Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

56. KÖTET

FENN ÉS LENN

Irta

HERCZEG FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

FENN ÉS LENN

REGÉNY

IRTA

HERCZEG FERENCZ

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Singer és Wolfner tulajdona._

Franklin-Társulat nyomdája.

ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.

Ki másnak is ajánlhatnám első regény kisérletemet, mint _anyámnak?_ Az a jóságos, okos asszony bizonyára szemet fog hunyni könyvem gyöngéi fölött, valamint szemet hunyt már vagy egy könyvtárra menő megiratlan ostobaságom fölött.

Az olvasótól nem kivánhatok hasonló gyöngéd elnézést, azért jó is lesz, ha elmondom a _Fenn és Lenn_ rövid genézisét, hogy legalább a felelősség egy részét azokra hárítsam, kik velem szemben a felbujtó szerepét játszották.

Úgy volt, hogy az _Egyetemes Regénytár_ szerkesztősége az 1889-ik év folyamán 1000 frankos regénypályázatot hirdetett.

A pályázat ösztönzött arra, hogy tollhegyre tűzzek egy tarka mesét, mely akkoriban fölbukkant szemeim előtt; libbenő szárnyakon körülcsapongott, mondhatom: szinte üldözőbe vett. Megszületett a _Fenn és Lenn_.

A birálók elsősorban dicséretükkel tüntették ki pályaművemet, a díjat nem itélhették oda, mert a regény már külső alakjánál fogva igen nagy volt, terjedelme nem felelt meg a pályázat föltételeinek.

Kiadóim fölszólítására újra átdolgoztam regényemet.

Ezzel az olvasó kezébe adom. Ha elsőszülöttemnek, – kitől végre sem tagadhatom meg teljesen apai gyöngédségemet, – ha elsőszülöttemnek, mondom, sikerül az olvasót egy estén át szórakoztatni: akkor betöltötte hivatását.

Budapest, 1890. évi február hóban.

_A szerző._

I.

* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy, a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt.

A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai.

Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok «Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival, szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek, megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.

A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros, egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen, kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.

A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek. Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei. Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig, hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó vadonban.

Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom megtestesítőit bámulják.

Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán.

II.

Esteledett.

Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.

A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá, mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra.

– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel.

– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani.

Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét.

– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!

– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve.

– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.

Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé tekintettek.

A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott, nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé közeledett.

– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról, hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes kiváncsisággal figyelt a közeledőre.

Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt, villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül. Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni, mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság jellemezte.

A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér kalapját.

– Itt vagyok!

Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül megcsókolta.

– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet vakmerő támadójával.

– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte az kissé bosszankodva.

– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.

– Ki más?

– Te Attila – Tila!

– Én magam.

A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül, összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket, hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely most a Pogányvár kertjében lefolyt.

– Ez nagyszerű, – mondta aztán.

A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott.

– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú.

Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most már áradt belőle a szó.

– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza. Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad volna? menjünk a mamához!

Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé, jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni.

– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a nyaraló felé haladtak.

– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány…

– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán, csinos bókot csapva.

– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve.

Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt. Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte.

– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket valaha szeretett?

– Láthatod, hogy nem.

– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?

– Zanzibárban.

– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?

– Nem, keleti Afrikában.

– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál.

– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?

– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal?

– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal oda is elérek!

– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy tönkrebarnítottad?

– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam volna neki, talán elértem volna Nejossumig…

Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában. Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt, leánya különben feltünően hasonlított rá.

Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is, sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak fölcseperedett».

Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában.

Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani; Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés, melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének.

– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.

– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön hozzánk nyaralni.

Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a sor…

– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.

A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében.

A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére hasson.

– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után?

– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.

– Te – családot?

Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.

Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.

Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a távozó után hajolt.

– Mikor jössz föl ismét, Tila?

Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza érintette a leány kezét.

– Feljövök holnap.

– Jőjj korán.

Azzal kezet fogtak.

Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt.

III.

E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él, jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának: Anyjuk, földesúr lesz a fiadból!

És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól, kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban lakott, igazi, duplatetejü kastélyban.

Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe. Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát, üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az epés irigység, üres kézzel szélnek kergette.

Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya – megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába.

Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett érdemei elismeréseül…»

Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» – mint maga szokta őket nevezni.

Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg tagja.

Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik közben be-betértek a kastélyba.

Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott, mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni, mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni fogunk.

Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan szerencsét csinált.

Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert. Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.

A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán, mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány, mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt.

A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött, még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát.

Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni; a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila iránt.