczytól elkezdve 1848-ig mennyi sok bajból kisegített bennünket a franczia!

De még inkább pártját fogom azért, mert a német az ellensége! S mert a német le meri győzni a francziát.

Rettenetes gondolat!

Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar, azt már nem türhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az itthoni németnek, hogy annak a státusadósságait elvállalta, hadseregét tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem türheti el a lelkem; azért már kardot rántok, s megyek a véremet ontani, ha kell.

II.

Ma reggel vettem búcsút a menyasszonyomtól.

Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a házi gazdaság után lát; fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik, tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád emlékezem!

Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott, én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.

No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna, míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije, a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az unalmasságig hűséges hozzánk.

No adieu szép Marie. A viszontlátásig!

III.

A búcsúlakomán reggelig mulattunk régi jó pajtásaimmal. Derék jó czimborák!

Csak ez a Mihalek főzne valamivel jobban. Ez a legjobb vendéglős az egész városban, de ennél is a mi megehető az nem jó, s a mi jó, az megehetetlen. Én végigpróbáltam Pesten minden vendéglőt, s mondhatom, hogy itt már nincs mit keresni. Marchallnál nem tudnak tálalni, Frohnernél azt sem tudják, hogy a zöld osztriga más, mint a fehér, a «Hungariá»-nál a szarvasgombapástétom, a mi egyedül megehető; no csak aztán az «Arany sas»-ról beszéljen nekem valaki örökös malaczpörköltjével, székely gulyásával, halászlevével. Legutóbb már odakötöttem spárgával a halászleves extra bográcsot az asztal lábához, nehogy utánam találjon jönni Párisba.

A Mihaleknek el kellene menni elébb egy esztendeig inaskodni a Fréres Provenceauxhoz, hogy az igazi teknősbéka ragout-t megtanulja jól készíteni.

Erről ismerni rá Pestre, hogy ez nem világváros.

A borok? Comme ça! Ilyen-olyan.

A papa küldött hazulról tizenkét czilinder somlyait a búcsúlakomámra. Szegény jó öreg! Azt hiszi, hogy minden ember előtt a somlyai a nectár.

Én azután azt a tréfát csináltam, hogy a somlyait beletöltöttem egy nagy dézsába, s aztán a chablit beleállíttattam – hűteni! Pompás egy ötlet! Somlyaiban hűteni a chablit. Hja, a chabli csak chabli!

Széles kedvünk volt, mondhatom! Ha minden falhoz vágott pohár előtt egy német állt volna, most Moltke egyedül szaladna hazafelé.

Elfogyasztottunk tizenketten negyvennyolcz palaczk pezsgőt.

Éljen a negyvennyolcz!

A pezsgő vin cremant volt Veuve Cliquot gyárából.

Ez a Cliquot nagy török basa lehetett. Aligha nincs neki itt Magyarországon is egy özvegye, a ki itt fabrikálja a pezsgőt, nem is annyira Epernayben, mint a kecskeméti Epresben. Egészen megfájdult tőle a fejem.

No legalább az úton majd aluszom s nem látom, mikor a hátam mögött elmarad ez az unalmas, poros Pest, öntözetlen utczáival, kopott szinházaival, bölcs táblabiróival, zsidó haut voléejával, magyar újságiróival, és azzal a partján felhalmozott dinnye és vöröshagyma asztagokkal.

Behunyom a szememet, hogy ne lássam.

IV.

A vasuton a fátum egy coupéba zárt egy magyar miniszteri osztálytanácsossal. Régi ismerősöm. Jó fiu különben, csak hogy egy kicsit ábrándozó ember.

Ő is utazni indult félig hivatalból, félig buzgalomból. Helvécziába indul. Bravo! Odáig együtt megyünk. Dehogy bravo, dehogy bravo! Úgy meguntam vele magamat az úton, majd megszöktem tőle. Az én barátom az egész úton nem beszélt egyébről, mint az ő missiójáról.

No hát mi az ő küldetése?

Kitanulni Helvécziában és személyesen meggyőződni róla, hogy milyenek azok a gyermekházak, a mikbe a szüléiktől elhagyott gyermekeket összeszedik, ott táplálják, oktatják, s jó cselédeket és iparossegédeket nevelnek belőlük.

Hogy törheti valaki ilyen időben ilyen dolgokon a fejét?!