Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

L. KÖTET

FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT * A VÉRES KENYÉR

A SZEGÉNYSÉG UTJA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT

REGÉNYKÉK

A VÉRES KENYÉR

EGY IFJU HŐS NAPLÓJA

A SZEGÉNYSÉG UTJA

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

PÁRBAJ ISTENNEL.

(Regényes korrajz.)

Egy naplemenet a sivatagban. Köröskörül, a merre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, a miknek neve népnyelven «kutyatej», «ördögszekér» és «királygyertya». (Euphorbia, eringium, verbascum.)

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy a hol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de a melyet sok év óta nem míveltek s ebből a királyokra világít valami!

Az útakat felverte a lapú, szekérnyom nem látszik azokon; útmelletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszakgatta a szél s köröskörül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett fűvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posványnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási «S» betü alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, a mint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög Σ zegzugát veszi fel, majd átidomul óriás kigyóvá; ismét összetömörödik teknönczalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marczona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, wallon bivalybőr pánczélok, molyette prémes kaczagányok, tatár gubák, pánczélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyus csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és lánczos buzogány, görbe kard és pánczéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arczok is ezen muzeumból valók. Öreg, kordován-barna pofák, finn-esth vonások, hosszú elhanyagolt bajuszszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyirt fejek, nagyfogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgo-german arcztypusok; kulacsalakú kurdkoponyák. Egy ethnographiai kiállitás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bochara és Samarkánd között.

Ez a kép pedig nem Bochara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a mult század első feléből, a midőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.

El volt pusztítva ez a vidék végkép. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben: a császár híveit elnevezték labanczoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kuruczoknak; a kuruczok felégették a labanczokat, a labanczok a kuruczokat; azután rájuk rohantak a ráczok, azok leégették mindakettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kuruczot kiverték Törökországba, a ráczot elriasztották Oroszországba, a labanczot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is nem is, a ki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.

«Ezt» világítják meg a királygyertya virágkórói.

Az a vándor karaván pedig, mely a pusztán végig baktat, egyike a szárnyára eresztett labanczcsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek egyebet? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől. Elmultak a jó idők, a mikor a kurucz kétszer nyiratta meg a fejét labanczczá, s kétszer változott vissza kurucznak, hogy a tokaji híres két hordót, a summus pontifexet s a gloria maximát egymás kezéről elüsse. Üres már a summus pontifex is, a gloria maxima is.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labanczvezér volt, talán épen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. «Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk.» Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn. Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világíttatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van. És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Egy sáskafelleg száll alá.

Mert az egyptomi csapások nem járnak egyedül. A sáska is megérkezett. Az a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betükkel, vagy chaldæaiakkal (a kik értik, jobban tudják) ez van irva: «küldtek, jöttem; elátkozott föld porából lettem».

Nehány percz mulva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hűvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztülverhetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficzánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik: egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerüleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba, tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földreszállt sáskafelhő közül s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, a hány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, a ki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánynyá tette őket a düh s jaj a legelsőnek, a kinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.

* * *

A magányos erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az útat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.

A ház eleje boltozatos tornáczon kezdődik, melynek boltiveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoriczafonatokkal szokták boldog időkben feldiszíteni. Most üresek azok.

A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs épen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.

Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényüzés.

Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elől a csimbókba kötött haju ősz martalócz, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyirottfejü wallon, a kinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.

A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! szól az ősz labancz, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.

– Dicsérje a kinek tetszik, viszonz egykedvüen a gazda s fel sem áll helyéről.

Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arczvonásaiban gúny, dacz és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít, hogy a kire néz vele, mintegy csiptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanuskodnak. Arczszine egy perczben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.

Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arcza: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.

– Kell-e vendég, kegyelmes uram? szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labancz, csapzott bajuszát kétfelé törülve.

– Szivesen látlak, komám; szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. Tessék velem tartani. A vacsora kész.

– Micsoda az? szól a vén labancz, odasunnyogva az asztalhoz. Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?

– Hát a mi van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.

– Hogyan lehessen az?

– Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rácz; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.

A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.

A vén labancz úgy tett, mint a ki könyeit törli és síránkozó hangon kezdett el panaszkodni.

– Oh én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? S nagy részvétében odaborult a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes ribancz lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen.

Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét lábát megkötözték s azután lenyomták a karszékbe.

Akkor aztán máskép kezdtek el vele beszélni.

– Hát te! Csalafinta! Igy akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem birsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel s károgsz nekünk az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsut a magadéból. Czimborák, törjetek fel pinczét, kamrát!

A ficzkók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő multán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pinczében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.

A labanczhad dühös volt e fölfedezésre.

– Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen veszszünk?

– Egyetek meg engem, gúnyolódék a lekötött.

– Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! dühönge az ősz martalócz.

– Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.

– Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! czudar katakönyöke!

S azzal felkapta a vén labancz a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A manichæus még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)

A lekötött még jobban nevetett rajta.

