Part 5

Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját tépte s vad szavak szakadtak ki a száján:

– Rablók, rablók!

*

Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát, annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a városba.

Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban ott váratta Lászlót egy jó fél napig.

Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett meg.

– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.

Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból sincs meg semmi, igazán!

Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája, rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért? Bizonyosan eladta magát…

A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.

A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival. Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:

– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a szándékod?

Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték. A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat. Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen.

A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült, mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni lehetett volna, s nagy hideget hozott.

Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a jegyző háza mellett.

– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart tetejéről.

Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.

– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.

A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a méltsással.

– Hátha szerencsédet utasítod vissza?

– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:

– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár hozzá se kezdjen.

– Hát akkor miért megy ki?

– Akarja, hogy maga mellett maradjak?

A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki. Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:

– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.

A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.

– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett? mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.

– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.

– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?

– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!

A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.

A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny, rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.

– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi. Meghallgat úgy-e?

Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.

– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy bántottam-e valaha?

A méltsás úr kérdve nézett a leányra.

– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?

Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.

– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak, hogy így üldözi a te ellenségedet?

– Hát ellensége Adorjánnak?

– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?

– Én mondjam? szép leány.

– Miért hív így? kérdezte merészen.

– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az árnyékban ilyen bájosnak?

Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.

– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.

– És aztán?

– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja) mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja?

– Aztán?

– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e? Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?

Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja után.

A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a mit az ő alázatos pennájába diktált.

Mikor alá is írta az írást, így szólt:

– Aztán?

A leány nevetve nézett reá.

– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem mutatja meg, a mit lőni fog?

– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat?

A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:

– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.

Aztán gyorsan betette utána az ajtót.

Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.

A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta meg a kilincset és bevágta az ajtót.

– A szemembe mersz nézni, te szégyen?

– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.

– Fogadsz-e most?

– Mim vagy, hogy vallatsz?

– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?

– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A te házad ez?

– Bár a te házad a föld alatt lenne.

– El is tennél, ha tőled függene

Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László hozzáfordult s elkeseredve mondta:

– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe, semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson. Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend?

Juli felcsattanva az apjához fordult.

– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád? Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel, hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza, a mikor hívlak.

Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:

– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?

A leány felpattant és élesen vágott közbe:

– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad. Érted?

Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.

Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.

– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad, látod?

A leány felszökött és kikapta az írást.

– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek.

Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.

– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te házadat.

– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben.

A legény így szólt kétkedően, tompán:

– Mit adott érte?…

A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára feleletül.

A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet, magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát.

Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta:

– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?

AZ ÓRA.

Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép szók mászkáltak át az agyán.

A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra.

Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné.

A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején.

– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi. Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust emlegette, megölelte és tegezte. – «Szépen kivirágoztál», így szólt kedveskedve. Rózsika egy igét se szólt, de kipirult egészen a hajáig s alig kikukkanva, beszaladt mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a kötet énekel? a sápadt, magát emésztő ideál?

Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a gyepből kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás szemetével a szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó burjánokkal tele a hely.

Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az udvar ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott volna meg, de a szemetet kereső tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé dohos, szőrülésü székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván felett (édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju emberekkel megnépesítve.

– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva az asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt Rózsika szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a jöveteledet. A pogácsát is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király is. Szép holmiid vannak, fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi egyszerűségünket. Vagy talán azt a libaczombot kóstolod meg? Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az Isten úrimóddal áldott meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a kerek világon nem kinálunk meg szívesebben.

Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket veregetett le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden oldalról jókedvűen nézegette a vékony legényt.

Az udvarról harsány szó hallszott be.

– Bátyám!

– No!

– Jól jár-e az órája?

– Hát a tied?

– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám csak 11-et mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több lesz 11-nél.

– Kerülj fel, fiú!

A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg mosolyogva felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit s azért tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s csalhatatlannak tartotta.

Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a fejét s tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s ezért egyenesen Déneshez fordult:

– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat nálad? Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.

– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan húzta ki az arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et mondanék, a földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen Greenwichtől számítva 9 óra 22 percz volna.

