Part 6

E szavakra mi kezdtünk a kocsikról leszálani, és bámulni. – Hallják kendtek – fordult a katonákhoz – ne álljanak itt, mint ha fából lennének, hanem hordják be az urak podgyászait tegyék le a fegyvert oda a fal mellé, nem kell már senkit őrizni, ne féljenek ezek az urak nem szöknek el. – Hadnagy ur önt is szivesen látom egy pohár friss sörre.

Ez a fogadtatás jótékony hatásu volt, mondhatom talán a Józsefstadban töltött egész időre; legalább reám nézve, mert még most, midőn e sorokat irom, még most is élénken él emlékemben azon humoristikus contrast, mely a mi desperatus kedély állapotunk közt, s a vén profósz, nála már megszokott egyszerü és természetes fogadása közt létezett.

És valjon e fogadtatás jó hatásából von-e le valamit az, hogy az öreg különben elég jó sörét, zsemléit és szalámiát, sajtját, jól megfizettette. Részemről ugy tartom, hogy nem. Hozzá hasonló kövér felesége szolgált föl, később a katonákat is behivattuk, velünk volt a hadnagy is még egyszer; együtt voltunk velek s ugy tekintve őket, mint valami régi jóbarátokat még egyszer szivesen bucsuztunk tőlük el.

Ez alatt az idő el is tölt, majd két óra hoszszat maradtunk a profószszal, ki csak pénzeinket kérte el, s valami protokolumba jegyezte.

Aztán már este lett, midőn jelenté, hogy ideje szállásunkra menni. A városon keresztül gyalog mentünk elől ment az öreg profósz, s utánunk egyetlen altiszt, egy szuronynyal, fegyver nélkül – ez mind szokatlan volt előttünk, végre a várt körül futó egy emeletes épület keleti osztályához közeledtünk, s szép férfi karének ismerős hangja üté füleinket – s közeledve a legnagyobb csudánkra, és örömünkre hallok _a hazádnak rendületlenül légy hive ó Magyart. Osztrowsky, Okruczky, Kőrösi, Mikolai_ s még többen énekelték egész addig, mig szobánkba helyezkedtünk. Azután pedig népdalokat. Itt _már_ nem tettek, ugy mint Szebenben, hogy a legkisebb neszre Ruj!-t kiáltottak itt énekelhetett a fogoly a mikor csak tetszett.

Minket öten _Pap János, Molnár József, Nagy Dani, Horváth Gáspárt_, és engemet egy szobába helyeztek, s együtt is maradtunk 16 egész hónapig. Velünk szembe tették _Bányai Antalt, Bedő Sándort Sófalvi Józsefet, Makkai Andrást és Palkó Györgyőt_.

Tizenkét napi utazás után ez volt az első éj, mikor is azon resignatióval kelle lehajtani fejünket, hogy ez idő szerint e hely leszen sokáig a mi pihenő tanyánk; én igen jól aludtam, s csak akkor ébredtem, midőn a káplár fölkeltett, hogy ládámat behozatta. A szoba elég tágas volt, de még sem eléggé öt ember számára, mi azonban jól elfértünk. Az ablak elég nagy volt s egy kis udvarra; azaz: a fogda, vagy a mint nevezték a _Zwinger_ 400 lépés hoszszu, és 10 lépés széles udvarára nyilt; s a kőfalon át a szomszéd kert fáinak tetejét is láttuk fogdának elég tisztességes kilátás volt.

Az ablaktól jobbra volt M. J. balra H. G., H. G. után baloldalon voltam én, utánam P. J. a szoba fenekén. A jobb oldalon M. J. után volt a szegény Nagy Dani ágya, aztán ugyanazon oldalon az ajtó, s a kemencze. Mindenikünk ágya körül egy kis tanyát rendezett. Volt mindeniknek egy kis asztala, széke, a falon egy, vagy két polcz, ládája, s soknak olvasó támlája, mely mellett állva lehetett irni és olvasni.

