Part 13

Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt, hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen sápolt a hamisságon épülő Banca Romana pénzéből, sőt a Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi, nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig ezek természetesnek itélték vagy elleplezték a disznóságokat, polgári uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.

Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos, szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus, mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak, de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre, vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc? Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt, mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes és a mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött, hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört. Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában, akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt, szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu Kossuth Lajos, aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata, aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III. Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség, hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem, ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. Csakhogy ez a politika, melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.

Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára: aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek legyen, hogy a dinasztia s az ország között egy pár olyan szál is ne szövődött volna, melyet hideg szivvel lehetett csak szétszakitani, s mindenesetre két hatalmas erkölcsi erő lakott erkölcstelenségében: hagyomány és tekintély. Nem gondolják, hogy a léleknek nagy és hideg előitéletek nélkül valósága kell hozzá: habozás és könyörület nélkül széttépni ama szálakat, s a kalandor vakmerő önbizalma, senki ember létükre azt érezni: vagyok olyan legény, mint ti, s tulemelkedni a hagyományon és fittyet hányni ama tekintélynek?! Csak az a Crispi, aki fütyült a bigámia-ellenes törvényre s nyugodtan vette nőül állitólagos első felesége életében a másodikat: csak az fütyülhetett Nápoly és Szicilia s az egész legitimista világrend hagyományaira és tekintélyeire – s ugyanazon Crispi, ki fölötte állónak érezte magát a rendes tisztességi és illedelmi törvényeknek, az érezhette magát az ólomgolyók hatalma felett állónak is. Vagy megforditva: ugyanazon Crispi, kinek vakmerő ereje s hatalmas elfogulatlansága hősi időkben hős tetteket szült: a rend s a béke közönséges ideiben közönségessé vagy akár ocsmánynyá törpült. De még ekkor is: csak az a Crispi, ki baromi módon tudta elgázolni a szegény földmivesek forradalmát és volt szabadsághős létére vérbefojtani a nép szabadságmozgalmát: csak az a Crispi tudta cinikusan megtagadni saját multját és szövetkezni a poroszszal s az osztrákkal, s ezzel körülbelül megmenteni Olaszországot. S Garibaldi, ez a dicső nagy gyerek, hamar akasztófára jut vala s elveszti hazáját, ha nem állanak mögötte az ilyen betyár Crispik, az elfogulatlan Cavourok s a minden hájjal megkent Viktor Emánuelek. Gyerekes emberek, rókák, kalandorok – de mit tegyünk? Rendes és tisztességes polgárok nem igen döntögetnek trónokat, hanem azt mondják: haj, haj, nem jól van ez igy! Aminthogy nagykoru emberek sem igen épitenek barrikádokat, hanem ha a főutcát elállják a zsandárok, vérző szivvel fordulnak be a mellékutcába!

Röviden: a történelem vajudásainál való bábáskodáshoz olyan tulajdonságok kellenek, melyek ritkán találtatnak a rend s az erkölcs tiszteletének amaz elegyében, mely a tisztelnivaló polgártársat teszi. Nem mondom, hogy ez jól van igy, de azt mondom, hogy gyakorta igy van, s nagy embereinkkel gyakorta ugy vagyunk, mint a szeretőnkkel: jobb szeretnők, ha tisztességes volna, de akkor nem is volna a szeretőnk!

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó 5 Történetek 7 Hárman a szalonban 9 A tisztás 27 Három perc 42 Péter 51 Válás után 61 Sanyika nagy 76 Népek és helyek 83 A japán pörgettyü 85 Konstantinápoly 93 Belgrád 101 Amerikai vonások 111 Berlin 150 Feljegyzések 161 Zsebekről és szivekről 199 Szegény gazdagok 201 John Burns, a puritán 209 Kikkel, miről 214 Tavasz ébredése. (Frühlings erwachen. Frank Wedekind darabja) 221 Fráter Erzsébet 229 Az erkölcs morálja 243