Part 1

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXVIII. KÖTET

IGNOTUS

FELJEGYZÉSEK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

IGNOTUS

FELJEGYZÉSEK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

Nap nyomda részvénytársaság, Budapest

ELŐSZÓ

Mint egyéb könyveim, ez a mostani is ujságiró munkája, vagyis majd minden darabja napból szakadt és naphoz kötött.

Ez nem szégyen s nem titkolni való s épp azért, mikor igy könyvbe való illesztéssel egy időre meg akarnám menteni, ami ez irások megfigyeléseiben egy napnál vagy két hétnél tovább is igaz maradhat: nem igyekszem holmi csiszolással vagy átirással rájuk hamisitani az eredendő örökbecsüség mázát. Azt tartom, hogy az efféle ujságirói könyvek olyan értéküek, mint az emlékiratok s adataikon s gondolataikon fölül egyik főérdekességük (s idő folytával egyre növekvő) annak megmutatása, hogy a magát minden időkön tul elfogulatlannak érző értelmes emberben mint elegyül e függetlenség a legsiralmasabb divat-rabsággal.

Az itt következő felfogások nem egyjén magam is tul vagyok már s az idő s a fejlődés nem egyre rácáfolt. Hol és mire, azt a figyelmes olvasó itt is, ott is megtalálja, de, mondom, nem érdekesség nélkül való, (bár a csalhatatlanság szinétől ugyancsak megfosztja az irót) elmulatni azon, hogy mi mindent nem látott meg, ami orra előtt volt s mit vett biztosra, amit képtelenség volt várnia. Nem mentségül mondom ezt, csak magyarázatul s nem mentségül tettem – csakhogy az olvasónak magyarázattal járjak kezére – némely darab fölé az iratása évszámát.

Budapest, 1909. szeptember havában.

TÖRTÉNETEK

Hárman a szalonban

1.

Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt – jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.

Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának, mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju – és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas, csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju, nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok; az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…

2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe, ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos, kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb, levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.

3.

Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat, hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, – ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül, melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra, iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem tudhatott.

4.

Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze, mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.

5.

Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig, ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.

Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a kebelére.

Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam, martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.

Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény, parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a lábamon.

Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő is mind csurom vér volt.

6.

A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra, aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá; az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye német és francia remekirókból.

A tisztás