Part 7

– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.

– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?

– Még nem.

– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!

– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!

– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a bestia!

– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!

– Én nem merek hozzányúlni.

– Istenem, istenem! csapd agyon _ezt a kutyát_.

– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.

Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.

* * *

Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén. Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló kis fején egy picike babérkoszorút tartott.

Két bika.

Nyaraltam.

A nyaralásom abból állott, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben 2-szer aludttejet ettem és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön.

Különben a Marci bátyám vendége voltam, a mi alatt azt kell érteni, hogy sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem.

Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek, miért is fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután pedig fölkaptam a fehér cilinderkalapomat és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig távozom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá.

Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órai időre távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. Dehát ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb veszedelembe is.

A falu végén a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával.

Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek kurizált.

Maig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira kifogásolható, hogy az érdemes állat kirugtatott a csordából és határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen.

Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat az én békés érzelmeimről és hogy helyzetemen legokosabb lesz gyorsan változtatni.

Neki vágtam hát én is a levegőnek és az inaimra bíztam az egészségemet.

A dühös barom nem állott meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant tovább is utánam.

Én már a kezeimmel is hajtottam magamat.

Dehát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő, – határozott előnyben volt fölöttem.

Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt.

A bika fújását már egészen közel hallottam.

Úgy fújt, mint egy lokomotiv, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is.

Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett.

– No, – gondoltam magamban, – ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok kapaszkodni, hát úgy ide szögez ez a vadállat, mint egy bőregeret.

Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy futottam föl, mint a macska.

A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig a fal tulsó oldalán egy tóba estem.

Kétségen kivül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is igaz. Én is szerettem volna azt hinni, de a súlyom által okozott locscsanás és a galléromon beömlő viz kétségbevonhatatlanul azt bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok.

Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat és az abba szorult 3 liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem.

Daczára annak, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna, csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll és bámul engem.

Bámul a nélkül, hogy sikoltana; bámul a nélkül, hogy elájulna.

Ezen már magam is bámultam.

Az én bámulásom abból állott, hogy egy pillanatra megálltam a víz közepén és önkénytelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőre.

Szép volt.

Maig sem tudom, hogyan, de ebben a pillantban egy rendkívül merész és ostoba gondolatom támadt, a melynek helytelenségét most már belátom és nem győzöm érte magamat kárhoztatni.

Azt gondoltam ugyanis, hogy az a hirtelen föltünésem a kőfalon és a tóba esésem magyarázatokra fog engem kötelezni, már pedig én nem akarom nevetségessé tenni magamat; habár utóljára is egy közönséges falusi bika elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja föl az ember az ilyen barmot; – legjobb lesz hát – gondoltam magamban – ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat.

No hát ez, a mint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem: de ha tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb gondolatai támadtak volna.

Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé úsztam.

– Szívtelen Héró, – kiáltottam a vízből kilépve, lépve, – hát nincs egy szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted cilinderen.

– De uram! Én nem értem önt, – szólt a hölgy egy lépést hátrálva.

– Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, a vizet csöpögtetve a könyökömről.

– Hogy ön tegez engem és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám.

– Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is képes átúszni.

– De kérem! Én nem is ismerem önt.

– Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem zseníroz. Utóvégre is az ember nem ismerhet mindenkit a világon.

– Dehát kérem…

– Oh, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Oh, bár ne ismerném! – tettem hozzá mély sóhajtással.

A hölgy láthatóan megvolt illetődve.

Magam sem hittem, hogy ilyen nagy hunczfut tudok lenni, az igaz, hogy ennyire nem is _hajtottak_ rá a körülményeim.

– Hát mondja csak, – szólt szelíden – honnan ismer ön engem?

– Oh istenem, – szóltam elérzékenyülve – hát hogy is tudnám én azt megmondani?

– De mégis.

– Először álmomban láttam Devecserben. Oh az nagyon szép álom volt. Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába.

Rendkívül ostobának tünhetett föl neki ez a vallomásom, mert mosolygott.

Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Miért is megfogtam a kezét és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl:

– Nagysád, legyen a feleségem!

Kaczagott.

Azután pajkosan ütött a legyezőjével az arczomra és így felelt:

– Oh, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem és máris azt akarja, hogy elváljak miatta az _uramtól_.

– Hát miért ne? – feleltem minden zavarodás nélkül. – Utoljára is, ha férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály!

