Part 10

Nevetek, valahányszor azt a nagy argumentumot olvasom a szocializmus ellen, hogy, ha nem lesz meg a kenyérgond sarkalása s ezzel a jobb kenyérért való versengés versenye, a munka látja majd kárát, immel-ámmal történik, s módjaiban megáll a haladás. Mintha most, mikor a szükség külső muszája rég a tehetsége belső muszája gyanánt ivódott bele a tehetséges emberek idegzetébe: mintha most a hivatott ember csak akkor és csak azért dolgozna már, mert éhes és meg akar élni! A valóság az, hogy ezer és millió számra mennek tönkre s nem fejthetik ki munka közben tehetségüket és képességüket az azon munkabeli küldetéses emberek, mert a versengés teremtette munkaföltételek valósággal gyilkosai a jó munkának, az elmélkedésnek s a tudatosságnak. A verseny folytán a munka ideje, menete, beosztása: mind a versenyben leggyőztesebb, vagyis a különösen munkabiró, különösen gyors, fürge és bizonyára felszines és lelkiismeretlen munkások dolgozó módja, menete és ideje szerint alakult ki, s ez ütemmel a közönségesebb tehetségü, vagy a lelkiismeretesebb, tehát lassub munkáju, avagy az ujra hivatott, tehát töprenkedő, kisérletező vagy külön uton járó munkás csak ugy tud lépést tartani, ha agyonfárasztja magát, vagy még lelkiismeretlenebbül dolgozik, vagy lemond arról, hogy töprenkedjék s külön uton járjon, hanem lélek nélkül beáll a taposó malomba, s ott folytatja s ugy folytatja, ahogy elődje elhagyta. Ha az emberek kedvük s tehetségük szerint dolgozhatnak, sokkal többet végeznek majd s hasonlithatatlanul messzebb jutnak, mint most muszájból.

⦿

Még a szép tulipános időkben történt, hogy egy délben kihallgattam egy bájos szőke asszonyt, amint a szövetes boltban tavaszi ruhának valót keresett s a segédnek megmondta, hogy ne mutasson neki mást, mint hazai árut, idegent föl nem vesz. Az ember kiment, bement, fölmászott, lemászott, leguggolt, fölkelt, végre is megemberelte magát s igy szólt a szép asszonyhoz: „Nagyságos asszonyom, én ismerem az izlését; van nekünk hazai szövésünk s nem is utolsó, de még sem olyan, hogy a nagyságos asszony a fejemhez ne vágja, ha megmutatom s azt merem föltenni, hogy ilyesmiből szabatna magának tavaszi kosztümöt!“ A szép asszony egy kicsit elpirult, de hamar megemberelte magát s igy felelt: „Kérem, ez a maga dolga; én nem veszek egyebet, mint hazait, de ha maga azt mondja valamire, hogy ez hazai, nekem sem okom, sem jogom nincs arra, hogy a szavának ne higyjek!…“ Végignéztem a szép teremtésen – noha szőke volt, mégis megismerhetően vérbeli magyar. Mint a pszihék, vagyis olyan fényképek, melyeket ugy állitanak elő, hogy egy lemezre több egyéniségét fotografálják rá ugyanazon rendnek vagy foglalkozásnak vagy fajtának s igy olyan egy arc áll elő, mely a valóságban nincs ugyan meg, de ama fajtának vagy foglalkozásnak tipusát egy emberi ábrázatban képezi le: a szép szőke asszony is jelképes jelentőséggel állt ott a bolt közepén, s bármily bájosak és asszonyosak voltak arca vonásai, sokkal keményebbeket idéztek föl az ember emlékezetében: a Bocskayak, Bethlenek, Illésházyak és Károlyi Sándorok harcos és diplomata-vonásait ’s mind a nagy egyezkedő magyarokét, Deák Ferenctől fogva Andrássy Gyulán át Tisza Kálmánig.

⦿

Hogy életét elhibázta: az nem is fáj az embernek annyira, olyan nép közt, melylyel körülbelül ugyanez esett meg.

⦿

A multtal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.

⦿

Kritikus, ird iróasztalod fölé: Azért, hogy valaki tüdővészben halt meg, még nem bizonyos, hogy jó verseket irt.

