Part 7

– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben.

Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven piros foltok gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:

– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok roszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orczád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett meg, soha se is hittem, hogy érted, engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!… S ki vagyok én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek, mikor senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk… Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.

De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontig ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos karjaival szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.

Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a piszkos Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, tánczoltak s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az élhetetlen Pepit… annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda adta volna vérét… Verje meg az Isten… a szörnyü erős Isten, az igazságos Isten…

Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi felé.

– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a mint beszél… A beteg nem uralkodhatik az eszén…

S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben lehajtotta kis fejét és sirt… sirt.

A SZÉKEK.

Egy szegény jó ember halt meg.

Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott, hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a szemeit. «Szerette az isten» – mondták rá.

Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép temetést rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a halál; s hogy az igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a halott igyekszik) a jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete posztó-mennyezetet is vontak; a koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette.

A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek, hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva helyeselték sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a veszteséget. Mily derék, szives, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily fáradhatatlan. A tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:

– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt hagyja a világot?

Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot, puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van az utczában, a ki szivesen meghalhatott volna helyében?

Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s hálával nézett a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát ki marad nekem a világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»

Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a szomszédokba, hogy székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva.

A pap énekelt s végtére így szólt:

«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…»

S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr örömébe… A temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s nagy dér-durral srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt katonásan, – emberek! elő hej! egy-kettő.»

Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült egészen a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki marad a világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy roszkedvűen kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-é valami gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?…

Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Bele izzadt a munkába.

A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan tisztelték meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a vérem volna.»

Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet.

Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a bogarak meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget. Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette a sírt. Sietve dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló nép.

Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről beszélgettek.

Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót értek, s oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a kőrisfák alatt…

A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak, csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az övegyhez:

– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma. Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.

Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves. Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a bús házra.

Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor mégis haza küldte a szomszédokból hozatott székeket.

Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét s keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… Ekkor egy hang szól át a szomszédból:

– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. Nem azért mondom, a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… Majd, kedves, elékerül. No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani könynyel se…

Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.

– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… Utána futtatom rögtön… Hat volt szívem?

Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda:

– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.

Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet.

Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A méltatlankodás mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a tömlöczre való cseléd csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak mindenfelé.

Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint belebújt a párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a szék verődött vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott (alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog s énekli: «Éljen Garibáldi.»

Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette magát.

A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… S vajjon 5 szék volt-e vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e? Hát keresse meg, a ki hozatta…

– Megnézted-e _jól?_ riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a székem?» De estig semmi alkalmatlankodás sem volt… A szegény Gergely egyetmásait rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen. «Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem az utolsó rongyig. Nem is hagytam volna másképen», tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan este, mikor egy kis fiú érkezett a szomszédból: «Ha itt volna – a székünk, azt izeni a mama.»

Az özvegy egyszerre felháborodott.

– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott keresse a széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.

A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának nevezteti magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit, megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége?

– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta tenyerével a térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette magában, mit tegyen e perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a históriát. Bizsergett a vére. Csak hadd jőjjön a reggel.

El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén feküdt.

– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a asszonytól valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az árát? Nekem izen? Nekem?

Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon belőle…

– Hogy én? én? Én hozattam a széket?

– Az asszonyság, az asszonyság.

– Nekem? Az _asszonyság?_ Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely, egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse… Tőlem követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se tudja 5 vagy 6 széke volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani, ha csak egy szék kell. A ki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál’ Istennek! Semmi familiám nem ment a szomszédba egy székért. De a kinek nincs, jőjjön. Hej leány, leány!

És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! leány!

– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg, a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos… Vedd fel s menj vele a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába vagy az udvarra… a hová akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.

Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. Rebi kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral: «Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… túl is találsz… Mindenütt szék, van itt elég.» Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem ajándékoz? Nekem?» A cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a kezéből. A csatatér porral telt meg.

Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… Hagyd el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy szegény özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a mit akar… Velünk már tehetnek… akár mit.

Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott kimerülten lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.

Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, beteges, rogyó lépéssel ment ki és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kisérte.

– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább sajnálja őt, az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor így szólt szeliden a cselédhez:

– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj… Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló könyvet. Mindent tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki, egymáson így segítünk… Egyedül, látod leányom! nem jó támasz nélkül élni. Így támadják meg a szegény özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s kérdezd meg, hogy méri a cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később meglátogat, megbeszéljük az árakat…

S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát s mohón evett.

