Part 11

Egy alkalommal egy főhivatalnok (katonai-e vagy polgári nem tartozik a dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető legfrissebb _hamis bankjegyet!_ Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy hengerezve késziték a bankókat, gyanu volt, hogy évek óta üzik, _s a kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet_, kik miatt később az egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb _politikai_ foglyok közt (?) tartsunk tehát egy _erős vizitaciót_. Ha valamit apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk. Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt, hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!

_Suum cuiqne_. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival inkább, hogysem bankócsináló gépet, sem valami gonosz dolgot nem találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány, mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón, mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink, fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák, vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el? Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20 embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „_eltévedt a csomag, és nem található meg!_“

Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány pár fleurét, s az ezekhez tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az 1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély, hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak, egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s nyájasan kérdé: _Was machen Sie da junger Herr?_ Én pedig egész nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb visitatiók, elvolt tiltva a _fejsze_- vagy _balta_-tartás, el a mint mondám _a tenta, toll, papir_, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például _baltára_. Ekkor aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak _baltát_ keresett s viszont.

A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak egy bajom van: _ereszszenek haza!_ Erre ők kimondák, hogy ezt nem tehetik, _akkor_, viszonzám én, _semmi mondani valóm sincs!_ Hasztalan faggattak _mindennel meg voltam elégedve (!?)_ végre magamat meghajtva, ott hagytam őket.

De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság, hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el ezek a hirhedt bizottságok.

* * *

Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár minden kis mozzanatot igyekeztem följegyezni, ki kell mondanom, hogy börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez fenyegetett a meg_őrüléssel!_ Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: _nem vagyunk szabadok!_ hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre, kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem lázongásait. _A második körülmény_ az a változhatatlan rendszeresség, melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni; sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!

Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a komor melankoliára, melynek főczimborái a _busulás_ és _unalom_, hogy bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy megőrüljön!

A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy, olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az éjek!… Testem, lelkem gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!

Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal, hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok, vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából készitett mozgógépek lettek volna.

Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.

Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10 százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint állandó kedélynyavalyába estek.

XIV. A szabadulás nagy napja 1857. május 13-kán.

Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk legszebb napját akarom leirni t. i. _szabadulásunkat_. Volt a mi előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi „_vén rongyász_“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt _Ciceró leveleinek_ egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü könyvet birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni, önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett, s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.

1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott, természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé aztán hozzá se nyultam, alighogy a _Sue_-féle regényekhez volt némi türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. _Váradi_ ezredes, s a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, _hogy ők minket mindig becsültek!_ Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz 10-er is mondá: „_Einrücken meine Herren!_“ Az érzelem, és indulat minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve vacsoráról kelle gondolkozni.

Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás, tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.

Végre május 10-én reggel a sétára feljő _Váradi_ ezredes és _gróf Haller Ferenczet_ magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.

Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk képesek szórakozni!…

Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed 8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott ablakon át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek: „Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel az ajtókat. „_Le a vasakkal!_“ kiáltá káplárunk, s neveinket a megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő excellentiája!“

A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot. Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért, melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“ Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt irva „_dringend_“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor, minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész… soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja egyikünknek sem lesz soha, _1857. május 13-ik!_

A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz magunk közt legjobb társaságban voltunk; és tán két három ember kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak, én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle, hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid levelkét irtam, mely igy hangzik:

„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“

A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt, hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban _Maros-Vásárhelyre_.

Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt, holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk a jó zárnokoknak, pakkunk készen volt, a parancsnokság _átizent_, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani. Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam _Plesz_ nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20 kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; _szolgálat 100 arany?_…

Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva, tehát még az nap elindulhatánk mi is.

Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy szólt: „Ön fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“

Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk és szenvedtünk.

Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek, ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és _csak a boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!_

Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.

Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott kelle hagyni Józsefstadtban, de Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay Ferencz is.

Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson találkoztunk.

Utójegyzetek.

Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok, s én még három egész évig maradtam ugynevezett „_Polizeiaufsicht_“ alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét, melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek. Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim, kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt, és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák, hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor kérjek utlevelet.

Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem.

1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a „szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.

Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. _Salamon_ keservesen huzta a szép nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk, vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk…