Part 3

Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez, mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen, hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam, mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton – s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet, életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát, lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam – s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt, és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.

*

Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem. Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve, kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig, kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt, akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben, valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra, s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat – még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott, szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“ kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám. A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben, mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem, visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe. Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen, tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta; nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped, elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj, menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató korlátokat!…“

Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva ballagtam vissza a város felé.

Péter

I.

Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában. Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája, hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig. Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a hálójától, halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus, kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“ Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter soha sem fogja megtagadni!

Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között. Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett, fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé. Judás volt, a tizenkettedik. Péter még most is hallja a lihegését s látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester, Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő, Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“

II.

Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most, páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?

Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is nyugton volna, csak a feje ne volna olyan nehéz. Ebben a sötét éjszakában hová menjen, mitévő legyen? Amire évek óta nem gondolt, most eszébe jutott, hogy neki se hazája, se hajléka. Hosszu évek óta ma van először egymagában s az első éjszakát tölti ugy, hogy nem hallja a társai lélekzetét s álmatag szemmel nem virraszt felettük az Ur. Álmatag szemével – avval a csudálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte a szegény, együgyü szivü Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az Urat, ki tudja mért, ki tudja hová.

Tizenketted magával járja már igy évek óta azt a titokzatos, kalandos utat. Csuda csudára pereg le értetlen szeme előtt és csak titokban meri furcsálni, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el régi társaitól. Mért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt uj társaitól kérdezni, röstellette az ő nagy együgyüségét. Érezte, hogy a többiek sem a maguk eszétől követik az Urat, – azokat is, mint őt, a Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok összebujtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való mindez, ez a bolyongás, ez a törődés? De egyikök sem mert szólani – nem különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről olyan kicsinylő szemmel tudtak rájok lenézni. Az egyik a fehérkezü Judás volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja s olyan válogatott a szavajárása. Tudott irni, nagy kerek görög betüket vetni, aminthogy a görög szó sem volt tőle idegen. A másik János volt, a Zebedeus fia, lángoló lelkü ifju ember, akit az Ur a mennydörgés fiának nevezett, mindig megkülönböztetett s aki tudott az idegen hóditó méltóságos nyelvén is. Az egyik görögül szólott, a másik latinul, mig a szegény Péter nem tudott, csak héberül, azt is parasztosan ejtette, foghegyről, mint a galiléusok. Az ő szava csak arra való volt, hogy ne vegyék semmibe, az érzése csak arra, hogy elfojtsa és megtagadja. Az ő fiatal, vértől duzzadó szive akárhányszor megszólalt, ezek ketten csak letorkolták. Ezek ketten, akik közül az egyik elárulta az Urat, mint valami latrot, a másik pedig a kiss ujját sem mozditotta meg, mikor a poroszlók nekiestek a Mesternek… Ő, Péter volt az egyetlen, aki szablyát rántott az Ur védelmére, holott az Ur soha semmi dolgáról vele nem szólott, mindig csak Judással, mindig csak Jánossal… Ezek, akik egy kiélt élet keserü seprüjével, kiégett szivvel s lemondó lelkiismerettel menekültek az Urhoz, kinevették és kigunyolták a szegény Pétert, ha mélázva, egymagában vissza-visszasirta boldog halászéletét, amikor még nem kereste a mennyek országát s nem kerülte az asszonyt…

Ezeknek nem kellett asszony. Maga az Ur nem volt e világból való s ha meg is bocsátott a parázna asszonynak, a bünbánó Magdolnának, ölelésre a karja sohse tárult, csókra az ajka sohse vágyott, ha száz asszony törülgette is selyemhajával fáradt lábait. A többi mind csak azt hirdette, hogy jó a férfiunak asszonyt nem illetni s lekorholta Pétert, mikor ez azt mondta, éljen a férfi az ő asszonyával, mint illik értelmes emberhez, az asszonyi edénynek, mint erőtlenebbnek tisztességet tévén… És Péter nem mert többet mondani, csak titkon, loppal gondolt Leára, az ő szépséges kedvesére, akitől elszakadt, hogy vakon kövesse a Mestert.

III.

S a hideg éjszakában Péternek szivébe szállt a mámor s eltöltötte a keserüség az Ur ellen, aki még azt sem engedi meg, hogy hivséges tanitványa szablyával oltalmazza a poroszlók ellen. Annyit se adnak rá, mint egy kuncsorgó ebre – ezért hagyta ő oda kenyerét, hazáját, szépséges mátkáját? Szétzüllöttek, szertefutottak, egyikök elhagyta a másikat, az Ur elhagyta valamennyiöket. Pétert nem köti többé hozzájok semmi. Ma még itt jár a hideg éjszakában, holnap tul lesz a határon, holnapután otthon lesz a hálójánál, halászsajkájánál.

