Part 3

– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba a gáton s azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbi ösvény a városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta s Orbánt küldte utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt a koszorújából?» Már nem emlékezik reá?

Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészen megszépült elhervadt arcza.

– Emlékszem. Orbán beszélt az úton felőle…

– Csak Orbán? – mondta s leverten leejtette a karjait.

Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját, mintha valami ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el. Egészen ruganyosan szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta:

– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogy Matild nem volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam. Én magam rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod. Örvendek, ha Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgy örvend a szerencsének, mint én, csakhogy ő kissé szótalan és kedvetlen. Mi igen ritkán látunk vendéget, s kiszokunk belőle, de ilyen kedves vendég soha sem járt…

A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásán járt. Mert az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, a jelentéktelen eset apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szót az asszony megtartott az eszében, úgy, mintha csak az imént hallotta volna, vagy mintha örökké hallotta volna – attól fogva. Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny jel után áhítozik és az érzékeny múlttal indokolja. Egyszerre jelentékenynek találta a Matild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta. Nem véletlen rosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait és a rosszullétet.

Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egész esetet. Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egy jelentéktelen asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán felesége az.

A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött. Rendelkezésével fölverte az udvart, nehogy valamiben szükséget lásson az ő kisebbik gazdája.

Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobott volna mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: a múltnak emlékeit és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyát megsimogatta gyöngéden és kiállott a tornáczra. Az udvaron sürgölődött a kis piperés cselédleány. Megszólította:

– Katinak hívnak?

– Nem, méltóságod, Erzsinek.

– Mindegy. Csinos leány vagy.

És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett, hogy hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetét érezte magán.

Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedve volt, hogy megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ez asszonyban. Hiszen egy világlátott embernek mi se könnyebb annál, mint hogy belelásson egy haszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogy foglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödje vele.

A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kis Matildhoz fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangon kérdezte:

– És gondolt-e néha reám?

Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte és hallgatott. A fiatal ember kegyetlenűl folytatta:

– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó. Nem óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint a végzet. Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam, talán ez a percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgy tetszett nekem, mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszer láttam már; egy álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán. És mintha az álom megújult volna ismét…

A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Az asszony keble gyorsan hullámzott.

A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyel kérte a báró a szolgálatot, bátorrá tette és a szép úrfin végig vonogatta fényes szemeit.

Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy leste Matildot, mint a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász, fölhúzott puskával kezében.

– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogó vízre és a koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, ha emlékeztetem reá?

Az asszony rebegve mondta:

– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő… Én segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem, hogy visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha sem többet… soha sem tért vissza.

A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégezte sürgölődését a szobában és kilépett a verandára. A vacsorát jelentette ragyogó tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, mintha egy királyt invitálna az asztalához.

Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható ok nélkül megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket, nesztelen lépéssel.

Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű nyájas úr lett. Fesztelenűl beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott. Mindent pompásnak talált s udvarias figyelemmel halmozta el az asszonyt. Orbán boldogan nézte azokat, kiket a legjobban szeretett ezen a világon. Mohón, gyorsan ivott. Mikor a bortól egy kissé megmelegedett, fellengezve mondta:

– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, így felelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint. Szolgád már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Az asztalnál ül az a két lény, a kik legdrágábbak szívemnek. Bocsánatot kérek, hogy egyszerre emlegetem a két nevet. De hódoló ragaszkodásomon kívül Matild, a legdrágább nekem. Bocsánatot kérek.

Magyari később így szólt:

– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öreg barátom! hogy most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogom kapni annak a módját, hogy hosszabb ideig is láthassam mindkettőjöket.

Orbán elkomolyodva kérdezte:

– Miért? Méltóságod csak nem akar elhagyni minket?

– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra szeretetének értékét? Azonban jókor reggel indulnom kell. Maga azt hiszi, öreg ember! hogy nekem nincs «muszáj». De van. Holnap reggel messze leszek. A kötelesség parancsol velem.

Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább a vén tiszt házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt a határozatával, egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan meleg tekintettel nézett az öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magát képesnek reá. Annál kedveskedőbb lett.

– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal. Még adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját. Elfelejtette már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja be velem a falut éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hát féljen, Orbán! ma ismét olyan kedvem van.

Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott. Alig hogy megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti már el ilyen váratlanul.

– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mint reám, együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol.

Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg tiszt sokáig fűzhesse ezt a kérdést. A borát a világosság felé emelte és magasztalta arany színét, pompás ízét. Fenékig itta és késztette Orbánt, hogy igyék. A mint az öreg tiszt látta, hogy kisebbik gazdája élvezettel iszsza a vén bort, kedvébe járva, fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az öreg embert.

A vén tiszt így gondolkozott: «Hátha igen sokat fog inni, akkor itt marad».

Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul, akkor könnyebben békül meg az eltávozásommal».

Egyszer így szólt Orbán kigyúlt arczczal fellengősen:

– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hozta Frankföldről és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet sok török vére áztatta… Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mind elmentek őseikhez… egy van csak, ki méltó, hogy megízlelje… a nagyok szegény szolgája nyújtván…

A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött. Akkor Orbán elkeseredve kiáltotta:

– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegény szolgáit… Ő saját kezével tölti meg a poharakat… te elnézed ezt?… elnézed?

Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt. Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét és elaludt.

Magyari halkan szólt az asszonyhoz.

– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjék Orbán. Így a búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem marad hátra, mint hogy én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedves véletlen volt, a mi idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljon reám.

Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette a kezét a Magyariéban, mintsem helyes lett volna.

A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ez szaladt át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad a gyönge, érzelgős asszony szívében…?

Az asszony félve kérdezte, (az ajaka rebegett a nagy fölindulásban):

– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbán helyett a kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nem képes reá.

Magyari nyájasan utasította vissza!

– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzék ösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek az álomra… Engedje, hogy ismét köszönjek…

Az asszony hangtalanúl ejtette le a kezét s visszalépett.

Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt, rezedák illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyés lehelletével elegyülve.

Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtette volna talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volna és boldoggá tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozás és gyöngédség. Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesen érzékeny asszony szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyen lesz így a jó öreg tiszt élete mellette!

Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hű szolgával találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltek mind életre… Magyari, az erős birkozó természetű ember megadta magát ez érzésnek. Súlya alatt ellágyult.

Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte? Mint altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen, hogy jól, becsületesen cselekedjék? Máskor talán nem töprengene ilyen kérdéseken. Talán máskor léha hiuskodás arra unszolná, hogy hagyjon hátra egy megsebzett szívet. Azonban az egész délután másképen hangolta.

Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézett tanácstalanúl.

Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsiet valaki s a kertajtó homályában eltünik…

Ki az?

A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábai mellett, a kis cselédleány az asztal körül rendezkedett.

Az istálók is elsötétedtek teljesen.

A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki, hogy a másik felhőrongy alá bujjon.

Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményel vajon? Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandot keres?

Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke? vagy rosz fajta a vére?

Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felé ment. A léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyari egészen fölháborodott. A porondos úton gyorsan végig ment. Sehol senki… Bokrok, virágok, madarak, minden aludt.

Visszatért.

És mégis nem könnyelmű hölgy ez, a kit a háborgó vére ösztökél…

Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását keresi.

Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete támadt, gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon mondta: «ez az»… Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s megutálja, hogy soha se gondoljon reá…

Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse álmaiból örökre.

Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így szólt:

– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben szemednél gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját idetartsad szivaromhoz?

A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a világot. Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, megszorította; meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:

– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt láttam… Nagyon szomjas vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda egy üveget e jó borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…

– Egy poharat is?

– Kettőt talán, gyöngyöm…

– Kinek kettőt?

– Mindenki alszik talán?

– Mindenki alszik.

– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért?

– Nem, nem. De a bort viszem szívesen.

Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a leány kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.

A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s elfújta a lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.

– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel.

– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan.

A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, mintha választ adna óvatosságával a hangos szóra.

Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe ültette. A leány mind a két tenyerét a fiatal ember elé tartotta védelméűl.

– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj el egyet sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, mint az eperszem… akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle másnak is.

A kis cseléd nesztelenűl súgta:

– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna körülöttünk.

– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a világon a szerelemnél.

S ezzel átölelte a lyányt.

A kis cseléd halkan föl-fölszisszent.

A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd kifeszítette testét az ölelkedő karból s fölállott.

Halkan így súgott:

– Valaki szalad az úton a ház felé.

Magyari megismerte.

Akkor komolyan így szólt:

– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom…

A cseléd csalódottan kérdezte:

– Nem szomjas már?

Magyari mit sem felelt.

Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel megriadva suhant át az Orbán felesége.

Ballagott…

Megnyugodottnak érezte magát. Jól cselekedett.

Mégis igen kellemetlenűl érezte magát.

Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több a világon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő…

És elhagyja őket örökre.

A BECSÜLET.

Utolsónak érkezett meg a mulatságra Emil, a főhadnagy.

A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak a korcsolyázók. Az éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. A lámpácskák szelid világa érdekes félhomályba öltöztette a nagy park tavát s a parkot őrző óriási fekete fákat még nagyobbnak mutatva, mint a mekkorák.

A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz Torda Dávid beszélgetett a tisztes Pókainéval.

Az asszonyság a Torda kis fiacskájáról beszélt.

– Tizennyolcz hónapos a ficzkó?

– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyat egészen értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egy janicsár.

– Mondja inkább, mint egy Torda, a katona Torda-vérből való.

Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette a parkon át. A szomszéd falubeli birtokos leánya, a gazdag, kissé lomha járású Tar Ilona ez.

– Megkéstél, öcsém. A feleségem Klári, már tudakozódott utánad.

– A mienk a veszteség, ha késtünk.

– Ugy-e Ilona hugom, te tartóztattad?

– Az apámmal jöttünk, – felelte ártatlanúl magyarázva.

– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróan nevetve. – S azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatott valaki.

Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legényke vitte el. Emil alig elegyedett a beszélgetésbe.

Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. A Torda felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint a főhadnagy mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egy percz alatt utólérte, kézen fogta s előre haladt vele.

– Soha se futhatsz úgy el előlem, Klári, hogy én ne érjelek utól.

– Rosz futó vagy. Mindig csak a második helyre érsz be, – lihegte.

– A szeretetedre is, Klári?

– Bolond.

– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s a nehéz leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikított Klári a futás hevében, Emil szótalanul követte őket.

A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecses férfiak szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, Prini Gábor ült rajta s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyek mellett futott.

– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát, méregeti a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehen maradjon.

– A csúfság csak úgy virágzik ki a szájadon, egyszerre, mint a portulák.

– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vette el az ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram! adj neki eszet hozzá valót.

– Mit javasolnál te neki, Gábor?

– Először ezt: hogy haljon meg, mert élhetetlen.

– Másodszor?

– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogy takarítsa ki az utat Prininek a kis Klárikához.

A csufolkodó gyorsan tiltakozott.

– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kis virág!» (és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébre jogom, mint nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnek volna joga. Én? Mit gondolsz?

– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra, melylyel akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át – Klárika mellett. S akkor jött Torda, a penzionált generális, ép lábakkal, kastélylyal, erdőkkel, mezőkkel.

Mind kaczagtak.

Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőrös lábzsákját figyelmesen igazgatva.

– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Maga feláldozza magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét, csakhogy régi barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg is várhatom magától, Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltem fel Klárit. Ő boldoggá teszi magát; maga lábzsákot szerez a lábamra. Ilyen a férfiak háládatossága.

– Kivánja, hogy elvigyem?

– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mit beszélek. El akar vinni valakit?

– Bocsánat, figyelmetlen vagyok.

– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja magát, mert nem egyszer ma visszás feleletet adott.

S mosolyogva fenyegette meg.

Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötét el-elfedte mindkettőjüket a hajlásoknál.

– Szeretném, Klári, ha elesnél.

– Miért?

– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhez szorítani a melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsó oldalra a hattyúházig. Utól se érnének a segítők. Egy percz az egész. No, megteszed?

– Boldog volnál, ha blamirozhatnál?

– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék, hogy te boldog légy?

– Arra is törekedtél egész életedben, – felelé idegesen felkaczagva.

– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mit tehettem. Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így, hogy én csak sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád.

– Nem egyszerűbb is így? – kérdezte gúnyosan.

– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted? Az enyém lennél-e inkább akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon, hogy az ő tulajdona légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a te életedet a szegény katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, a fényre, ragyogásra teremtettet. Miért kinzol, Klári?

– Ügyelj, utólérnek.

A fasorból tánczzene hangzott fel.

A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura felé fordította.

– Mindig egyformán kedves, figyelmes.

Aztán odább futott.

Torda nyájasan bólintott felé. Az öreg Pókainé hozzá fordult:

– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággal zavarban van vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az esze az uráéhoz való, a kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogy anya s elmosolyogtam ma is, a mint látom a nagy fiát az ölében. Mondja, hogy boldog vele. Jól esik hallanom, ha mondja.

A sánta, gonosz száju Prini új hallgatókat szerzett magának.

– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Persze nekik kevés idejök van még hátra. Azt a kicsit jól akarják eltölteni. A mi erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. A ki pedig hátul jön, tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta alig pihenünk a Torda házában. Juttat neki is az asszony, marad nekünk is. Az a rend. A ficzkó erősen támad. Nézd Emilt, hogy meg akarja mutatni Klárinak a hangjának a lágyságát. Csak ki ne essék a sajt a szájából, a míg énekel.

– Micsoda sajt?

– Tar Ilona. Nem izes falat?

Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. A korcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messziről a park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe.

Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva. Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. A hattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffja messzire elgurult, maga végig vágódott a sík talajon.

Emil mellette állott. Féltérden így súgott:

– Édes vagy.

Klári haragosan kérdezte:

– Azt hiszed, a te megrendelésedre tettem?

Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott: «Négyesre!» A muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodva sorakozott a tánczra.

– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbe egy hajlított padra.

Emil a háta mögé állott s halkan súgott a fülébe:

– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyém vagy. Én érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem, rólad ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnem magamat. Az én dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári. Mert te hagytál el. Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s te is tudtad, hogy az enyém vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nek hivtalak. Mikor elrendeltek mellőled, nem is eskettelek meg, hogy az enyém léssz. Hát kié lehess? El akartam dobni a kardbojtomat, hogy elvehesselek. A míg terveltem, álmodoztam utánad, a néni, a ki minket nevelt fel, odahányt téged az uradnak. Az övé vagy? Még csak nem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem. Mért hagytál el? No, hát itt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz körül. Torda minden ragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged. Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat minden pompát, hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszi magát érted. Tudom! De nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébren légy és visszakövetellek. Visszakövetellek, mert te az én tulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon áron. Igen olcsón vették meg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el. Vagy azt is eladtad? Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El mered tagadni, hogy az enyém vagy?

A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem volt felhevülve, de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondana el.

Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébe szállongó hó befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek, a muzsika élesen hangzott a csendességben. Mikor a beszélő elhallgatott, halkan szólt hozzá:

– Menj, menj el. Miért jöttél vissza?

A tánczot sietve végezték el. A hó sűrűbben kezdett hullani.

Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt, vadász kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csapos volt a hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjába öltötte Klári karját. A park széles útját behavazva, messze fehérlett; a nagy, fekete fákról lágy pehelyek szállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó Ilonával s titkolódzva nevetgéltek.

Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamáslis cselédek szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordák régi pompás kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrös rámás tükrök ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillár csüngött a faragott mennyezetről. Minden vén, erős, pompás. Muzsikaszó is rikkant fel. Prini Gábor állhatatosan biczegett Klára után.

– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend? Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgy veszik körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, persze éjszakon; mi, a kövek a falban, szegény hívei; keletre?

– A fiam.

– Hát Emil? Nincsen bástyája szegénynek?

Emil mellettük ment Ilonával. Röviden odaszólt: