Part 12

Elfogulatlan s mai embernek nem kell bizonykodnia, mennyit vár, mennyi beteg misztikum megszünését, mennyi egészséges természetesség ujrafejlődését, a koedukációtól s a nemi felvilágositástól, s általában minden olyasmitől, ami háromezer esztendő gyötrésétől megrontott idegeink számára megint magától értetődővé tegye, mit ma csak szájjal mondunk s csak az utcafalak firkái vallanak természetesnek: hogy férfi és nő egymásnak valók. Ám ezek hija csak egy s nem is oroszlánrészben oka a gyermek mai nemi nyomoruságának, s eljövetelük igen sokat nem enyhithet rajta. Éppen ez a szép és megrázó emberi dokumentum: a Wedekind darabja; nem azokban a bonyodalmaiban legigazibb-e s legmegrázóbb, melyeket egyszerüen az ébredő test kora vágyódása okoz s okozna a mainál bölcsebb nevelés közepett is – és nem éppen azokon a helyein hihetetlen vagy fantasztikumba vesző-e, melyekre a nemi felvilágositás követelői hivatkozhatnak? Szó sincs róla: ez nem csökkenti költői értéküket, sőt még argumentáló alkalmasságukat sem egészen, de figyelmeztető lehet arra, hogy a gyermekszerelem betegségei nem gyógyithatók mind „aus einem Punkte“, sőt talán egészen épp ugy el nem kerülhetők, mint valamivel kisebb korban a fogzás kisérő nyavalyái. Mellesleg sajnálom, hogy a koedukáció s a nemi felvilágositás eddigi esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből, melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne, mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem irtja.

Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad, annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas, mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti, anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad, minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak, hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az istenek ellen lázadnak fel.

Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind gyerekgrimaceai és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!

Fráter Erzsébet

A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével, melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő javára. Kevésbbé szent a haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és fejedelmeket.

Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát, mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban a Bach-szisztémát – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt, vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében, annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt, társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember, mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz, ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat a gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk. De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében, hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.

Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad, beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az irodalomtörténetnek sem. Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus, az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak. Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ – becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon – ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak: tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni, minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan tisztában van a Madáchné Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő édesanyjával való viszonya előtt.

Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De ha megteszi, ha itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad megokolás nélkül.

Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét, Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni, becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől bizony nagy lépés addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van, meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet, tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez, mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna olyan lenni.

Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb Madách Imréné, a müvelt, előkelő és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla, hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel. De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott. Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el, főképp mikor ő tudja, hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal. Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral, ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F. urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az anyának, a család tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta, hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja, hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is, hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan állapotban nem, melyben annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.

Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur következett, utánok más urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru törvényét?

Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő istennek tökéletes, de férjnek unalmas.

Az erkölcs morálja

(1901.)

Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával: sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó, ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte, mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el? Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén irnok, afféle fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett, mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra, megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal. Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a logikánk hiznék tőle.