Part 6

Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta valahol.

– De hagyja, hagyja az Istenért.

A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi valamit mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s vele szaladt a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a dolgosokhoz ment a mezőre.

A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, Dénes zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház háta mellé szaladt. A kiáltás onnan szakadt.

Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően hadonászva kezeivel, lábacskáival. Egy nagy mocskos ártány állott pár lépéssel előtte. A gyermek rémülten védekezett ellene. Az állat nyakát meggörbülve, vékony habbal a szája szélén, támadóan szegte meg magát.

Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:

– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad?

A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat lustán, a kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán a nagy kert felé oldalgott.

A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes izgatottságtól rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:

– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat.

Rózsika így szólt magyarázólag:

– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény bogárka. Megijedtél nagyon, szegényke?

– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz?

– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika.

– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség?

– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika.

– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni.

– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden tagja.

– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? Mért nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?

Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. Gyorsan leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek sáros, hitvány lábszárára.

– Még ez is.

Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes iramban közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a gyermekhez:

– Mi lelt, szegény?

Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket.

– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? Majd ha bekötözzük, haza küldöm.

A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új kabátjába. Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre.

Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor Dénesre tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a fehér keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.

– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején…

*

Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány Károlyhoz fordult:

– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha akarja. Az jól jár.

A CSOMÓK.

Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt.

Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt.

Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi.

A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott, nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat.

Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer, egy kedvetlen esetbe keveredett.

Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió.

E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait. Ezért a doktorhoz fordult velük.

A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről, oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt, flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.

Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet, megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki foglalkozott velük.

A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni.

Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?» «Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény! erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy! puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót. Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk, melybe beszorult.

Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni», mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába.

«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta. Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat.

Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás – bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta.

Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták (beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe.

Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne találkozzék valami szánakozóval.

A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták, megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.

Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját, visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt.

Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is töprenkedett elpusztításuk módja felett.

Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát teljesen a bogokra.

A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki; kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat, kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával.

Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak.

Perlhutnak ezek lehettek az okai:

Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait.

Viszont az asszonynak is lehettek okai:

Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva.

Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a bogok, mint azt mindenki tudta.

Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.

Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte, tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen mívelt beszédes ember, a ki ismeri.

Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel. Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.

Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés, rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a német részére sütött a kávéjához.

Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát, hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az utczában.

A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül.

Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva beszélt valakihez.

– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen, de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál, hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még _neki_ se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak, édes Istenem! De én tudom, hogy _mi_ csak ketten lehetünk boldogok. De lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon _tőle_?…

Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin kívül.

«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana… minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle.

Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:

– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket? Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.

Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.

Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló özvegyhez:

– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni, nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen asszonyokat. Nem vehetem el.

S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán a városból is.

Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis leányát.

Soha se hallottunk többet róla.

A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.

Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.

– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.

A szekérből alázatos szó felel.

– Mostanra rendeltél, édes Kata.

– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak. Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom.

A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni akartak.

– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz nem kell segítség.

Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait kedélyesen megveregetve.

– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt… Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény. Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz. Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak.

Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.

– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be kedvesem. Én nem kisérhetlek be mint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; én bizom benned, menj csak magadra.

És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen elégedett volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem volt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.

Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő érte volna.

Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. Mások kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ő sovány, szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, a hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi czigányoknak nagy interesre s ha nem fizettek, perelt s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, a kit nyakon ragadt a nyomoruság s leteperte s ő rá szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.

Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott:

– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnek. Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a vevőkhez. Az ember megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere s öregségére nem marad az utczán, mint valami kidobott kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem éhezünk, úgy-e kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, a kik rászorulnak… Úgy bizony…

S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán és malmot csinált a hüvelykeivel.

Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy élvezettel nézze, mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kinosan. Utálta a vén kisasszony a gyermekeket. A szegény, megsiketedett egy kissé s ha a gyermekek kaczagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kaczagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél többet ér Pepi.

Beszédes lett; a vevőkhöz fordult:

– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres, asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd Pepim a sót! Az embernek meg kell becsülni azt, a kitől a kenyeret kapja.

S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett a pártfogásban.

Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az utczán is ment, mind adta neki a jó tanácsokat.

– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha valami érne…

A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a fordulónál.

A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte. Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a korsót.

– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem szépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi s az emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek.

Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit akgatta reá. Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru ujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyujthatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is.

Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a pádimentumot.

A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt:

– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az urát s a kinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony, Pepim, látod! itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.

Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, czukrot adott neki s így szólt.

– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat magához szólította az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…

Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen nyiltak a borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága verekedő rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen.

– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s benyujtotta a virágokat Pepinek.

Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta boszantani vele s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, utána hajította a csavargónak.

– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj.

És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így rikácsolt a vén leány:

– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz fényes nappal az efféléket?

Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat s innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hizelgő szóval: