Part 2

Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl – isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.

Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van, gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt, hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.

Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya; gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.

Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott föl hozzám bajusza alól:

– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?

– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak neki vélt kötelességüknek.

– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?

A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:

– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós mesékhez.

Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót, ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:

– Tisztás!

– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még idegesebben.

– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.

Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.

Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta gondolatomat:

– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…

Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen, most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket, mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben, gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak; s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.

A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk; beljebb huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk, mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.

Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben, ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik, nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.

Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta, hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át neki.

Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.

Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta; megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi följárónknál jóval hosszabban, de szép simára irtva kigyózódott le, erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.

Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt, most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.

Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át, az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.

Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:

– Parancsol, Lajos bácsi?

– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.

Eltettem.

– S most feleljen kérdéseimre.

– Tessék kérdezni.

Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami birósági jegyző:

– Hány éves maga, Pali?

Elgörbitettem a számat:

– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.

– Volt már katona?

– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.

– Van diplomája?

– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.

– Igaz. De vagyona csak van?

– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.

– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan, vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál, akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné, én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban leselkedő vadász csöve előtt…

Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s félbeszakitottam:

– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak lesznek.

Az öreg ur bólintott a fejével:

– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa, hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget, vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja, fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu, szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket utánuk? Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné! Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre! Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!

Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott lefelé az uton.

Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.

A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.

Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk. Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött, bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét visszaszorongattam.

Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.

Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben visszafordult a sürü felé, mely ujra meghullámzott, s mintha valaki jött volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta szemét, száját, fülét és halántékát.

Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe s rátapasztottam tenyerem a szájára.

A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát. Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:

– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.

A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.

Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé. Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe. Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent: környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.

Három perc

1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban, délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos, hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában, fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt, beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével. Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül, még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.

Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan, olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele. Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét, visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én, akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem, idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben, aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban, hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás, találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?

*

1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:

– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja ide.

Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.