Part 4

Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után. Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam, nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam, hogy ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! – ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja magát! És igazán, mind bizalmasabbak lettünk s én mind többet meg többet gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna! Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja _az az_ ember, hogy van, aki engem nem un meg.

Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja. Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót. Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam neki; erre aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak, papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra ez is jó lesz.

Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból. Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és valcert egyáltalában nem táncolok s a négyesben csak a legyezőmet nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.

A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két zápfoga hiányzik. Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket. Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem, hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve kapott a kezemhez:

Szeretlek én gyanakvó gyötrelemmel, Sovárgó és őrjöngő szerelemmel –

igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…

Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban ő állt, az az ember, az én elvált uram.

Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal támaszkodott a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb, különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé. Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…

– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…

Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja el a Béla helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla rohanása közben odacsapott a helyére.

– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna – ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt bennünket senki.

Én belőlem kitört a méreg.

– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer, sokszor, annak idején.

– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy látom, gondoskodott társaságról.

Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett, mintha nem nézne reám.

– Takarodjék innen, mert kidobatom!

– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van, amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy valakinek a kedvéért vette magára s nincs is egyéb hiba a toilettejében, mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a boltosnál megcsináltatni.

– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.

– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, – ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak tisztességesen.

Szinte sirva fakadtam dühömben.

– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?

– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.

Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem a haragtól.

– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, hogy szivtelen, hogy nem férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló, mikor én rám fogja, amit maga tett?

– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?

Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az öklére dőlve biccentgetett feléje.

– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak, nem pedig…

Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:

– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm. Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon be velem.

– Megőrült?…

– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott, amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…

Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia. Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja, milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen, szivtelenül, ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva, egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára, amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: Ignác, neked három gyereked van, neked nem szabad meghalnod!…

Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.

Sanyika nagy

Sanyika álmélkodva állt meg a tükör előtt. Magas állótükör volt, mégis előre kellett hajolnia, hogy meglássa magát benne, bajuszosan, hosszu nadrágosan, kemény gallérosan, órásan, mellényesen, apikásan. Hamar végigtapogatta, két kézzel, kabátját – mellényét. Kivül, belül, fönt, lent: mindenütt tele volt zsebekkel; oldalzsebekkel, amikben bőrtárca volt és szagositott zsebkendő, apró zsebekkel, amikben aprópénz volt, meg körömráspoly, meg szivarvágó kés – s az óralánca végén kis iránytü fityegett. Semmi kétség benne: Sanyika meglett ember; nagy, mint a többi nagyok.

Tudni kell, hogy Sanyika semmit ugy nem szeretett volna, mint éppen azt, hogy nagy legyen. Nem szeretett kis fiu lenni. Nagy és erős szeretett volna lenni, hogy mindent maga végezhessen el, mindent maga szerezhessen meg, senki segitségére ne szoruljon, senkinek ne kelljen engedelmeskednie. Szeretett volna nagy lenni, hogy a szekrény felső polcáról a csokoládét maga tudja levenni s ne kelljen a frajlájntól lekönyörögnie. Szeretett volna nagy lenni, hogy irni és számolni tudjon apa iróasztalán s hogy mikor a Mancika megbetegszik, ne kelljen éjszakának idején nagyanyáékhoz áthurcolkodnia s hat hétig nem játszhatnia hugocskájával, nehogy elkapja a betegséget. Szeretett volna nagy lenni, hogy legyen pénze megvenni minden játékot. Ezt szerette volna – s most ime nagy volt.

Eleinte nem hitt szemének. Körülnézett, hogy nincs-e ő valahol s nem valaki más-e az, akit a tükörben lát. De a tükörbeli nagy is körülnézett, szakasztott ugy – aztán meg, ahogy végignézett magán, ugyanolyan hosszu nadrágot, kézelőt, fekete cipőt látott kezén-lábán, mint a tükörbeli nagyon. Ő volt az, ő nőtt meg igy – maga se tudta, hogy és mikor. Csak arra emlékezett, hogy apika iróasztalánál játszott a nagy bőrszékben. Onnan jött át ide, anya szobájába, a nagy tükör elé. Ezalatt történhetett a nagy változás – azaz, hogy nem is változás. Mert éppen csak hogy nagyobbnak látta magát Sanyika, bajuszosnak, nadrágosnak. De érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt. Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.

Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája volt, meg a Mancikáé. Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos? Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?

Azt is mondta Sanyika:

Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!

Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt mondta:

Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban! Menjen a hivatalba és keressen pénzt!

Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt mondta. És Sanyika azt mondta neki, hogy nincs nálam apró, jöjjön máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen félt tőle, pedig nagy volt.

Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük, mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket, hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha nem tette meg.

A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive, mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az azt mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna, de szégyelte magát.

Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.

Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.

Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta félre egy sarokba.

Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot, inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent megtehetek, amit akarok és nem kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!

A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád mért!

Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?

Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg, hanem apika szájába dugta. És azt mondta:

Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!

NÉPEK ÉS HELYEK

A japán pörgettyü

(1904.)

Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra, hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes bókjaimat:

– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja, kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek, meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!