Mig mi öten együtt laktunk, szobánk az egész fogdában, mintája volt a rendnek, és tisztaságnak. Felettünk lakott _Tóth Mihály, Schwendtner Mihály, Silye Gábor, Földi János_, és az atyafi _Hajdu Lajos_. Ezek mindjárt másnap meglátogattak, s a börtön élethez – s különösen a helyi viszonyokhoz – nélkülözhetlen tanácsokkal, és utasitásokkal szives készséggel szolgáltak, s ugy hiszem, hogy megközelitem a valót, ha azt mondom, hogy az egész börtön életben nem igen volt szobatársaság, mely állandóbb jó egyetértésben élt volna, mint a miénk, és a felettünk lakóké. Ennek oka pedig az volt, hogy a mi kölcsönös rokonszenvünknek, és barátságunknak alapja tisztán szellemi volt; a menynyiben a kilencz, vagy tizet számláló kis társaság mindenik tagja tudnivágyó, és szorgalmatosan tanuló egyén volt.

Nap folytában még többektől kaptunk látogatást _Mikó Mihály, Berde Mózes_ s mások sokan meglátogattak, reggelire teljes kávét, s délben fekete kávét küldöttek. Első dolog volt, hogy a _zárnok káplárral_ tisztába jőjjünk, ez egy mogorva tekintetü, kevésbeszédü s hideg természetü, de fölötte könnyen megfizethető egyéniség volt; s kis előszobánkban az initiátivát megkezdve, igy szólt hozzám: „_A császár 50 krt ád naponként, hogy az ön vasát bezárjam, ha ön egy krt ad naponként, hogy nekem 51 krom legyen, az ön vasát mindig nyitva hagyom_“. Én két krajczárt igértem, s a jelen hóra rögtön kifizettem, mert sikerült mindenikünknek nehány forintot magánál tartani. Egy másod kulcs ára 50 kr! mondá tovább. Arra is egy forintot adtam; ámbár meg volt a fehérvári másod kulcsom is. Másnap reggel egy finom kis kulcsot kaptam tőle s igy többi társaim is, kinek több módja volt még többet fizetett, s volt olyan is ki havanként változatlan öt forintot fizetett; ezenkivül időközben szivarral egy pohár rummal, kávéval, borral stb. megkinálni mindig szükséges volt, nem is számitva, hogy másfajta szolgálatokért, mint például nehány iv papir, egy plajbász, egy kis üveg tinta s más effélékért mindannyiszor külön díj járt.

Egyszer mindenkorra elmondom, hogy a vasraitéltetést ugy látszik, hogy sem a kormány, sem a várőrségi, és parancsnoki tisztek nem vették komolyan, szigorral ugyan is soha se hajtották végre. Mindenkinek volt másod kulcsa, szobában tehát soha se viseltük, midőn sétálni vittek, vagy templomba, vagy ki az auditorhoz, térparancsnoksághoz, akkor balkezünkre felhuztuk a karikát, s a lánczot nadrágunk balzsebébe eresztettük, a lábvasam hónapokig az ágy fenekén állott, ugy hogy nem is láttam. Néha volt ugyan egy-egy rémhir, hogy vasat vizitálnak, s ilyenkor közeltettük magunkhoz, és esteli zárásra magunkra kapcsoltuk, s ezt olyankor is megtettük, mikor uj zárnokot kaptunk, de a legrigidusabb is két, három nap alatt megadta magát.