– Ah, – felelte ijedt arczczal a fiatal asszony – _megölné önt!_

– Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem egy kissé megütődve, de azután hirtelen nekibátorodva feleltem: – hátha én ölném meg őt!

– Az lehetetlen.

– Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Én tőlem sok minden kitelik. Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kurucz ember vagyok ám.

Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondottam, hogy magam is megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, hogy mi lakik benne; pláne a mi az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam.

A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva és vidáman tekintett reám.

– Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem.

– Valószínű, nagyon valószínű, – feleltem komolyan, – a mennyire magamat ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó vagyok.

– Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem vívómester volt tizenhat esztendeig a honvédtiszti iskolában, és sok embert elküldött már a másvilágra.

– A másvilágra? – kérdeztem nagy lélekzetet véve.

– Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát ne siessen.

– Ajánlom magamat, – szóltam beleugorva a birka-úsztatóba, és a nélkül, hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat.

Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges falusi bika kergetett!

Egy regény története.

_Pavlicsek_ Vendel buzgó napidíjas volt a városházánál.

Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának.

Mikor egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta, az jutott az eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkoznék.

És ebből egyúttal az is kitünik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos ember.

Pavlicsek úr bement a polgármesterhez és így szólt hozzá:

– Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem _Pálhalmy_ Adorján, és tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom a mások gondolatait szolgamódon másolgatni, hanem igen is a magam gondolatait írom úri módon.

A polgármester egy szippanat füstöt bocsátott a levegőbe és így felelt:

– Jól van.

Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz és eladta neki az összes ágyneműjét; mert tudvalevő dolog, hogy a ki éjjel dolgozik, annak éji fekvőhely merőben fölösleges.

Hát nappal?

Aludni fog könyvein, iratain és babérain!

Az ágyneműért kapott tizenegy forintot és hatvan krajczárt.

Ezen a pénzen estére már túladott.

Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, a melyet később sepertek ki a szobájából:

Hó Nap KIADÁS Frt Kr. nov. 6 1 db. csibuk 1 05 1 pakli dohány, gyujtó és pipaszurkáló – 89 2 liter bor – 60 300 ív papiros 3 – 1 liter tinta – 60 1 pokrócz a földre 1 20 2 db. Jókai (kicsiny és nagy) arczkép – 40 1 db. Hugó Viktor – 30 5 db. hering és fél klgr. juhtúró 1 40 1 db. Kock Pál – 30 5 db tollszár, csontgombbal – 40 1 db. erős fésű – 20 1 db. petroleum lámpa – 75 bele bél 1½ méter – 08 10 pakli gyújtó – 08 1 db. Petőfi Sándor (gyps) 2 50 1 pár papucs 1 20 1 pakli toll – 80 1 font porzó – 05 1 bajuszkefe – 20 összesen 10 60 tehát 11 60 azaz 10 frt 60. kr. 10 60 Maradvány 1 –

Ezt az egy forintot eltette. Gondolta, elég lesz addig, míg a regénye elkészül.

Mert kiszámította, hogy óránkint meg tud írni háromszáz sort, vagyis másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18 óra alatt könnyen megír egy regényt. Föl is osztotta magának, hogy két nap alatt fogja ezt elvégezni s harmadik napon elmegy a nyomdászhoz és eladja neki a regényét ivenkint 50 frtért, vagy ha annyit nem ád, legalább is 20 frtért, vagyis az egészet 260 frtért. Aztán kiszámította azt is, hogy ő így havonkint legalább is 7–8 ezer frtot összeír, vagyis egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is megfordult az eszében, de erről számítást előre nem tett.

Miután a tömérdek csomagot lerakta az asztalára és a zsebeiből is kihurczolkodott, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók szoktak dolgozni.)

A kályha csakhamar vígan bömbölt, minthacsak osztozott volna Pálhalmy Adorján úr örömében.

A szobában langymeleg lett a levegő s Pálhalmy úr vetkezni kezdett.

Felső ruháit szétdobálta a szobában és könyveit is egy rakásra szórta. Azután a szoba közepére leteríté az új szőnyeget, a melyet azért vett, hogy a regény azon írassék.

Ez meglévén, kibontotta az egyik üveget és csak úgy pohár nélkül rémítő nagyot czuppantott a száján.

A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle s pillanatig a levegőnek egy láthatatlan pontjára függesztette a tekintetét.

Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen borral szoktak élni, de erre nézve hiába keresett a levegőben és az emlékezetében adatokat.

Most aztán ledobta a kalapját és papucsokat húzván, a legboldogabb érzelmek között szedte elő a heringeket.