A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve mondta:

– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a földrajzit. Te mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a dolgosoknak akar kiküldeni ételt.

Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt:

– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az óra meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra nézve: küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?

A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes sértés volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, azonban akkor lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a szemét s abbahagyta az órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika igen bájos kis leány volt.

Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a Rózsika a levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, bájos, sugár, kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha édes, finom illata volna, mint a levendulának.

Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint a hogy nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:

– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem sifli». A leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült hajában egy késői rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot ellenségesen, merőn nézte. Az öreg úr, e félhangon ejtett szóra hunyorogva, évődve szólt az úrfihoz:

– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű kérdésre.

Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta Rózsikát s kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a tornáczra:

– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél fokkal van nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. A zavarok kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit mi zónaidőnek nevezünk azért…

– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál semmit. Te kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly is elfogad egy pohárkát.

Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros lombot képezett a vadszőlő. Oda vitte.

– Gondolt reám?

– Nem felejtett el?

– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem örökké.

– Bizonyos, mert ime meglátogat.

– Mert magáról énekeltem.

Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle a könyvének emlegetése.

Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban hagyakozott neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe vitte Rózsikát. Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem sietett a költeményekről szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy zsályabokor előtt, tépegetve a szürke leveleket.

– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét megőrizte.

Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól festett, dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A «környezet» az apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl érintette Rózsikát ez a két szó. Ezért nem tudott kedvességeket mondani s nem szólt a versekről.

Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten elhallgattak. A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett burjános uton jártak, döczögve indult meg a beszélgetés, kurta feleletekkel tettek pontot a kérdésekre. Mind a ketten másképen álmodtak erről a találkozásról. Költőinek, gyöngédnek képzelték. Dénes így fog sohajtani: «ah», s Rózsika ellágyulva hajtja szőke fejét a Dénes széles mellére. Ők gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.

Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén ült. Kevés beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg tiszttartónak segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi birtokra. Az öreg jó szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. A néni ellenszenvvel tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő helyüket; az árnyas kertet, a nagy házat, ha az öregek majd a temető-kertben nagy örökös házat szereznek. A néni úgy tekintett rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna benne. Aztán nehogy Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a néni.

Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az ajánlgatásból. Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A legkihízottabb darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr kényesen választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig volt miről beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit is szóljon a tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár felett tartott szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy madarasi tyúk!… A fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet feszélyezte a fiatal párt. A bácsi malicziával elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni készülő vért.

– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is?

A fiatal tiszt kapta el a szót.

– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a greenwichi observatorium direktora húzza fel.

– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily délkörtől kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?

– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót erősen megnyomta). Itt kel fel a nap…

Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba állana. A «barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű hegye hatolt volna be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a vakmerőt. Őt nevezte-e a napnak? Mi jogon mond szépet neki?

Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt át a Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz elejébe.

A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a bók, mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika?

A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e előtte. Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És piszkált is az ételekben.

Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott csendesen Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan beszélgetett a leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan felelt a bizalmasan tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő pipára gyújtott a végén s Dénes halkan köhécselt, arra mind felkeltek.

Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt a pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.

A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga telepedett a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket csend oly nehéz volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy lélekzetnyi hang se hallszott.

– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen Dénes.

Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt rá:

– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni.

Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta meg.

– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos súrlódás; az idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a boldogság.

– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló clown; a méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus konczertet. Jőjjön hozzánk, hogy megtanulja.

– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont hibás, kedves, a miből kiindul.

Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen szót elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő hideg fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért jött, hogy ezt mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: «Ugyanazon kedves ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. Ők állandóan leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika ortografiai hibái is kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben üresebbnek találta. Rózsika igen kihivónak találta Dénest s oktató hangja izgatta. Tán lenézi őket…

Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is alkonyodott. A beszélgetés közt Rózsika az ablak közé állott. A csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes finom gesztusok kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A körvonalak bizonytalanokká lettek. A mező szürke félgyásza kimondhatatlan bússá tette a képet.

Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is felugrott. Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. Semmi mozgás. A kétségbeesett jajszó ismét megújult.

A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez fordult hevesen:

– Hát jőjjön, jőjjön.