Megérkezésünkkor nehány napig nem vittek sétára ez alatt teljesen berendezkedtünk, bevásároltunk a mire szükségünk és módunk volt; _s meghatározott terv szerint ujból hozzá kezdtünk a komoly tanulmányokhoz; reggel 9 órától 12-ig hónapokon keresztül egy szót se beszéltünk, mindenikünk olvasott, tanult, jegyezgetett, forditgatott_. _Pap Jankó_ roppant türelemmel tanulta a franczia nyelvet, s olvasta a franczia klassikusokat; _Molnár Józsi_ csak magyarul, és németül, s leginkább csak regényeket szeretett olvasni, _Horváth Gáspár_ főként németül, s aztán később francziául is olvasott – hajlama szerint leginkább a filosofiai munkákat, _Nagy Dani_ a mathemathikai, és physikai tanulmányokat folytatta – de az irodalmi német és franczia müveket is szerette. A mi engem illet, én ekkor már németül és francziául széltében olvastam, s legkedvesebb olvasmányaim a politikai és szépirodalmi (kritikai s aesthetikai) müvek voltak. Később különösen a franczia nyelvben annyira előhaladtam, hogy több fogoly társaimat sikerrel tanitottam is; u. m. Varga Zsigmondot, Elekes Józsit, és az én jó bátyámat _Minorich Károlyt_. Néha nagyokat disputáltunk, sőt össze is czivódtunk, de mindannyiszor csak elvi – politikai, bölcsészeti, irodalmi, s más efféle vitákban; – s igy egykét nap alatt elfelejtők, ha heveskedtünk is, mert egymás személyét soha se bántottuk – s ezért mi 16 hónapig a legjobb egyetértésben éltünk, s ugy éltünk volna bizonynyal egész fogságunk végéig, de akkor szét költöztetett a _német_, és miért?

Csak azért, mert egymásra nem panaszoltunk, s együtt jól megfértünk – tehát bizonyosan veszedelmes emberek vagyunk!

Életemnek e józsefstadti fogság egészen uj korszaka volt, s miután alkalom volt elhatároztam annyit tanulni a mennyit csak lehet.

Nehány nap mulva megengedték a sétára járást, pénteken és vasárnap vittek a templomozásra, s igy nem telt el egy hónap, hogy az egész, közel 200 emberből álló társasággal megismerkedtem.

VIII. A város, a fogda, a parancsnokság, a tisztek, katonaság – profószok; s az uralkodó hangulat irányunkban.

Józsefstadt egyike Csehország legerősebb várainak; a mult században kezdték épiteni _az utolsó előtti_ poroszháboru bevégeztével, s mikor bevégezték József császár meglátogatta a pompás uj várat, melyet a mint a fő tisztek mutogattak a császár több helyen meg kopogtatta a falakat nádbotja gombjával, s aztán figyelmesen hallgatta a kopogás hangját. Az egyik tiszt egész alázatossággal kérdé, hogy mért kopogtatja ő felsége a falakat – ha valamit meg akar tudni mindnyájan készek felvilágositással szolgálni? „Csak azt próbálgatom – mondá komolyan a császár, – hogy a falak nem érczből készültek-e, mert oly sokba került e vár, hogy annyiért talán ezüstből is föllehetett volna épiteni“.

A Metau és Elbe vizének egyesülésével képződött szegleten épült a vár, magában foglalva a körülbelől itt emelkedettebb hely egész területét. A _Metau_ vize itt keletről északnyugati irányban foly Neustadtól Jaromirs felé; az Elbe éjszaktól-nyugatdéli irányban s Járomirs mellett a Metau majd nem egyenszögöt képezve ömlik az Elbébe. A Metaunak is az Elbenek is jobb partján a talaj lassanként dombbá alakul – s ép az Elbe partján két, három öl magas sziklatörés emelkedik föl. E helyen van épülve a vár, a hajdan itt állott _Plesz_ nevü falu helyén. _Hoszszad szegü_, hármas sánczolat és töltvényes falak, s nyugat felől, egy kemény citadellával. A külső sánczolások vizzel tölthetők, s a vár környékének nagy része aknázva van. A vár közelében délfelé van az _Aupa_ nevü kis folyó is. Mind három folyó előnyösen használható fel a védelemre. Lakosainak száma csak 2000; utczái szabályszerüen metszik át egymást, van igen szép nagy tere csinos főtemploma St. Ignácz patronussága alatt, kényelmes, és izléssel épült parancsnoki lak, és 1000 betegre egy oly szép, és gazdagon rendezett katonai kórház csinos kis sétatérrel és konyhakerttel, melynek párja a régi osztrák birodalomban is kevés volt. A város s általában a vidék népe egy pár cseh, és sok német polgár, s a legtöbb az ugynevezett Deutschböhm.

