Part 11

… Ó pénz, ó pénz! Volt idő, hogy azt hittem: belépti jegy vagy az élet paradicsomába. Most azt kezdem látni, hogy bizony csak ebéd-jegy vagy az élet népkonyhájába. Van, van az életnek sava, borsa, fácánnyelve, paradicsommadara és ezer gyönyörüsége. De, ugylátszik, csak a kirakatban. Enni nem eszik belőle senki, mert csak belekóstolni futja még a legtehetősebbnek is. A java használatlan s élvezetlen romlik, áporodik, penészlik és fonnyad. Vannak gazdasszonyok, kik olyan jó gazdasszonyok, hogy nincs szivük cselédnek, gyereknek eleget adni lepényből, pogácsából s a kamrában addig tartogatják, mig megavasodik s csak szemétre való. Az élet is ilyen jó gazdasszony, vigye el az ördög, aki ilyennek alkotta. Mert hogy a jó istennek ebben része nincs, abban biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a népeknek volt igazuk, kik nem az istenhez imádkoztak, hanem az ördöghöz, nagyon helyesen ugy okoskodván, hogy isten ő szent felsége, az ő végtelen kegyelmében, jóságában és irgalmában sem ilyen rossz világot nem teremthetett, sem, ha ő teremtette volna, a szegény emberi állatot nem lökné benne oda az ördög incselkedéseinek. Hogy ez a világ rossz – amit tagadni nem lehet; hogy az ördögnek mindeneknél több benne a hatalma – amit mindenki láthat, aki nem vak: mindez annak bizonysága, hogy a világot magunkkal együtt maga az ördög teremtette s menten el is vinné, ha a jó isten megengedné. De a jó isten nem engedi és, bár keményen igazságos voltában az ördögnek is meghagyja a maga jussát, nekünk is adott fegyvert a mi gonosz urunk ellen: az imádságot. Imádkozzunk az ördöghöz, felebarátaim, hogy szabaditson meg bennünket önmagától s ne vigyen kisértetbe azokkal a sárga kis manóival, melyekből talán neki magának sincs elege.

… Szegény szép grófné! Talán neked is jobb lett volna szegény kis jószágnak születned, mint születik a legtöbb leány, ki téged, apádnak mérhetetlen gazdagságáért, oly nagyon irigyelt. Igy, még e nagy kincsekkel sem voltál elég gazdag, még öt évre sem, tehát még felére sem az esztendők ama tizedének, mely az asszonynak pompázása, virágzása és gyönyörüsége. Amugy egy nagy kincsed lett volna, mely, ha sokakkal közös is, mégis mindenki egészen birja, az az ábránd, hogy: de jó volna gazdagnak lenni! Nos, gazdagnak lenni sem jó, mert elég gazdag sohasem lehet az ember, jónak pedig csak annak jó, aki elég gazdag. Ilyen pedig nem volt és nem lesz senkisem, sem Jay Gould, de még Napoleon sem. Ő is csak vérben, életben, hatalomban és dicsőségben tudott bizonyos magasságig eljutni, vagyonban nem. Nemcsak a pápát verte meg, hanem a szép Josephine s a még szebb Mária Luiza szabóit és divatárusait is, amiért dupla krétával muerészkedtek a császárnék számláit irni. A világ urának sem volt annyi pénze, hogy feleségét ugy öltöztethesse, ahogy a császár feleségét megilleti. A nagy rabló, ki, a Párisba hurcolt képek és szobrok mutatják, mennyire értett az effélékhez: csak a nemzet számára tudott efféléket rabolni; neki magának, az értő amatőrnek, már nem jutott belőle. Elhigyjétek: nem érdemes már Napoleonnak se lenni s a milliárdosok példája mutatja, mennyire igaza van a szocializmusnak, mikor a magántulajdon hitvány voltát hirdeti s szidja a milliárdosokat. Nem azért, mert ezek a modern mágnások, özvegyek és árvák könnyéből és véréből sajtolják az aranyaikat s a Jay Gould leánya egy nap alatt költ el annyit, amennyiből kétszáz szegény családnak egy esztendeig kell elélnie. Hanem azért, mert még ezen a rettenetes áron, özvegyek, árvák s éhező férfiak árán sem élhet kedvére a Jay Gould leánya s az emberek milliói hiába fáznak, éheznek és pusztulnak el szennyben, bűzben, vesződségben és nyomoruságban, mert a minuszok e temérdekségéből nem tud kinőni egyetlen egy plusz, egyetlen egy ember sem, ki halálos ágyán elmondhatná: nyugodtan halok meg, mert éltem.

John Burns, a puritán

(1905.)

John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért, igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek, puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben, elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.

Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban nem is kell jobb élet, mint aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy, bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami nagyszerü s követendő dolognak tartják.

Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha, kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő? Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, a szervezkedések, a szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le, hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet, mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt, akit a körülötte hullámzó és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás, hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!

Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember, mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek! Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend, melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre, miniszterségedre és hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb, uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!

John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon; a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy, ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.

Kikkel, miről

Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli, amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli, ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak elgondolhatok, de ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra, szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert, ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak, ebben az összeszaladásában a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg én.

Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle. Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel, legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom? Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a legfontosabb.

Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra, ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg, vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül. Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a gondolkozó ember életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná. Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet; akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.

Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a versek iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan – gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az, hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S sohasem tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő, a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben van ismeretelmélet.

Tavasz ébredése

=Frühlings Erwachen. Frank Wedekind darabja.=

(1907.)

