Part 4

– Nem szeretem, ha a nevemet a szádra veszed a hátam megett.

– Mit? – kérdezte Prini kicsinylőleg.

– Reménylem, épen olyan jól hallasz, mint beszélni tudsz.

A szőke leány tovább vitte Emilt.

Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette, megsimogatta a haját s így szólt:

– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság van a tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valami kellemetlent? Ne áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal. Tán Torda mondott valamit? Ő sincs különben. A míg a jégen futkostál, az én időmet rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, ma szórakozott s néha olyan össze-visszaságokat mondott, hogy zavarba ejtett. Volt tán valami közöttetek?

Aztán makacsan folytatta:

– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza s zaj, izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nem szeretem azt a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Az urad nem arra való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Ma este Emil szokatlan sokat kerülgetett. Torda szemmel tartott titeket s szórakozottan beszélt velem. Együtt nőttetek fel az én fedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj, Klári. Eszedbe jusson, hogy te szegény árva leány voltál és ma királynéja vagy Tordának. És a fiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg nekem igazán, történt valami köztetek? Kivel?

Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét s rebegő ajakkal mentegetőzött.

– De édes néni…

A katonás öreg asszony kissé hevesen folytatta.

– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát a levegőben. Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nem megy. Bár vinné el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az urad valósággal pazarol. A milyen egyszerűen élt, olyan bolond módon pazarol; a mi itt foly az a prédaság, valósággal oktalanság. Tán te kivánod, tán ő kivánja éretted. Mi lesz ennek a vége? A gyereked koldulni fog, azt megjóslom neked. A mulatság el se pihen s újból kezditek; még a muzsikus is megőszül benne. Mi történik közöttetek? Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom, mikor lobog ki a láng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az urad egy nyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nem valami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt, hogy bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésből mentél férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látnia kell. Hát hadd lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarsz felelni, Klári?

Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nem nagyon friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnak látszott. Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Az ajaka keskeny, színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain a rózsaszinű körmök fölfelé hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonát vezette a karján, szinte tüntetve vele.

– Nem csatlakozol, Klári, hozzánk. A néni egészen lefoglal téged.

– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a te szép társad iránt.

Torda a felesége mellé áll.

– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadt kissé? Akarja, hogy helyette intézkedjem?

– Kerestem, Dávid, hol volt?

– A gyermeket néztem meg.

– Alszik?

– Boldog.

Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellé vonultak. Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszéd kastélyokból való fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet. A jóvérű legénykék körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönség elevenné tette a rossz szájú embert.

A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinű pezsgőt, a keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőke leány mellett ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyen beszélgetve. A kis Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak. Torda az asztal derekán ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe vele az egyik ősének a képe csüngött a falon. Feltünően hasonlított hozzá. Tulajdon az a csontos, erős arcz, tulajdon azon kemény tekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon széles, szegletes áll s duzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve, megmarkolva, úgy tartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü karmai lennének.

A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett a társaságon. A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsika felhangzott a terem régi divatú galleriáján. A beszélgetés hangosabban megeredt.

– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legényke Prini Gábortól.

– Többre, mint a mennyit megér. Kettőt is lehetne venni olyat piaczi áron.

– Kiről beszéltek? – kérdezte egy távolabb ülő, kis tömzsi gyerek.

A czigányképű félhangon mondta:

– Emilről. Vevője akadt, úgy látszik.

– Ki az, szegény?

– Pszt…

És az Emil szőke társára vágott a szemével.

Gábor elkomolyodva mondta:

– Durvák vagytok.

Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány, csahos, solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy, hogy hangos tőle az erdő. «Eladó, ki veszi meg?»

Mind kaczagtak rajta hangosan.

– Mik a tulajdonai? Mit tudsz róla Prini?

– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomát vesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. A kopó szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egy dús bokor alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most is futna, ha meg nem jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt, körültekintő most, meg nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg a kopómat? Eladó. Ki mit ad érte.

A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. A szünetek alatt élesen hallatszott rikácsoló szava.

– A neve?

– A kopóm: Emilke.

A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanul néztek egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka ki volt gyulva.

Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonban visszaült vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólt a czigányképű legénykéhez:

– Nem kocczintasz velem?

– Hogyne veled, bátyám.

A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól: «történt-e valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatás makacsul ismét erőt vett a társaságon. Torda szigorúan nézett a legénykékre s hangosabban beszélt a szomszédnéihez.

– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta. Azonban a tánczra lesz hangulatunk bizonyosan.

Azonban beszédes tekintetet vetett a kis Klárira. Arra az asztal felbomlott.

Emil minden sietés nélkül Prini Gáborhoz lépett.

– Reménylem, világosabban is tudsz beszélni, szemtől szemben is?

– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűen és elfordult.

Klári mellettük ment el. Emilhez fordult, a karján ment be a terembe.

A csillár fel volt gyújtva.

Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétről panaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt. Bocsánatot kért és visszavonult.

Torda minden udvariassággal unszolta a fiatalságot.

– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidám napot kedvetlenül végeznétek be.

Mindenkihez sürgető, szíves szóval fordult.

Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatok egymás után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilona oldala mellett ült a kocsiban.

*

Akkor Torda Dávid csendesen ment be a lakószobába.

A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozó arczczal. Aztán benyitott.

A szoba félhomályban szendergett. A cseléd álmosan emelkedett fel.

A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felett nyújtózkodott.

Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint a Tordáké; arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövér keze ökölbe szorítva.

Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformán lélekzett. Haja rendetlenül a homlokába hullott.

Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte s nesztelenül lépett ki.

A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, a szürke égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele.

Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át a folyosókon. Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztán gyöngéden megillette az asszonykának a vállát s belépett a szomszéd kis dolgozóházba.

Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágú rézgyertyatartókban lobogtak a viaszgyertyák.

– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nem hallgatna ma reám?

Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s alig észrevehetőleg igent intett.

– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégis meg kell beszélnünk némelyeket.

– Semmit se mondhat kellemetlenséget, – felelte halkan.

A vén gavallér meghajlott.

– Óvakodom.

Aztán szembe ült minden sietség nélkül a feleségével és így szólt:

– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ez igen boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra, melyekkel megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott, mint a mennyi megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelen életéhez kötötte magát, Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nem kerestem soha: miért hozta meg ez áldozatot? Úgy vettem, mint az üdítő harmatot. Áldja meg érte az Isten. Ne vegye rosz néven, ha most magamról is szólok.

Elhallgatott s megtörölte a homlokát. Nem találta mindjárt a szavakat.

– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mit érdemetlenül elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatot kerestem. Társaságot gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremteni körülötte. Tán igen sokat is fárasztottam vele, de féltem, nehogy megunjon. Önzés volt, sajnálom, ha terhére voltam. Így gondoltam, lássa: utolsó vagyok abból a fajtából, melyből származtam. A mi még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz addig nekünk, a míg megjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek tart. Ne itéljen meg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság, az elevenség ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen veszi. Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A fiamról beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam reá. Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem kell megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten tegye boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.

Elhallgatott s mélyen fellélekzett.

– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. Látja, Klári, az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl számítottam, könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és eltűr a maga körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. Azonban fiam született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én fiamból? Van-e jogom őt szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a mi nem az enyém, de az övé, a fiamé? Ősei szerezték becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a nevüket viselik. Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület lesz-e ez? Ha felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog tartani felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét, Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?

Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. A felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:

– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim van, az elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy gyereknek. Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az áldozatkészség és az áldás. A mint boldoggá tett engem és megengedi, hogy becsületesnek maradjak, becsületben neveli őt fel, és az én tiszta nevemet tisztán őrizi meg. Én tudom, Klári és én nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis Torda Dávidot. Ezt akartam elmondani, Klári.

Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy pillanatig, aztán hangosan kaczagott fel.

Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste egészen tánczolt bele. Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az erek. A kezével belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a két szeme könnybe borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. Kezeivel görcsösen az ablakra intett kínos kaczagásában.

Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. Arra egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.

– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem.

Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte.

Aztán elhallgattak mind a ketten.

A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a réztartókban.

– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos bágyadtságban. – És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa meg e gondolatát. Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész életében, Dávid. Itt hagyna ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, kit irgalomból neveltek fel? Itt hagyna birhatatlan teherrel megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én megtiltom, Dávid, én megtiltom.

Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs visszatérésétől félne.

– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge asszony meg fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én féltem magamat. Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének becsületét. Én megtiltom, hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az én lelkemre. Torda Dávid nem üldözne a sírjából is, ha elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. _De vigyen el magával._

Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára. Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a maga kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:

– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis leányát? A kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e magával Torda Dávid.

*

S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel, Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas úton.

A FAL.

Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli, kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.

Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed, hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy félméternyit, de egy hajszálnyit sem.

A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.

– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton.

A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»

A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt. Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a béresekkel.»

Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve. László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott, hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg vasvilla van a pajtában.»

A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték.

Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az egész falu.

A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári délután.

A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha esküdni kell, engemet se felejtsen el.»

– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya, a kis Bede Juli.

– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám, ha már az ember adót fizet. Mi?

A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:

– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.

E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán? Nincs-e valami köze a méltsás úrral?

– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan.

– Tőlem kérdezi kend?

A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.

– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.

– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.

Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett vér.

A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna diadalt.

A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna» miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk, hiszen nem látsz te minket.»

Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra.

A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől, azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.

A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer ily kiáltást hallott:

– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.

A leány tréfásan így feleselt:

– És a gazdája is.

– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.

– Azt szeretem én, – felelte félvállról.

– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát? Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.

Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A legény haragos volt és odakiáltotta:

– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már engem?

Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:

– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.

Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna. Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:

– Bántják magát, leányom?

Maga a méltsás úr volt.

– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.

– Sajnálom, ha miattam történik.

Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:

– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.

A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?» azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra, kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.

László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a leány nevét kiáltotta.

A leány felfortyant a hívó szóra.

– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.

Juli könnyen mondta: «a bolond.»

– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen.

A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve. A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.

Még messziről is ezt hallotta:

– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a csepegés ne mossa a falat.

A méltsás úr morgott:

– Nem fogja mosni sokáig.

S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud.

Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből, a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas. Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton leszálltak a fedélről s így szóltak:

– Arra való a törvény, László.

Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt található.