A várnak _három_ kapuja van. A _neustadti_ délkeletre, a _königgräczi_, ez a leg imposantabb, s ezen mentünk mi is a várba délnyugatra, és a _járomiri_ nyugat éjszakra. A königgräczivel szemben van a negyedik kapu is észak keletre, de ezt nem használják. A vár belsejének hoszsza hozzávetőleg 3000 láb – szélessége 2000 láb.

A belső sánczra támaszkodva egy emeletes kaszárnyaszerü épület futja körül az egész várt. Ez épület a vár belső részét, miután a szögleteknél némileg meghajlik tojásdad alakuvá teszi.

E roppant hosszu épületkört csak a kapuk szakitják félbe, mind a földszinti, mind az emeleti szobák hátsó fala a sánczra támaszkodik, és csak a fedélzet emelkedik a sáncz fölé. A fedélzet pedig fél fedélzet alaku, külső része magas tüzfal s ennek tetejétől befelé hajlik a félfedél. A tüzfalakon pedig az egész vár körül apró vasajtók vannak kimért távolságra, melyeken a körépület padlásáról a sáncztetőre lehet kijutni. Ez apró vasajtók azonban nagyon elvoltak rozsdásodva.

A körépület ugy van épitve, hogy 4 nagy, és 4 kis előszobának, vagyis honyhácskának volt 1 bejárója, s e bejárók fölött volt az osztály numerussa. Igy volt ez az egész várban; a vár keleti részén a neustadti kaputól keletre 12 ilyen numerust kiszakitottak börtönnek, az épület előtt menő utczát 7 láb magas kőfallal elzárták az 1 numerus előtt, s a 12-ik után az igy támadott zárthely képezte a fogda 400 lépés hoszszu udvarát, melyen egy szivatyus kut állott. A szembe levő oldalt, magánkertek hátsó falai képezték. Az első emeletről belehete látni az kertekbe, hol néha szép hölgyek valának láthatók, de csak 1855-ig, mert ez évben – miután azok szép nők _gyakran_ jelentek meg a kertekben, s a távolabb látszó házak első emeletén is jól betanult zsebkendő jelzéssel a legtökéletesebb correspondentiát folytatták – mondom egy időn túl az első emelet ablakait, a más fogdákon látható faputtonokkal zárták el, 1 numerus, mint fennebb is mondám állott 4 nagy, s 4 kis szobából, s igy 4 lakosztályból – kettő volt földszint a bejárattól jobbra, és balra kettő teljesen megfelelőleg az első emeleten, minden szobára rendesen 5 fogoly volt számitva – lévén pedig 12 numerus, s mindenikben 4, s e szerint 48 szoba, s ezek mindenikében 5 fogoly a folyó létszá 240 személy körül járt, de csak körülbelől, mert a 7-ik szám felében a rendes őrség lakott, alól volt a naponként változó 15–20 legényből álló őrség az emeleten pedig laktak a zárnokok; de másfelől a zwingeren kivül még nehány numerus mindig a foglyok számára volt lefoglalva; igy például Zsombori ezredes, Kenderessyné sz. Boér Nina, s Fornszek Sándor és mások is többnyire mindig a zwingeren kivül laktak. A kórházban is a rendes létszám 5–6 volt, volt eset, mikor 11-en is voltunk kórházban. Azonkivül a sánczosok kazamatájában is volt nehány pár fogoly mindig.