A költőknek és egyéb bolondoknak az a bolondságuk, hogy amit mindenki érez, azt mindenki másnál jobban érzik. Vagy hogy tulhajtottabban érzik, – mint ahogy a negyvenfokos láz csak tulhajtottsága a minden emberben meglévő harminchétnek, s a kleptománia csak tulhajtottsága annak a közönséges érzésnek, hogy a fene egye meg Rothschildot. S végre, olykor, hogy tovább érzik és tovább megértik; „hiába, nem érti ezt az olyan bajt a’, ki hamar vagy régen általesett rajta“, énekli Arany János az öreg Toldinéról s az ifju szerelemről – s a költők és egyéb bolondok tovább érzik s tovább veszik komolyba az élet állati költészetét, mint a rendes, becsületes emberek, akikben az állatból lassankint csak a buta gondatlanság marad meg, s az életből csak az életen ok nélkül való csüggés.

Frank Wedekind még költőnek is bolond, az ő tárgyai tehát jórészt olyasmik, amiket az élettől kiheréltek perverzitásnak, természetellenességnek szoktak nevezni – mintha a természetben előfordulhatna bármi is, ami természetellenes, s mintha a perverzusok bányatüzes emésztődése nem volna épp oly természetes vagy természetellenes, mint az ő olajafogyott tehetetlenségük! Van a régebb német irodalomban egy rokona Wedekindnek: a detmoldi Christian Dietrich Grabbe, akit Heine elnevezett a részeg Shakespearenek, s igy lehetne Wedekindet is elnevezni a gyereknek maradt Shakespearenek: állhatatlanságáért, hamar fáradásáért, váltakozó kedvéért, melylyel hol röhög a légyen, akinek kitépte szárnyát-lábát, hol sir a madárfiókon, aki kiesett fészkéből – s kivált reszkető bujaságáért, melylyel a szoknyák alá leselkedve néz fel a szivekhez. Ő az a fajta bolond, aki még nem esett át, sem régen, sem hamar, semmin, mert még benne van mindenben; – aki nemcsak azt tudja, amit mi többiek csak sejtünk, hogy nincs felnőtt ember, csak gyerekek vannak, akik tiz, husz, harminc vagy ötven esztendővel elmultak tizenhárom évesek, hanem azt is, amit mi többiek az első szigorlat után elfelejtünk, hogy nincsenek gyerekek, csak emberek vannak, innen a huszonnégyen vagy a tizenhármon. A Frühlinges Erwachen-ben ez van megirva, a tavasz, a nemi gerjedelem ébredése a gyerekemberben, a gyereknek az az emberi tragédiája, hogy nem szabad, ami muszáj, hogy tilos, ami elcsitithatatlan, hogy érthetetlen, ismeretlen és kimondhatatlan, ami természetes. S hogy van megirva? Bolondul és gyönyörüen – kár ehhez bármit is hozzátenni. Kivált, mert – s ez benne a leggyönyörübb – nem vádlóan és nem védően, nem számonkérően s nem magyarázóan van irva, hanem egyszerüen: megállapitóan. Tartat ugyan a végén egy álarcos urral (meinen Namen sollt ihr nie erfahren, ich bin Frank Wedekind, der Erste) egy életre buzditó beszédet egy kamasz ember számára, aki meg akarja magát ölni, amért megejtett s halálba kergetett egy szegény kis kamasz leányt, de előbb is: ez a beszéd igen erőltetett és értemény nélkül való értekezés, s szónoklatnak is majd olyan rossz, mint ahogy Wedekind mester ezeket a szerepeket mind cimén szokta megjátszani, – aztán meg: ami kevés értelme van, az már a jövőnek szól, férfinak való használati utasitás az élethez, melynek még egy felvonással vagy egy pár hónappal előbb az ifju Melchi Gábor nem vehette volna semmi hasznát. Egyszóval: ez már móka; a darab, a szépség, a költészet ott van, mikor a kis Melchi Gábor ráveti magát a kis Wendla Bergmann-ra, s a kis leány csak suttogni tudja már, hogy ne… ne…! – vagy amikor a derék, aranyos, elragadó Bergmanné kétségbeesett tehetetlenséggel áll anyának készülő tizennégy éves leánya ágyánál, aki ártatlanul és tudatlanul került e szerencsétlenségbe, mert az anyjának nem volt szive őt – ne nevessünk: nemileg felvilágositani!

Ne nevessünk – vagy tán igen? Talán ez a legmeghatóbb, legtisztább édességü jelenet e skurrilitásokkal is gazdag darabban – de talán ez legkevésbbé másolat az életből. Én egyszerüen nem hiszem, nem, ha maga Wedekind, sőt még ha maga a tizennégy éves kis leány mondja is, hogy egy tizennégy éves nagy leány, ha még oly édes, drága és szende is, de nyilvános iskolába jár s beszélt már szolgálókkal és más leányokkal: hogy ez még hinne a gólyában, s a szénapadláson ne tudta volna, hogy mi történik a szénapadláson. Ez lehetetlen – de viszont mindegy, mert ami igy történt, az megtörtént volna akkor is, ha a gyenge Bergmanné helyett maga az erős Frank Wedekind tanitotta volna ki a kis Wendlát a gólya-elmélet hamisságára. Én azt tartom, hogy a gyermek vágyakozása és bujasága nem onnan van, mert titok előtte a nemi élet, vagy mert ocsmányul és kerülő uton világositották fel felőle, hanem, hogy mindez a misztikum, ez a tulfeszültség, ez a reszkető bujaság a visszafojtottságtól van, – attól, hogy nem szabad, ami muszáj, s hogy ezen koedukáció és nemi felvilágositás, mint ahogy végső soron mindegy, hogy a fejletlen gyerek ugy vágyódik-e szerelem után, mint a csitri lány a Vigszinházba, vagy ugy, mint a komoly fiu az egyetemi tanárságra.