Part 7

Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát, igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai, legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:

– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek: tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság; igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De, mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket, ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat. Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…

A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok iránt.

4.

Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson: azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül, közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal, hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a karámba.

5.

E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér, melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban, tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé (ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja. Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju, bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba, a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra, kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru, mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…

Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával, gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.

Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.

6.

De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy, valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb, annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán – ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást.

7.

A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen, elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.

De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség: megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb, legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb, legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt, szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára, müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot, születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának, mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét, iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket, nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága, mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal vagy származásunkkal, mint Amerikában.

8.