A lakosztályokban a 4 szoba egymáshoz egyenlő volt, elég száraz, s elég világos szobák, szélessége körülbelől 16 láb hoszsza 20 láb, s igy mint 9 □ öl területe volt a szobák magassága pedig 10–12 láb, az előszoba 6 láb széles s 20 láb hoszszu volt, fenekén egy alkalmas tüzhely volt, s a kémény kiment a padlásra. Az előszobában tartottuk a mosdó edényeket, a fát, lábbelit, a főzőedényeket stb. a két szoba teljesen rendelkezésünkre állott, nappal azonban igen gyakran csak a fő bejáró ajtaját zárták be, s a négy szobaajtait nyitva hagyta a zárnok egy pár szivarért, sőt néha szép szóra is, kora reggel, délkor s este minden ajtó nyitva volt, ilyenkor a más numerusokba is átjártunk, illetőleg szaladtunk egy vagy más dolgunkat végezni, például valami ujságot megmondani, könyvet cserélni, s _jó_ zárnok osztályából, _rosz_ zárnok osztályába csempészni valamit.

Fogdánk kivülről az egész várban körülfutó épület egy része lévén, semmi különös zord tekintettel nem birt, belőlről pedig az olaszokat, s egy pár commodus táblabirót kivéve mindenik szoba tiszta, és igy türhető, s némelyik pedig csinos is volt. A legtisztább lakásuk volt Schwendtner, Tóth Mihály, Silye, Földi, Hajdu, aztán a Lugossi-Minorics-féle lakás, a Pap Janko, Horváth Gáspár s még a Miko-Scheinert-féle.

A vár parancsnoka, mikor mi 1854-ben oda mentünk gróf _Spanucki_ volt egy vén feldmarschallieutenant. Volt neje és leánya. Nagy ur volt, és öreg ember velünk nem sokat törődött, tőle az alsóbb tisztek akárhogy bánhattak velünk, másfél év alatt csak tán kétszer volt a zwingerben, alig egy-egy félórára.

Térparancsnok volt báró _Borosini_ ezredes – egy vén, régi divatu, osztrák strázsamester fajta ember – ki minket hátunk megett, „_marhák_“-nak, „_disznók_“-nak és „_kutyák_“-nak nevezett, s másfelől olyan tempói voltak, hogy az őrségi közkatonák közé leült, hozatott egy meszely pálinkát, elvette egyik vagy másik közlegény kurtaszáru makrapipáját, s aztán velök pipázgatva iddogálta a pálinkát, és órákig beszélt a közkatonáknak. Mintha most is látnám száraz, magas alakját szénfekete arczát, hófehér hajnau bajuszát, s nagy üvegesfényü szemeit, a mint ott ült, kardját leoldva, a makrapipát szivogatva a nyitravidéki tót, magyar és német vadászok közt, s egészen elmerülve társalgott velök. Majd mindennap eljött a zwingerbe, de senki se szerette, sem a foglyok, sem a zárnokok közül, 1855. nyarán nyugállapotba helyezték, de azután is ott maradt, ott lakott Józsefstadtban. Ugyancsak 1855-ben gr. Spanuckit is eltették. Akkor, aztán lett parancsnok:

_Báró Kisslinger_ altábornagy egy tökéletesen müvelt, humánus ember, ki annyi pedans, egyoldalu, idétlenkedő, szeszélyes osztrák főtiszt közt, kikkel valaha érintkezésbe jöttem mindenik fölött egy fővel magasodik ki – s legalább a józsefstadti foglyok előtt – emberies bánásmódja, s a kötelesség hű teljesitése mellett bátran megférhető gyöngédsége mellett örökké hervadatlan emléket emelt nevének.

Valószinü, hogy az akkori rendszer emberei is ismerték, s igen jónak találván, adták melléje _Váradi ezredest_, kiről a hir előre azt beszélé, hogy az osztrák sereg legvadabb és legbarbarusabb ezredese volt; s akárhány közembert halálra veretett, a tiszteket pedig addig szekirozta, mig vagy megszöktek, vagy agyon lőtték magukat. Szürke apró szemei, örökké mozgó bajusza, sunyi modora és sárgás halvány bőre, oly külsőt állitának előnkbe, hogy egyelőre mindent elhittünk, s szigoruan is kezdte fellépését – de csodák-csodája, emberünk minden nappal szelidebb s modora enyhébb lett – a rendszer rothadása fogta el az ő kedélyét is, vagy a _párisi béke_ szellője volt-e az ok nem tudom, annyi bizonyos, hogy Váradi utoljára azt is elhitte, vagy legalább elakarta velünk hitetni, hogy jó barátunk, s hogy ő is jó magyar!