A hajnal is közel lehetett, mikor nagy zsivajra riadt föl. A főpap háza elé ért, ahol füstös fáklyák fényinél sürgött-forgott a sokaság. Valami nagy bünösről beszéltek, istentagadóról, pártütőről, aki most áll a főpap Kajafás előtt. Péter bekerült a kapun s keresztül törte magát az udvaron nyüzsgő népségen, fel a főpap háza tornácába. Megállt, hogy körülnézzen. Végig a tornácon hosszu asztal állott, fehér abroszszal beteritve, tele üres kancsókkal, félig telt kupákkal, otthagyott eledelekkel. A pogácsás vecsernyét ünnepelték itt is, annak a maradékai állnak az asztalon. Péter dermedt ujjal kapta föl az egyik kupát s egy hajtásra kiüritette. Minden vére a fejébe tódult az erős bortól s egy oszlophoz támaszkodott, hogy el ne dőljön. Lehunyt szeme előtt vérvörös szinben forgott valami idegen világ, aztán kék hegyeket látott és kék tengert s látta Leát, a kis halászlyányt, amint gügyögve hivogatja: Gyere vissza Simon, hadd el a földönfutó kóborokat, légy az én jó uram!

Nehéz léptekkel botorkált tovább. A tornácon szenes serpenyők előtt melegedtek az emberek, kufárok, nagyszakállu zsidók, bozontos római poroszlók vegyest. Az izzó szén néha, egy-egy percre, homályos pirral öntötte el az arcukat. Át az ablakon s a nyitott ajtón, a nyüzsgő farizeusok csürhéjén keresztül fegyverzörej, káromlás és vesszősuhogás hallatszott. A tornác egyik sarkából föl-fölrikitó vihogás vegyült bele. Az egyik lyány nagyot sikitva ugrott el egy részeg katona csókja elől. A föllobbanó fény egy pillanatra arcára esett és Péter földobbanó szivvel ismert rá: Lea volt, az ő mátkája. Odaugrott hozzá, megfogta a karját:

– Lea, te vagy itt? Kinél vagy itt, ki vagy itt mi vagy itt? Rossz személy lettél, részeg katonák szeretője lettél?

A lyány ijedten nézett rá. Megismerte és kitépte magát a kezéből.

– Ha az lennék is, mi közöd hozzá. Mátkád voltam, elhagytál. Bucsut se mondtál, csak világnak mentél, kóborló istentagadóknak lettél a cimborája. Annak a galiléusnak lettél az embere!

– Nem igaz asszony, nem igaz, nem is ismerem…

– Nem ismered? Nem te mentél vele? Levelet sem irtál, izenetet se küldtél. Hagytál volna éhen veszni. Ha szolgálatba nem állok, el is veszhettem volna a te názáretbeli Jézusod miatt.

A népség köréjük gyült. Rongyos gyerkőcök rángatni kezdték a Péter kopott köntését. Cselédlányok a kovásztalan kenyérből galacsinokat gyurtak s a sötétben találomra dobták a Péter fejéhez. Egy katona rekedten rikkantott:

– Üssük agyon, ez is a Jézus emberei közül való!

– Nem igaz ember, nem is ismerem! – kiáltott Péter mámoros rémülettel.

– Az ő embere vagy, a szavad járása is elárul, a galiléus beszéded!

A sarokban álló katonák is figyelni kezdtek. Egyre fenyegetőbben tódultak a sötétben Péter köré. Lea is megijedt, féltette a kedvesét s a köntösénél fogva bevonta magával az első szobába. A másik szobából nagy világosság látszott, de Péter a sok embertől nem láthatott be oda. Az emberek olykor be-bekiabáltak: „Üssétek agyon az istentagadót, a hamis királyt!“ De Péter se látott, se hallott. Csak Leát érezte, amint odaszorul hozzá és szorongatja a karját. Odahajolt a lyány füléhez:

– Lea, – suttogta – Lea, nem vagyok az ő embere, nem leszek az ő embere. A tied akarok lenni, a te hüséges urad. Gyere velem, hazaviszlek, visszamegyünk a falunkba, a tenger partjára. Szeretjük egymást, mintha sohse váltunk volna el. Gyerünk, gyerünk, viszlek is már…

A zsivajt egyszerre éles kakasszó szakitotta meg. A hajnalt jelentette a kakas. Az emberek szétváltak az ajtó elől s Péter ijedten kapta föl a fejét. Belátott a fáklyafényes szobába. Látta a főpapot, amint toporzékolva tépi a szakállát. Valami pirosság felé hadonáz. Részeg katonák üvöltözve suhogtatják vesszejüket valaki fölött, aki piros palástban ül a szoba közepén, egy székre kötözve. A kakasszóra az ajtó felé forditja a fejét. Töviskoszoru van a homlokán s a vér nehéz csöppekben pereg végig az arcán. Világos homloka alól szelid fénynyel, mosolygó szemrehányással küldi a szeme sugarát egyenesen a Péter szemébe, aki ijedt hörgéssel ismeri meg benne a Mestert.

*

És kifordula Péter a tornácra és keservesen zokogott. Azon sirt, hogy milyen gyarlandó a férfiember s milyen hatalmas az asszonyi állat, amikor egy cselédlyányért a leghivebb tanitvány is háromszor megtagadja az ő Mesterét, mire a kakas egyet szólana.

Válás után

Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?

Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod, hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.

Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk egész nyáron s aznap mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából. A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam, hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény, de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam, amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám. Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert, még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram) és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó, amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk. Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.