Part 6

Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a, gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos, de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé, mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet, hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat – azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen, gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.

A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan, szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben – alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes, elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni! siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!

Amerikai vonások

(1904.)

1.

Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent, hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él; indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár, mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben: éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet: csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd, amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is, alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák, csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók – s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik – s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.

Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem, beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.

Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak, az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem volt maradhatásuk.

Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort. Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud; érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden, ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal, miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap, mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.

2.

– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat, kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.

– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.

– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tönkretegyenek.

– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?

– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok, s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel egyebet.

– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?

– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.

– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt…

Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg Európával.

3.

Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi, bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő, hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban, mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni; mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei, miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban. A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára legyen.