⦿

Ha az irodalmi erótikum ellen iróemberek is ajánlatosnak ismerik a tömlöcöt, akkor jó lesz arra gondolniok, hogy logika és igazság szerint effélében az irodalmi érték, ha egyáltalában módositó körülmény, akkor csak sulyositó lehet, mert mentül müvésziebbek, annál teljesebben elérik azt, amit akarnak. S nem gondolja végig a dolgot, aki komolyan azt hiszi, hogy mikor az igaz müvész éroszi mozgatókkal dolgozik, akkor nem az érzékeket akarja megmozgatni. Hát mit az ördögöt, ha nem ezeket? Minden adaléka nem arra való-e, hogy valamire hasson olvasójában, s mire hassanak vajjon a nemi adalékok? Festőről és szobrászról, ha szépen kér, ugy teszek, mintha elhinném, hogy mezitelen testek s ölelkezések s megfeledkezések ábrázolásakor semmi egyébre nem számit, mint foltoknak és felületeknek tárgyuktól független optikai hatására, s nem kérdem tőle, hogy látott-e már és tud-e folt és felület gyanánt alkalmazni olyan foltot és felületet, mely csakugyan nem jelent többet foltnál és felületnél, s nem kelt egyéb benyomást, mint azt, hogy kék vagy hepehupás. De iró ilyet ne mondjon. Ő azért ábrázol, hogy részt vetessen abban, amit ábrázol, s mennél nagyobb müvész, annál jobban bele tudja vinni olvasóját. Maupassantnak, aki az elbeszélésnek Boccaccio óta legnagyobb elbeszélő müvésze, egy csomó novelláját egy magyar iró, még pedig nem kisebb, mint Tóth Béla, olyan cimen foglalta külön kötetbe, mely – nem emlékszem rá pontosan, de egyenesen utalt arra, hogy e történetek érzékcsiklandóak. A Madame Bovary regényt, mely netovábbja a lélekfestésnek s irója a megirásnak eddig élt legnagyobb mestere, perbe is fogták erkölcstelenség cimén. Goethe is csupa érzékiség, s ha őt azzal tudják megmenteni az erkölcs számára, hogy legalább egészségesen és férfiasan érzéki, Zoláról bizonyára nem mondhatják ezt sem. Zola egyenesen hiszterikus, mint ahogy Wagner Rikárd valósággal perverzus. S nincs az az egészséges és férfias érzékiségü müvészet, mely a hisztériától s a perverziótól egészen ment volna, azon az egyszerü okon, mert a müvészi képesség maga is abnormitás, s egy gyökérben, s éppen a nemiségben, fut össze a hisztériával, a vallási tulfeszültséggel, s a normálisnak tekintett emberi szerkezetektől való egyéb eltérésekkel. Ha tehát az irók le akarják magukról rázni azokat az irókat, akiket egy nap erkölcstelenség cimén becsukhatnak, akkor legjobb lesz valamennyiüknek becsukatniok magukat, mert nincs az az iró, akit ezen a cimen be ne csukathatnának azok, akik Pállfy Móric módjára ugy szeretik az irót, mint az énekes madarat: kalickában.

