Part 8

Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek, dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak, nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon, ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent, s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit, aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes, együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző, egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.

Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved. Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.

Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről, beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról (szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra – „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“

– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.

– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le, ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim még meg-megcselekszik…

Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat. Elmosolyodott.

– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved; lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, – talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának, mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?

Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó, de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől, kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a négerekkel kacérkodik.

– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi ellentmondás van a kegyed felfogásában?

– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul, amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok, aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk, hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni, mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.

9.

Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó, verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa. Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek, kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával, erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi, oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak, egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek: déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból, spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében, talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan, epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák – furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:

– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!

Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:

– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.

Berlin

(1908.)

Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat keztyüt meg nyakravalót.

Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára, mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába, a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok, költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és, ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.

Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom, melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü, teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és politikai életről?

Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok, bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek többet törődnének vele.

Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak. Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári, sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek, még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul. Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.

De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ: lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés. A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök: a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.

Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal, lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost, ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü – megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek, ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára. S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide differenciálódott.

Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon, zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be, észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt, amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek, odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva, indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő.

FELJEGYZÉSEK

Bűn az, miről más is tud.

⦿

Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.

⦿

Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!

⦿

Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!

⦿

A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy okosat tanácsolt.

⦿

Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony nekimegyek ágyuval.

⦿

Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök.

A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel, melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk történetét!

⦿