Part 5

Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.

De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya, a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól, elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig, az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties, majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt, ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868 előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát, melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem, összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók, kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók, esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy iskolában.

S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy tovább.

Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.

Konstantinápoly

(1903.)

Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon, ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket, akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés: nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap, ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt, arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen, egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb, legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?… Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt, mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni, amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki, akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…

Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés. Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben elfogult birák is vagyunk.

Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból, mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom, hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia – nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan udvariatlanságot.

Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem. Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol temető volt.

Belgrád

(1908.)

Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől, viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog; ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs. Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra, melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap, tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét, sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem, de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal, az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő volna.

Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér, akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy (nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál, dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát, de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet. Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az, amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az urak.