⦿

Nehogy félreértés legyen e dologban. Éppen nem állitom azt, hogy ne lehetnének az irodalomnak vagy általában a müvészetnek rossz hatásai, amelyek ellen igenis meg kell védeni: nem ugyan az államot, mert az erős, hanem, és csakis, a gyerekeket, mert azok gyengék. Szörnyü kegyetlensége a természetnek, hogy a nemi vágyakodás és érdeklődés elébb fejlődik ki az emberben, semmint lehetséges vagy ajánlatos volna kielégitenie, s a müvelt társadalomban e visszásság még keservesebb. Tartozunk a szegény kis vergődőknek azzal, hogy a lehetőségig távol tartsunk tőlük mindent, ami sokban enyhithetetlen nyomoruságukat még fokozza is – s bizonyos, hogy a nemiségtől felgyuladt képzelet erős ily fokozó. Mellesleg mondom, hogy még itt sem lehet különbséget tenni igazi és nem igazi, egészséges és perverzus müvészet között, s nem ismeri a gyermeket, aki azt reméli, hogy a római elégiákból kevesebb mérget szi, mint a Fidibusz regényeiből, s higiénikusabbak az érzései a milói Vénusz láttára, mint ha bejutna a Beardsley-kiállitás különszobájába. Wedekind, a perverzus és hisztériás Wedekind, aki nem tudom, pornografus számba megy-e nálunk, vagy előlépett igazi iróvá, a Frühlings Erwachen egyik jelenetében gyönyörüen megirja azt, mikor egy kis gimnazista bezárkózik oda, ahol senkisem zavarhatja, s ugy él szerelmi életet egy muzeumi kép reprodukciójával. Nem látom át, hogy, ha nem is teljesen, de annyira amennyire meg ne védhetnők a gyermeket (s megint csak azt mondom, hogy csakis a gyermeket) e kinlódás kisértésétől. Csakhogy ez nagyjában közigazgatási tennivaló; abba a fajtába vágó, melylyel a mérgek vagy orvosságok számára külön kezelés, külön árusitó mód s ez árusitásnak külön ellenőrzése van megszabva, melylyel némely helyütt büntetik a boltost, aki tizenháromévesnél fiatalabb gyereknek dohánynemüt ad el, s olyik helyütt muzeumokba sem engednek be bizonyos koron alul lévő gyermekeket. Ez is nehéz és meglehetős kilátástalan vállalkozása volna a köznek, de szabad is, érdemes is gondolkoznia rajta, próbálkoznia vele. Ám csakis ezen és csakis ezzel. Egyébként azonban vannak szép szekszualitások s vannak ronda ocsmányságok, vannak érdekes betegségek s vannak unalmas üzleti kieszeltségek. A felnőttek világában, ahol kiki magáért felel, mindezek boldoguljanak értékük vagy értéktelenségük szerint, annál is inkább, mert ugyanannak az erkölcsnek jogán, melyet meg akarnak védeni az irodalomban, meg lehet támadni az embereket legmagánosabb életvitelükben is, s a társadalmi érvek jogán, melyért békót vernek az irodalomra, békót lehet verni mindenre, ami kényelmetlen a társadalom urainak. Szokjuk meg a gondolatot, hogy disznóság csak egy van: ha egyik ember a másikra rá akarja kényszeriteni, hogy mit higyjen, mit gondoljon, mit akarjon és mi tessék neki.

⦿

Nekem a gyermekkorom legbájosabb emlékei füződnek az artistasághoz, igaz, nem az előkelő tivolishoz és varietébelihez, csak alföldi kis ponyvasátrakhoz, meg a városligeti Barokaldi-cirkuszhoz, melynek napfogó ponyvája akkor még épp oly lenge volt, mint a müvészeinek egzisztenciája. De talán azért tudom jobban megérezni, mint akik már a cirkuszok s az orfeumok nagyvárosi kiteljesedésében ismerik meg, hogy az artistaság mennyire népi származásu, mennyire a néplélekből lelkezett, mennyire az örök és elpusztithatatlan emberi egészség és természetesség szerveződött ki ügyességeiben, természetellenességeiben, kedves alakosságaiban. Aki a nép között élt, tudhatja, hogy sehol nem oly komolyak a szerelem és egyéb erkölcsök körül való felfogások, mint az ő körében, de az eredendő érzések vagy az emberek külön helyzetének külön következései sehol nagyobb természetességgel nem teszik tul magukat ez őszintén vallott fölfogásokon. Amilyen ez egy dologban a nép, olyan volt majd mindenben az egész középkori emberiség. A hatalmas nevelő, a vallás, rettentő erővel nehezedett rá egész életére, minden addig vallott hitére, minden addig érzett érzésére. Ami addig erkölcs volt, nagyrészt förtelemmé vált, ami addig gyönyörüség volt, nagyrészt bünné sötétedett. A germán barbárok északról magukkal hozták a ködöt s a sötétséget ’s ez a keletről jött nazarénus vallással együtt tette komorrá az addig görög-római vidámságot. Ez a nevelés nyilván kellett az emberiségnek, – hiszen ha nem kellett volna, nem türte volna. Ám annál inkább türhette s viszont csakis ugy türhette, hogy a sok uj komorság alján szépen tovább éltek a régi kedves babonák, a régi kedves vidámságok; a Szent Szüzet ugy imádták tovább, mint hajdan Vénus istenasszonyt ’s a megvetett vásári komédiás, a saltimbe, nem látott abban istentelenséget, hogy legszebb bukfenceivel hódoljon az istenanyja szentképének. Mikor Aristoteles s az egész régi tudomány belemerevedett a barátok skolasztikájába, a régi épitészet belefagyott a gótikába s a régi költészet az iskolai szinjátékokba: a régi szép világ elevensége s az uj népek eredendő egyénisége meghuzódott a vásári ponyvák alatt meg a betlehemi játékokban; a kardnyelők, a kócevők, a Pierrot-k, a Colombinák s a ragasztott szakállu pásztorok és három királyok tartották homályosan ébren az érzést, hogy az ember: ember s élni és örülni akar. Ha nagy tudós volnék, talán ki tudnám mutatni, hogy a renaissance bepatakzó szépsége és elevensége számára a vásári vidámság tartotta nyitva a zsilipeket, aminthogy ma is a föléledt táncmüvészet ’s a l’art pour l’art egész nagyszerü pogánysága elképzelhetetlen volna a levegő nélkül, melyet az artistaság tartott számára frissen, az artistaság, mely a legtisztább art pour art: szépség a szépség, ügyesség az ügyesség kedvéért.