Tudvalevő, hogy a halaktól okoskodik az ember, mert foszfor van a hasukban. Én ugyan nem tudom ezt bizonyosan, de Pálhalmy úr bizonyosan tudta. Hanem hogy miért evett a heringekhez juhturót, azt hiszem, ezt sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy csak azért, mert az íróféléknek szokott ilyen különös gusztusuk lenni; lehet, hogy olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá: Pálhalmy úr megevett 3 darab heringet és a juhturónak felét.

Ez megtörténvén, elővette az új bajúszkefét és tizenöt szál bajúszát széthúzta vele.

Eközben észrevette az írók arczképeit s föl is aggatá azokat a falra. A nagyobb Jókait az ajtóval szemközt, a kisebbet pedig az ajtó fölé. Húgó Viktor és a többiek költői rendben, azaz hogy anélkül fityegtek a falon.

Pálhalmy úr megelégedetten tekintett rajtok végig s elgondolta magában, hogy talán 100 év múlva az ő arczképét is árulni fogják a 40 kros fotografiák között.

Még Petőfi Sándor gipszszobra volt hátra. Ezt gondosan letörülgette s úgy állította föl az asztalra.

Ezek után csibukra gyujtott és kihúzta a tintásüveg stupliját. Beleigazította a tollat a szárba s a szőnyegre szórván nehány koncz papirost, maga is oda telepedett.

Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt hátra.

Pálhalmy úr azon gondolkozott, hogy milyen regényt írjon; vígat-e Kock Pál modorában, rémeset-e Féval tollával, fantasztikusat-e Jókai humorával, vagy társadalmi-filozófiával teltet Hugó Viktor mintájára. Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogatóban» rosszat olvasott róla.

Legtöbb hajlamot érzett magában egy szívreható komoly regény megírására.

Meghúzta hát ismét a pintest és belevágta tollát a kalamárisba.

Mindenekelőtt a czímet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a czím van elől.

Írt:

=«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»=

Nem tetszett neki: igen hosszúnak találta.

Kitörülte tehát és újat írt:

=«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»=

Ez igen tetszett volna neki, de nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a sündisznót a jégverem tetejére és miért legyen az a sündisznó szellemi?

Írta tehát:

=SZERELEM és RABLÁNCZ= vagy =a mexikói darúvadász.=

S alá jegyzé:

=REGÉNY.= ÍRTA: Pálhalmy Adorján.

Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép egyenletes vonalakkal.

Most aztán következett volna a regény.

Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztában lenni.

Belevágta hát a tollat a kalamárisba, azután ismét jót húzott a pintesből.

És ezek után hanyatt fordulván, megképzelte a regény hőseit.

Legyen a neve – így okoskodott magában – _Szoborváry_ Tihamér. Mindenesetre, szép, fiatal, barna ember.

Illő dolog lévén pedig, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is legyen, elhatározta magában, hogy ezt a kedvest _Pacsirtavölgyi_ Eleonora képviselje.

Ez a hölgy kétségenkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz; mert ha a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie.

Most már csak az kell, hogy ezek mit cselekedjenek olyan regényes dolgot, a mit érdemes legyen megírni.

Itt Pálhalmy úr újra meghúzta a pintest és hasra feküdt.

Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes temető… vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok… pénzverő műhely a föld alatt… lidércz… vándorlegény… mennydörgős ménkű… uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában; de csak nem tudott kiokoskodni ezekből semmi regényt.

Újra meghúzta tehát a pintest és elhatározta magában, hogy megkezdi a regényt; majd a toll összepercegeti a gondolatokat.

Kihúzta hát a kalamust a tintatartóból s rátámasztotta a papirosra.

Azon gondolkozott: miként kezdje el.

Ugy-e hogy:

«Midőn…

Vagy:

«Azontúl…

Vagy:

«Rémes éj…

Avagy:

«Egyedül…

Hasztalan törte a fejét: nem tudott belekezdeni.

A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte, hogy fölnyalja, de eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a tintacsöppek eltüntetésére; alkalmazta is azonnal mind a kettőt.

Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban az éjfélhirdetés is elkongott már, de Pálhalmy Adorján még mindíg nem találta meg a kezdőszavakat.

Utoljára már dühös kezdett lenni.

Akkor meg még úgy se talált bevezetést.

Végre igen-igen megharagudott Pálhalmy úr: lekapdosta az arczképeket a falról, belecsapdosta a fáskosárba; fölrugta a tintás üveget, a papucsát pedig hozzávágta a túrós bödönhöz és lefeküdt, elaludt.