*

Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt.

A FELSZERELÉS.

Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve, megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég látott valakit a szülővárosából.

– Hosszabb időre jött haza?

– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám.

Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök tovább fűzte a beszédet:

– Az anyjához száll a hadnagy úr?

Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való költséget akarta megsürgetni az anyjától.

Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A szegénységét szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik el nem mentek a pályaháztól. Akkor beindult gyalogszerrel az ösvényen.

Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város a hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm odahaza! Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a nénje, már nagy leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az erősebb, ügyesebb s a fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes özvegyi ház ékessége ő. Vajjon mit tesz most? Az anyja bizonyosan szorgalmasan varr, s Magda tüz serényen mellette. Elérzékenyedett. Érette rontják magukat, hogy ellássák őt mindenekkel. A régi ház fedele mohos, rongyos, fala hámlott, vedlett, csakhogy Ákos úri módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja most mindezt ő; vissza bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre született szép leány nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy rebegett, hogy meg kelle keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e gondolatokra. Az volna aztán szép egy kinevezett hadnagytól!…

Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt talált a poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén asszony ballagott. Meglátva Ákost így sápított:

– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi.

– Megismer, slajferné? Hogy van?

– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem várták s azért nem küldték ki a kocsit elejébe.

Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, rücskös asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A slajferné azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a beszédet:

– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi portéka, bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király is beleülhetne…

A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, azért a gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt valakivel.

Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor ablakában. Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az is ismerős volna, pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. Megnedvesítette az ajakát s felnézve az ablakba, megsimogatta serkedő bajuszát. Aztán félszemmel, ellenszenvvel sandítva a vén asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába, hol a házuk áll. A lépéseit úgy megsebesítette, hogy majdnem futva ért oda.

A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, mérges ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, füttyentve a haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem tévedett-e be valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos utakkal, gyepágyakban virággal a tornácz előtt. Minden új és festett. Jó helyt jár-e? A kutyák morogva sunnyogtak vissza. Valahol zongora szólt.

Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis belépett. Az előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, ott egy papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan szolgálatkészséggel a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét hajlással nyitotta meg. A zongorán zúgott a walczer.

Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig ülve, félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy aranygallérú, mellén kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony magyaráz az idegennek. A hangszer a belső szobából zeng.

Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra intett. A zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az anyja volt.

– Te vagy az?

A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány szaladt feléje.

– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét.

A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy libegett utána a belső szobából.

– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. Magyarázólag így szólt az idegen felé: «A fiam».

A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». Azután elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».

Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt:

– Nem várták?

Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága étszerek szerte szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az asztal körül.

– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos.

A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten meghajolva. Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a papagály nyitott be, jelentve, hogy a kocsi előállott.

Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig készülődött, a kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.

– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra bizonyosan. Mi nem zavarjuk a viszontlátás örömét, épen készülőben voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? Nem?

A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül.

– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, a kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem? holnap?

Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz szólt:

– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, nemde? Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? Köszönöm a mai napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma örömét, féljük a holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, punktum. Nem igaz Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? nem igaz, Ákos?

Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven nézte, míg csak eltávoztak.

Magda visszamaradt.

– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és hozzáhajolt. Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón magához szorította, hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak s feltünően hasonlóak.

– Csinosnak találsz?

– Gondoltál reám?

– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így «nénje» mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk helyett. Mert már férfiú lettél. Szép legény lettél.

Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz vezette az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos ülésről s kedvetlenül szólt:

– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi diván?

– A régi?

– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú kőrisfaszékek? a bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát mi maradt a régiből, Magda?

Az anyja lépett be akkor.

– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig nézve. Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.

Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, terített. A leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja után.

– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ nem várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid?

Ákos a leányra nézett s kérdezte:

– Mindenütt ilyen szép a házatok?

– A _mi_ házunk gyermek.

Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt kárpitozva, s apró kaczér butorok.

– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is hallotta volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s önkénytelen mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.

– A kocsi is a tied?

– A _miénk_ Ákos.

– Vagy az anyádé?

– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e róla?

– Az utczán beszéltek felőle.

– Ki?

– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom.

Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját.

– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se lesz.

Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos vászon ernyőjű pihenőke.

Semmi… Semmi…

Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott alóla.

Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt… gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette. Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú, elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül. «Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El… eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből ime…