⦿

Nem csodálnám, ha a szinészek kartellbe állanának a kritika ellen; a kritikának csak az a joga van meg az életre, hogy maga is müvészet, egyébként azonban alig van müvészet, mely valamit is köszönhetne neki, amelyet valóban fejlesztett s nem csupán a fejlődésének sántikált volna utána, s viszont különösen a szinészetről be lehet bizonyitani, hogy többet ártott neki, mint használt. Az oka ennek nyilván az, hogy a kritika, minthogy meg kell irni, az irók kezében van, s ugy ennek, mint a szindaraboknak révén, egy más és igen idegen müvészet emberei, az irók és a költők, az ő saját mesterségük szemszögéből nézik a szinészetet s annak sajátos törvényeit akarják erre rátukmálni. Ez lehet tőlük igen jóhiszemü dolog, de mégis csak tulkapás, s a rabságnál fogva, melyben a szinészet az irodalom alá kerül, végzetes zavarokat okozhat ebben a kiszolgáltatott müvészetben. Kell-e rettenetesebb, mint az a kongó hősi stilus, mely a mi Nemzeti Szinházunkban még mindig fel-felbukkan s a hajdani Burg-stilus révén került ide? Nos, ez a saját müvészetének lelkét és magját megtagadó móka nem kisebb ember és müvész lelkéből lelkezett, mint Goethe. S ennek a fenséges és mindenhez értő léleknek két értetlenségéből, tulkapásából és dilettantizmusából. Az egyik az a hite és fefogása volt, hogy a szinésznek a szinpadon minden egyes mozdulatával és helyzetében szobrot kell állania a közönség felé. A másik a szobrászatról, nevezetesen a görög szobrászatról való felfogása, mely a maga egyenletességét, arányokat, szép szimmetriákat és harmóniákat követelő pedantériájával és mathematikájával az épitészetre még valahogy felszinesen ráillenék, de a vonalakkal s felülettöredékekkel dolgozó szobrászatra semmiképpen sem. Igy vált a nagy Goethe keze alatt a weimari szinpadon a párisi stilizált hősi szinészet vidéki élőképmaskarává. Szegény Schiller pedig, aki igazában szintén idegen volt a képzőmüvészettől s a drámaisághoz értett, de a szinészethez nem, mindinkább e játékra gondolva irta darabjait; igy játszva persze nem szinésziesek, de más, modernebb játék viszont bántó és zavaró elentétbe kerül e darabok stilusával, s amig Schiller él a szinpadon, addig a goethei szinjátszó képtelenség sem pusztulhat ki végképp. Két nagy müvész bélyege és hatalma igy törvényesitett és tart szinte még ma is életben olyan fattyumüvészetet, aminőnél a makaróni vagy leoninusi versek divata sem volt, a maga nemében, barbárabb.

⦿

Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő kritika sem mondhat többet, mint hogy az én itéletem szerint mit ér az a dolog. A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a müvészi munkákat s e tudomást tovább adni; leirni azokat, mint ahogy leirunk egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt irunk róluk, hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama dolgokat, már pedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az egészet. Nem értem, hogy a kritikának mért kéne exaktabbnak lennie a fizikánál s a kémiánál, melyeknek még ugynevezett törvényeik sem egyebek, mint jelenségek leirásai.

⦿

El kell viselnünk, mert hiába rugdalódzunk ellene, hogy szavakban gondolkozunk, vagyis hamisan és fogyatékosan. De ha már igy van: legalább meg volna belőle az a hasznunk, hogy ki tudnók fejezni szóban, amit gondolunk!