– Vicsogj, vicsogj! szólt a labancz. Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharászsz! Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?

A lekötött férfi most már nem nevetett. Arcza ismét visszanyerte halaványságát.

– Kincs? Az van sok.

– Ide vele!

– Arany kell, vagy ezüstmarha?

– Mind a kettő.

– Hol van?

– Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.

Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.

Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.

– Olvasd! szólt a lekötött.

A vén labancz nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, a ki negyvenezer diák számára építtetett akadémiát Budán s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla itczével dekorálta a czinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!

– Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?

A bivalybőr pánczélos labancz értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.

A széles száj még szélesebb lett, a míg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végig ment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy percz alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik perczben elkezdte annak kezeit csókolni s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal tánczolni kezdett, az íratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.

Egy jó hátbavágás magához térítette.

– Mi van abban az írásban? beszélsz mindjárt!

– Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mind halálig! Bor, a milyent papok isznak; minden napra szép leány! Tűz, láng, vér csók, pénz, bor, harcz, tor! minden!

– Ez meggárgyult! Az esze tisztul!

– Hallgassatok most rám! szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszakgatott kötelékeit. A mit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérczhordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harczolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarczoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?

A martalóczsereg most már örömrivalva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.

– Oda ám: a paradicsomba! rajongott a nagyfogú labancz. Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: «úgy élünk, mint az úr Isten Bajorországban».

* * *

Három nap mulva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.

S aztán neki a világnak, a merre a nap vezet.

Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat s kiért a kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.

És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.

Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hirnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről.

Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld; nem volt azon egy fűszál se többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.

És nehány nap mulva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög Σ-t utánozza, majd kigyó, majd sárkány, majd Roch madár…

Hát a mi még a felhő mögött jön!

* * *

És ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyüjté össze a maga kozákjait és bashkirjait és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy áraszszák el a szép brandenburgi Márka virányait.

Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit birálgassák.

A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a hátamögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.

Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.

Nem. Nem irok többet veres tintával.

Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban «Vitzliputzlinak» hítták, Európában: «tisztelt publicumnak»; a ki szomjazza a véráldozatot és boszúban telhetetlen, a ki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, «milyen kevés! tegnap ugyanannyi tizezerét itta a föld!» a ki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, a miért százezeret nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján: a ki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?

Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. A ki tengerrel itta a vért, mit nyujtsak én annak embervért áldozatcsészéből?

Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarczczal és sáros lábbal!

A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, úgy-e bár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Eszterházy herczeg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Eszterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arczképét és egy fuvoláját emlékül.

De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.

A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne? Milyen jól esik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: «medve vagyok!»

Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve? Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst izlelt s aztán mindig arra éhes.

Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.

S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!

Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.

A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany, ezüst halakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolczszegletű chinai pagoda. Gyanus épület.

Az egész tavon nem volt egy csónak: azt mind víz alá merítették.

Gyönge védelem a chinai pagodának.

Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána czimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.

Abban a pagodában volt elbujva a várnagy: Ritter von Brandt.

A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arcza nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékes lilaszinű volt, mint szokott azoké lenni, a kik valami nagy égésnél összeperzselődtek s aztán új bőrük nőtt.

– Mi tetszik a vitéz uraknak?

– Hol vannak a királyi kincsek?

– Olyan helyen, a hova ember nem mehet.

– No hát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?

– Azt Brandt meg nem mondja.

– Nem-e? Czimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.

Az öreg várnagy kezeiről lerántották a keztyüket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.

– Tudjátok meg vitéz urak – mondá a várnagy, – hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyuladt s gyermekem benrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de még sem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogy ha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett?

– Tehát neked leányod van? szólt Isaszeghy. Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.

A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót s belépett rajta.

A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kis fiát keblére szorítva.

Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.

A fiatal hölgy szép volt és érdekes arczú.

A hadnagy odalépett hozzá s megfogta a kezét.

– Hol vannak a királyi kincsek?

A nő azt rebegé: «nem tudom».

A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.

Isaszeghy megfogta az egyik függőt s ismételé a kérdést:

– Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?

– Nem mondhatom meg! kiáltá a nő.

– Nem?

Abban a perczben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.

A fiatal hölgy, a mint a vért meglátta keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát. Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz szinére.

Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.

– Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetediziglen magad és minden ivadékod, a miért leányomat megölted; s ha van nő, a kit szeretsz, ha lesz gyermeked, a kit imádsz, azokban verjen meg az Isten!

A hadnagy nevetett az átkozódáson.

– Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, a kit szeressek; s ha lesz valaha asszony, a ki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!

Eltalálta. A mint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre s kezével annak vasgyürűjét szorítá.

Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott aranynyal-ezüsttel. Egy millióra ment a zsákmány, mit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarczolása okozott Berlinben s némileg enyhíté azon tény fölötti boszankodást, hogy a hitetlen lutheranus a berlini sarczot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.

Két nap mulva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labancz, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégetett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.

Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész martalóczcsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szép szerével kiegyezni.