* * *

Másnap a polgármester ajtaján megint csak bealázatoskodott.

– Mit akar?

– Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: _Pavlicsek Vendel_ vagyok…

Mikor a Szentföldet jártam.

Elvira tizenötéves volt.

Én tizenhat.

És szerettük egymást.

Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.

Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.

Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.

Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam az ablaka alá és megkértem feleségül.

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy török-fejet.

Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «_Feketesisakos lovag_»-ból, hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.

– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.

Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a levegőbe.

Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és férfiszemekbe nem tekint.

Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.

És elváltunk.

Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.

Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.

Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak tünt föl előttem.

Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.

Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira monogrammját.

Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel együtt pompásan kiforrtak.

Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye összes disznói meghízhattak volna tőle.

Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet raktam.

Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a közelben.

A csősz jött.

Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a Szent-Föld csősze.

Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.

A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.

Kénytelen voltam hazamenni.

El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a padláson, a pincében és a kamarában.

Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.

Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.

Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a padlás egyik zugában.

Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.

Még akkor is a keresztes regényt olvasta.

Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.

– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.

– Amint látod édesem.

– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.

– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.

– És a szent-víz?

– Itt van.

Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.

– Hát a török-fej?

Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.

– Itt van lelkem az is.

– De hiszen ez csak sipka!

– Az igaz; de fej is volt benne.

– Hát hova lett?

– Bizony szentem: elveszett az az úton.

Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az apám régi csizmái és szűzdohányai között.

Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott volna aludni a török-fej miatt.

Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem, hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba, mint annakelőtte.

– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget örvendeztünk.

– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a kezedet az én számomra.

Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a pillanatban lépett be hozzánk.

– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.

– Én… már hogy én?

Elvira lelkesülten kiáltotta:

– Papa, ő a szentföldről jön.

– A szentföldről?

– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy üveg Jordán-víz.

Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.

– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel Pesten.

– De kérem…

– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a kaszinóban.

Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a sifonért nézzem ajtónak.

A laskádi leányok.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Budapesten a Fiume-kávéházban hallottam, hogy Laskádra a «Laskádi Napló» mellé egy munkatársat keresnek.

Barna Dóri, a mindenttudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: t. i. a szerkesztő nekem is juttat egyet a 14 leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint eddig öt munkatársa, kiket megházasított.

Nagyon komoly arczczal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki. Ilyen cifraeszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond igazat; tanum rá egynehány tuczat ujságíró, a kiket a falnak ugratott.

Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:

_Laskádi Napló, Laskád._

_Hallottam, hogy üresedés van. Bárkonyost elhagytam. Nevemet ismerheti. Ha tetszik, szolgálatára állok._

_Fiume-kávéház._

_Zelenvári Balambér._

A feleletet egy óra mulva megkaptam:

_Hány éves? Nős-e? Egészséges-e? mit kér?_

_Gondos Attila._

Visszadrótoztam.

_Húsz. Nőtlen. Mulandó sántaság. Száz flőr._

Éjfélkor jött rá a válasz:

_Ha nem marad sánta, akkor fizetek első hónapra 60 frtot, később többet. Jöhet rögtön!_

Egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Délharangszókor értem Laskádra.

A perronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember és így szólt hozzám:

– Ön Zelenvári?

– Én vagyok.

– Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.

Kissé megütődtem ezen a szinészemberek közt divatos fogadáson, de azt gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség bordaropogtatásban nyilvánul.

Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, a mire én _megnyugtattam_, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak és én belehajtottam a bokrok közé, a hol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy egypár napig járni sem tudtam.

Egy magas új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyed óra mulva.

Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét szobába, a hol a földet ujságpapirosok borították és a két óriási íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.

Egyszerre otthon éreztem magamat.

Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orczát mutat a zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a nagy csomó spanyol-szivart, a mit Budapestről hoztam.

Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az asztaléba, a melynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.

Kihúzom a fal felől való kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a címmel:

_«Utódomnak.»_

Ez bizonyosan nekem szól! – gondoltam magamban és fölszakítottam.

A következő sorok állottak benne:

_«Testvérem a malőrben!_

_Tudd meg, hogy ide nem munkatárs kell, hanem férj._

_A szerkesztőnek 9 drb leánya van._

_Jobb, ha még most megszököl, mint akkor, ha már valamelyik a feleséged lesz._

_Ne hidd azt, hogy kikerülheted a sorsodat azzal, hogy nem kötsz egyikkel sem viszonyt._