⦿

Alig tudok meghatóbbat, mint a mi Jókaink öregkori irásai. Ha feloszlást lélekzenek is már: viszont s épp ezért, mint a feloszló húsról, gyöngyház fénye csillog le róluk; meghatóan gyermeteg és gyerekes bájnak szivárványlása. S kedvesen tanulságosak s a lelki kórság érdekességével feltünőek az ő utolsó szerelmes versei – nemcsak az érzések miatt, melyek bocsánatért és megintésért esdeklő szemek módjára néznek ki a vers rostélypálcái mögül, hanem maguk e versek miatt, minémüségük miatt, melyekben a Jókai gyermekkorának együgyüen tudákos s urambátyámosan allegóriás lakodalmi s névnapi költészete ébred föl hirtelen, amely viszont maga is még a XVII. század kellemetes szerelmi époszaiból származik, – s ezek, tudnivaló, már a Jókai gyermekkorában is rég tulhaladtak, teljesen elavultak voltak, s akkor őrá magára sem hatottak. Ugy találom: az agg Goethe hangjában s nyelvében is valami váratlan s különös, bár csupán halk felcsendülését a gottsched-i idők cifrázatos tudákosságának – Goethenél, kinek ifjui harcai éppen a gottsched-i idők cifrázatosságának s tudákosságának szóltak! Persze: ennél az isteni öregnél az ilyesmi csak külsőség volt, mint fehér szemöldöke, mely alól barna látnoki szeme annál ragyogóbban világolt elé, aminthogy annál csodálatosabb e tizennyolcadik századba visszaeső formában olyan gondolatokat találni, teszem Amerikáról s az indusztrializmusról, melyek előtte járnak a huszadik század fejlődésének.

⦿

Minden irodalmakban az irott szó hasonlatosságba jut az élővel. Ennek nyilván megvannak a maga gazdasági és technikai okai, melyek közül olyik valósággal szembeszökő. Teszem: a munkának mind veszekedettebb sietsége, mely szükségessé s a gyorsirás és az irógép, mely viszont lehetségessé teszi, hogy az ember diktáljon, vagyis az élő szót változatlan áttétesse irásba. Aztán, bizonyára, a politikai felszabadulás, a társadalom demokratikusan gazdasági elkülönböződése, mely mind több embernek szerez alkalmat s mind többre rója rá a kényszeritést, hogy nyilvánosan beszéljen, szónokká legyen, vagyis, hogy az élő szót mindinkább ugy öltse egymásba, hogy simitás nélkül áttehessék irásba.

Zsebekről és szivekről

Szegény gazdagok

(1900.)

Az öreg Tolsztoj – akkor még fiatal volt – olyasmit ir egy novellájában, hogy a tizenkilencedik századnak nem Waterloo, nem a februáriusi forradalom, nem Szebasztopol eleste, hanem az, hogy az ötvenes évek egy nyári estéjén egy gitáros ember kornyikált egy svájci világfogadóban, s a karzatról s az ablakokból ki és lekönyökölő dusgazdag uri népek közül egynek sem jutott eszébe ledobni a nyavalyásnak bár egy polturát is. Azóta a tizenkilencedik század végképp letelt, s a vége felé történt egy esemény, mely lefőzi nemcsak Waterloot és Szebasztopolt, de még a svájci világfogadóbeli esetet is. Ez az esemény pedig az volt, mikor George Gould, a néhai hires amerikai milliárdos Jay Gouldnak fia, pazarlás miatt gondnokság alá tétette az ő szép hugát, az Európába férjhez ment Castellane grófnét!

Mielőtt a dolog kiábránditó oldalára rátérnék, hadd hajtsam meg lobogómat legszebb oldala: a szép amerikai asszony előtt. Ó asszonyom, ne vegye rossz néven, de meg tudnám csókolni az ön világtörténelembe belekerült kezét! Tiszta rajongásból tenném, mintegy elvből, távol minden illetlen gondolattól és semmiesetre sem silány érdekből – amit némely amerikai milliárdos lányok grófi férjeiről nem lehet elmondani. Megcsókolnám? – nem, letérdelnék előtte, s megcsókolnám ruhája szegélyét, a ruhájáét, melyből minden másnapra uj jutott, darabja nyolcszáz és ötezer frankok közt váltakozván. Továbbá csókot lehelnék a gyürüje kövére, mely, gyürüje válogatja, olyik megérte a félmilliót is. S kár, hogy ez már tolakodás volna, mert szivesen temetném arcomat csipkéibe, bár ezeknek az árát már egyáltalában nem tudják fölbecsülni a mindent kikutató ujságok.