Volt aztán térkapitány _Petzault_; egy zárnok parancsnok _Raaber_ – kit mi _Győrinek_ neveztünk. Egyszerü régi huszár strázsamesterből lett hadnagy kissé taplós – de jó sziv, vastag koponya, s ebből folyható észjárás. Sok hasznát vettük. Szép leányai a császári háznál szolgáltak Bécsben. Volt egy vén tudós, de együgyü kapitányunk a ruhatárfelügyelő – kit mi a _vén rongyász_-nak neveztünk el. Aztán voltak időnként hadnagyok és főhadnagyok berendelve mellénk, és a foglyok pénztárához.

Ezek az utóbbiak többnyire mind sikkasztási kereset alá jöttek később. Volt három főprofósz. Az _öreg_ a ki fogadott, mikor megérkeztünk, ezután jött még egy _öreg_, de felette sovány és rettentő udvarias; a harmadik volt _Matyeka_ egy jókorában levő nagy cseh ember gavalléros hajlamokkal, s volt egy alprofósz _Panczes_. Aztán 5–6 zárnok káplárokból és strázsamesterekből. Többnyire állandók. Volt köztük egy _Barczel_ nevü – az első zárnokunk – eredeti, hallgató, önző és kapzsi ember, s volt egy magyar fiu _Gergeli_ nevü káplár, ki a józsefstadti nők ideálja és győzelmes Cäsára volt, kondorhaju, erős szemöldökü, római orru, szép magas fiu – de korhely, minden _pénzét_ eltékozolta, pedig _sok felől_ sokat szerzett – de szerette parancsolni, uratjátszani.

Egyébiránt ez alsóbb rendü emberek, szerettek minket, nem csak azért, hogy utánunk éltek, s azonkivül tőlünk is sokat szereztek, hanem csupán emberiességből; ők ugyanis a törvényszékek, és legfőbb tisztek gyülöletét, nem csak nem osztották, de nem is értették, s egész naivitással, sőt csodálkozással beszélték el azok legerősebb nyilatkozataikat, a nagy harag okát tőlünk kérdve.

A városi polgár népnek szigoru parancs volt adva, hogy midőn a fogoly, templomba, kórházba, fürdeni, vagy a parancsnokságra megy, s igy az utczán jár _elforduljanak, ne köszönjenek, s ne is fogadják a köszönést, ablakaikat be tegyék, sőt ablakaikból eltávozzanak;_ a zwinger körül ácsorogni, a foglyok énekét hallgatni vagy valami rokonszenvi jelt, _vagy nyilatkozatot tenni nem szabad_, stb.; mind a mellett a városi népre nem lehet panaszunk, sőt maga a katonaság is teljesen rokonszenvesen viselte magát.

Ha csak azon örömre emlékszem, melyet a nagy amnestia alkalmával mutatott a város népe, lehetetlen elvitatni tőlük a testvéries rokonszenvet, nem is emlitve, hogy leányok, asszonyok s egyes emberek mennyi aprólékos szivességet tettek, pedig sokszor rajtavesztés és kemény büntetés lett eredménye.

IX. Életrendünk, pénzünk kezelése.

A fogság idejére a német kormány ellátott szállással, fával, egy vas ágygyal – melyen volt egy szalmazsák, egy szalma vánkos, két lepedő, s május 1-től szeptember 30-ig nyári pokrócz; október 1-től ápril 30-ig téli is, nyári is; az ágy leplet minden hónapban kimosták; adtak szürkeposztó ruházatot annak, a ki kért; sapka, kabát, mellény, nadrág, ugyanazon anyagból, sőt egy bokáig érő nagy kaputot is adtak télire, aztán inget, lábravalót, durva lenvászonból, nehányan a ruházatot is igénybe vették. Fát bőven adtak fütésre egész télen át, minden szobának adtak egy lámpát, s havonként 2 font olajat. Ezeken kivül adtak minden fogolynak 10 krt p. p. vagyis 16½, kr. ö. W. napi díjt, és egy fél prófontot. Ezeket nem lehetett viszszautasítani, s elkellett fogadni, habár sokan, s ha jól emlékszem gróf Hallerék tiltakoztak is ellene.

Meg volt azonban engedve, hogy kiki ágyat, asztalt, széket, támlát maga szerezhessen, maga saját ágynemüjét, fehérruháját, és más ruháját használhassa, továbbá a prófontot (katonakenyér) is szabad volt eladni és pénzzül venni ki; vagy ha természetben vettük is ki a zárnokok által eladattuk. Néha nagyon jó ára volt. Reggelire a legtöbb fogoly kávézott, s ezt mindenki vagy maga készité, vagy hárman négyen társaságban. Volt pergelőnk többféle, őrlő is sokféle, de kávéfőző masina végtelen fajtáju és számu – volt olyan ember is, hogy hat felé főző masinája volt. Aztán néha versenyfőzés volt – a legjobb feketekávét Mikó Mihály és K. Tóth Mihály főzte, sőt az én fekete kávémat is kitünőnek tartották.

Voltak olyanok is, kik csak tejet, vagy theát reggeliztek. Az ebédet a profószok főzték, s kiki olyan ebédet hozatott, a milyenre pénze telt. Néha aztán egy-egy ebédet magunk is főztünk, sőt egy-egy ideig egyik, vagy másik fogoly is főzött (mint például Oroszhegyi Józsa) a többinek, de habár jobb volt is, beleunt az ember az effélébe. A vacsorát azonban minden szoba, vagy minden clubbocska maga főzte.

Minden két szobának volt egy sánczosa (Schanzsträfling) ezeknek a lábán volt a vas és zörögtek vele rettenetesen. Reggel (nyárban 6, télben 7 órakor) vonult végig ablakunk alatt a 30–40 sánczos, egyhangu zúgással zörgetve vasát, aztán a profószoktól behozták a fát, a tejet, _a könyvet_, szobánkat kiseperték, ruháinkat, csizmáinkat kitisztitották, mosdó- és ivóvizet hoztak s dolgaikat végezve nálunk, vagy viszsza mentek szomoru kazamátájokba, vagy mentek vármunkára; utczát seperni, vársánczolásokat egyengetni, a tisztek kertjeibe dolgozni, vizet hordani stb.

Legtöbb galliczianer volt köztük – néha kis bünért 5–6 évi sáncz munkára itélve – sok rokonszenves ifju volt köztük egy lengyel, vagy rusznyák fiu volt az én szobámban tovább egy évnél, s minden nap megcsókolta kabátom szélét – s mennyre-földre kért, hogy hozzam el magammal, mert egész életében hiven fog szolgálni.

Ezek a sánczosok délben elhozták ebédünket, s akkor is végezték a szobai szolgálatot – néha küldöztük őket egyik, vagy másik pajtásunkhoz fekete kőtáblára irván fel izenetünket.

Megérkezésekor május 8 ik volt 40 frtja Julius 6-án érkezett levele és 30 „ Sept. 4-én „ „ „ 15 „ stb.

Már fennebb is emlitettem _a könyvet_. Minden fogolynak volt egy pénztári könyve; ennek 10–12 első lapja _a bevételre_ volt számitva – a többi 20–24 lap a napi kiadásokra. Az első lapon például ez állt. N. N. pénztári könyve. A rovatokban pedig igy:

Junius 1-én Schmetten, 2 Kipfel 8 kr. Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „ 10 Zigarren 40 „ Summa. 72 kr. „ 2-ik Schmetten, 2 Kipfel 8 kr. Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „

A napi költségeknél a lap élén állott a holnap neve, aztán igy következett.