Ah, látom a szép asszonyt, kiautomobilozni a ligetbe, mindennap uj kalap a fején, darabja két- vagy hatszáz frankok. Szép kalapok, szép ruhák, szép ékszerek és szép csipkék lehetnek, és ki járjon bennük, ha nem a Jay Gould lánya? Az öreg Jay Gould minek gyüjtötte volna millióit, ha nem azért, hogy végre valahára, millió meg millió esztendők után, boldog emberi lény is legyen e világon – s halóporában is jól eshetett az öregnek, hogy ez a boldog lény éppen az ő leánya, az ő aranyos kis leánya, kinek grófi férjet tudtak szerezni, a legelőkelőbb arisztokráciából, s három millió frank rentét adtak vele hozományul. Az öreg Jay Gould bizonyára megfordult volna sirjában, ha megtudja, micsoda filiszter vált volt az ő George fiából, ki pazarlás miatt gondnokság alá helyeztette az ő szép hugát. Az öreg Jay Gould, a nagy fantaszta, kinek kezében a pénz isteni játék volt, költészet, tündérmese, ezeregyéjszaka, teli terülj-asztalkákkal, kincses barlangokkal és geniális szezámokkal, melyekre fölpattantak a vasszekrények ajtai s ontották a pénzt az öreg Jay Gould ölébe! Ennek a poétának méltatlan fia volt az a George, ki most az öröklött vagyont ugy kezelte, mint a tejelő tehenet. Méltó e vagyonhoz csak a szép asszony, a szép Castellane grófné volt, ki 1895. tavaszán ment férjhez, s aztán öt év alatt évi három millió rentében, elköltött tizenöt milliót s még azonfölül harminchét millió adósságot csinált – vagyis költött napjában átlag százezer frankot. Igaza volt, isten áldja meg érte, Vénusz mosolyogjon rá, gráciák táncoljanak előtte s Auróra legszebb rózsaszinéből adjon gyámságban halványló fehér ábrázatának.

… Van asszonyod szép s a kit szeretsz – a világ minden kincse sok-e, hogy szépségét bekereteld, szemébe mosolygást csalj vele? Mennyit irigylik az emberek Amerikának milliárdosait, s hév álmaik földön tul való hatalomnak szivárványával vonja be keszeg alakjukat. Ha minden sóhajtás, átok, panaszos elmésség és kihivó fenyegetés, ha minden ujsághir, főkönyvi tétel, jegyzőkönyvi kivonat, kolduló levél, diszpolgári oklevél, váltó, utalvány, nyugtatvány, részvény és adóiv, mely valaha Jay Gould felé szállott, repült, körülötte forgott vagy ő reá vonatkozott: ha mindez egyenkint csak egy-egy centté válna, már igy is többet tenne ki, mint a centeknek az a konglomerátuma, mely együttvéve a Jay Gould vagyonát tette. Mert erről a vagyonról legendák szólottak – de ime, mennyit ér ez a vagyon? Annyit sem ér, hogy, akit az ilyen vén pénzember bizonyára legjobban szeret a világon, a saját édes leánya: szép, egészéges és élni szerető fiatal asszony csak öt évig is kényére s örömére élhessen belőle. Vegyük csak sorra. Sok egy szép kalapért háromszáz frank? Szép ruháért akár ötezer is? Sok mindennapra uj kalap s minden másodnap uj ruha: annak, akinek legtöbb pénze van a világon? Ha az arányosságnak csak némi jussa is van e világon: sok-e ez a Jay Gould leányának, mikor három-négy kalapot, darabját ötven frankjával, elhord esztendőnkint nem egy asszony, kinek az ura öt év alatt nem keres annyit, mint a szép grófné apja egy nap keresett! Szemére vetik, hogy a képárusnak s régiségkereskedőnek ma is vagy két millióval tartozik, Istenem, hát ki vegyen képet, szobrot, himzést, szőnyeget, faragványt, metszett üveget, szikrázó kösöntyüt, szivárványos selymet, virágos kárpitot, kirakott butort, öntött rezet, esztergált csontot és faragott márványt, ha nem az, akinek a világon legtöbb a pénze? Hát nem vérlázitó, hogy ez a legtöbb pénz is olyan, de olyan megalázóan, lesujtóan és elkedvetlenitően kevés, hogy egy jóizlésü asszonynak öt esztendőre se futja méltó életre, s akinek volt annyi esze, hogy élni, élni akart – nem rabszolga módon a pénzének, hanem uri módon a pénzén: gyámság alá vetik, mint a beteget, a hülyét, a magával tehetetlent!