Part 2

Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forró kezéhez szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volna kinn. A csend nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malom táján lecsurgó víz belocscsant a keskeny malomárokba. Valahol messze kutyák ugattak s mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok, azt odább s odább adták a falun keresztűl. Az udvar kopói is nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy vakkanás hallszott, aztán a várárok túlsó felén keservesen vonított föl egy kopó.

– Zajt hallsz-e Judit? – kérdezte tompán.

– Csak képzelődöl, Sárika.

– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd sem lakik ezen az oldalon.

– Gyermek vagy, – suttogta Judit. Aztán hirtelen elfújta a gyertyát.

Átölelte Sárikát s mellére vonta a fejét.

A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztán hallotta egy lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpa alatt. A kopó vonítása örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy a kopó az ismerősnek örvend.

Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg az ugatás a vak éjszakába.

– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét s megszorította azt.

A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszó hívta a bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagy rivalgásba. Ekkor világosan hallszott, hogy egy új, más, erős férfilépés, mind sietősebben közeledett a veranda felé. Valaki a rosz tornácz kőkoczkáin állott meg. A kutyák alant maradtak a gyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések hallszottak, a mint megkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső szoba felé közeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről meg akart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. A Judit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtót megkapja.

Nyitva volt.

Abban a pillanatban elfújta. Tétovázva lépett a küszöbre.

Judit megszorította a leány kezét s az ajaka ezt rebegte:

– Az uram…

Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hát utána jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forró szerelem. Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellére rohanjon. Azonban erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsolta kezeit a Judit újjaira. Tudni akarta ő is: ki van _még_ oda kinn? Mert még van _oda kint valaki_… Istenem…

A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És így kiáltott a sötétbe:

– Valaki van ott kinn. Szóljon.

Csak a malomvíz suhogása hallszott.

– A hársos úton mozog valaki. Akarom, hogy szóljon. Lőni fogok.

Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattak kinn. A férfi hangja mind erősebb lett.

– Látok – mondta. – Akarom, hogy szóljon. Nem fogom ismételni többet.

A mély csendben egy kerczegés pattant. Puska kakasát vonta föl valaki.

Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt és megfogta a férfi kezét.

– Mit akarsz? – kiáltotta.

– Ki vagy?

Judit csendesen szólt.

– Itt én vagyok, én uram…

Aztán világot gyújtott.

A férfiu lustán leeresztette a puskát s belépett a szobába.

– Te is itt vagy, Sárika? Mit tesztek itt? – kérdezte csodálkozva.

Judit kiragyogott arczczal fordúlt szembe.

– Reád vártam, – mondta s fogai kivillantak mosolygó ajkai közűl.

Aztán elfelejtve magát, kitárta a karjait s így szólt:

– Meg sem öleltél…

Hozzá ment s hízelgő meleg hangon, ragyogó szemmel kérdezte:

– Miért jöttél?

– Hogy haza vigyelek.

Azonban hirtelen elkomorúlt arczczal tette hozzá:

– Valaki van oda kinn.

Sárika rebegve mondta:

– Senki. Csak a kertész bizonyosan…

– Tudod bizonyosan, Sárika?…

– Ki lenne más? – szólt Judit.

– Te is tudsz róla, Judit?

– Tudok róla. Sárikát kisérte ide. Akarod, hogy most indúljunk haza?

– Most akarod? ez éjben?

– Éjszaka van-e, ha te itt vagy?

Sárika halkan, remegő, gyermekes hangon mondta:

– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal. Nagyon alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg? Kérlek, oh! milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal.

S aztán minden ok nélkül… keservesen sírni kezdett.

MENEKVÉS.

Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék a miniszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokat kellett útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszter azért jött, hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igen nyájas, barátságos, adakozó férfiú ilyenkor.

Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régi ismerőseitől azt hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igen jeles kuglizó német garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sor bábút veri le, a melyiket akarja. A miniszter csak másnap volt megérkezendő, ezért haladéktalanúl fölnézett a kertbe, hogy lássa az emlegetett kozákot.

Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak. Ő addig szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nem veri a híres játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt. Vakmerő, kifáradhatatlan lett, vízben, erdőben, játszó-asztalnál, lóval, asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgy ösztönből. Tele volt erővel, s az kibugygyant belőle egy kis parázs izgatásra, mint a rügy a fából.

A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt s mester a maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott.

Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a háta mögött. Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagában megemelgette a golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csak az alkonyat a kertre nem esett.

Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében is mind vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe, úgy dobálta a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, még fiatal, ruganyos és deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogy az úton köszönőket alig vette észre. Pedig sok ismerője volt. Itt nőtt föl.

A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember. Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. De bizonyosnak lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar, biztos fogás, tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addig játszott magára, míg csak a mulatók ki nem zavarták. A játszók mindenek fölött érdekelték. Mennyi esetlen kuglizó lézeng a világon!

A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak a kuglizó színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán, hogy csak úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat, míg csak egészen beleizzadt.

A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyan nem érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kis város persze föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtak virágokat, bandérium parádézott a piaczon, a miből az volt a valóságos haszon, hogy senki sem alkalmatlankodott Magyarinak a kuglin. Estére már szép gyakorlatot is szerzett. Eh! nehézség nincs a világon, csak erős akarata legyen az embernek.

Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső. Magyari zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségein néhányszor pompásan győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Este néhány polgár vetődött be. Azokat kedve szerint megrakta és sajnálta, hogy a német nem hozta oda a fogát.

Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet: leitatta a polgárokat egészen a sárga földig. A mint ivott, mind kedvetlenebb lett; a kik házsártoskodtak, azokat kidobta; a ki ellágyult, azt eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt, vígasztalta és oly szépséges szépen énekelt tökéletesen kiművelt bassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki hallotta.

Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg sem mérkőzött a némettel. Inkább csak kedvtelésből dobott egyet-egyet.

A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesen legyűrte. A szegény az egyik hibát a másik után követte el. Valósággal elvesztette a fejét. A végén a német egyszer mezitlábost is dobott, a mi közderültséget keltett.

A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogy Mohácsnál sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el a veszteségét.

Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módon találkozott a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki iránt érdeklődött s egy-egy szíves szava volt mindenki részére.

Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt minden mozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igen nyájas; igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele. A boltos vagy a fogadós, a kinek régebbről adósa maradt, kedvtelve mondta: «Lám, a mi bárónk; lám, hazatért; vajjon végképen-e?» Azon mindenki örvendett volna.

A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jó emberét pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, az öreg gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig. Elnehezedett, jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr. Megszólította:

– De milyen kedves dolog, hogy látom, Orbán. Hol jár itt?

– Én itthon vagyok… Igazi szerencse, hogy méltóságodat láthatom.

A kezét alig akarta odaadni.

– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyen sugárzó legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon, maga marad csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak a feje fölött…

– A titkom, méltóságod, a boldogság. Én megházasodtam és itt lakom.

Meg sem mozdult és tisztelettudással nézett föl régi kisebbik gazdájára.

– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogy megismerjem a feleségét?

– Nem is mertem volna kérni ezt a kegyet.

– Ismerem-e vajjon a feleségét?

– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszer beszélt méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszer útbaigazította méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felől jött. A lovat még én vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem meg vele. Hogy is emlékezhetnék reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagy leány volt. Azonban csak most hajlott a kérésemre. Alig két éve. Azóta igyekszem boldoggá tenni. De méltóságod megró e sok szóért.

– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjárt abba az irányban, a merre a vén tiszt tartott.

Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmas közeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagy emeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában, láthatja egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély, melyben uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizony mások szavaira hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyari csak szegényebb lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér, mely ereiben buzgott, nem kevésbbé drága, a miért a zsebében kevesebb pénz van.

Oh, drága nyugalmas, szép kis városom!

Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú, rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietős dolga; hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal, vérig kell dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, s elégedettség. Mert hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha azt óhajtjuk; és mert nem virrad hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogy jönnie kell. És mert minden meg is jön a maga idejében és mivel minden úgy van jól, a hogy van – hát mire való emésztődni, szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan kevés kell az embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra, hogy meghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kis városokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a hol kényelmesen kikerülheti a másikat…

Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festett kőház; leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornácz fáján a ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A víz láthatatlan párája lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid, álmos csend terül el az életen, mint egy finom fátyol.

– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok, hogy a küszöbén átlép.

Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn az oleanderekkel megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgy tett, mintha fölemelte volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmas házába.

Aztán kinyitotta az ajtót s beszólt:

– Nagy tisztesség ért minket, Matild… Itt vagy-e?

Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kék szemei, vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egy virág, melynek szirmait az ősz érte.

– A báró… látod.

Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta és hozzá dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelő alakjára szögezve.

*

Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer a gátháti marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertész leányát.

– Ez ösvény visz a városba, kisasszony? – kérdezte.

– Nem mindenkinek.

– S nem nekem?

Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú, fiatal. A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott az oldaláról. Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából való képeskönyvéből.

– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgős útjok van.

– Higyje azt, hogy én is sietek.

– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálain veszedelmes átmenni.

Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngéd pettyeket képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekben kaszáltak.

– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt – átmegyek rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-e akkor a várost?

– Nyomban. Csak a domb fedi el.

Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta a lova kantárját.

– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó? Megmutatja így az útat?

A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogva nézte a kis szőke leánykát.

Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényes szemeket!

– A koszorút kinek kötötte, kisasszony?

A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállal kötött koszorút.

– Mire kiváncsi még az ösvényen kívül?

Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak el sem pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit az imént hagyott abba.

– Itt lakik? Sok, ha ezt is kérdezem?

– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban. Oka van, hogy ezt is kérdezi?

– Gyönyörű a mező. Tűzzön hát egy szál szekfűt a gomblyukamba.

– Elfelejti az ösvényt. Pedig sietős az útja.

– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, s néha erre jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban.

Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leány egyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorsága elszállt.

– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt… igazán soha sem.

A megrettent szóra az idegen is tartózkodóbb lett.

– Az ösvény?

És arra indúlt, Matild kiejtette a szekfűkoszorút.

– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműen leszállani a gátra.

Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedén leugrott a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt:

– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná meg az ujjahegyével.

A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével a helyes vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat. Matild ott felejtette egy perczig.

Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábával a vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intett és frissen tovább ment.

Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, mily réginek tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta a dobogó zörgését, a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csak a meséből való volna; olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszer úgy tetszett neki, hogy az ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az. Egy elsuhanó madár szárnya illette meg csak az ablaküveget. A berek ezüst nyárbokor pihés ága meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyője mellől? Csak egy kóbor nyúl illan odább.

A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé ha lefoly, ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberek járjanak át rajta a városba, de többet, egyszer sem, de soha nem fut át rajta a szép királyfi.

A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékú falusi legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló az egyetlenhez. Matild olvasta érzékeny német verses könyveit a szerelmes pásztorokról, a kékszalagos bárányokról és álmodozott és várt valami lehetetlenségre és hitt valami hihetetlenbe.

A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvitték messze, csak legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött a nagy csontos kaszás és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűl maradt a kis kertészházban.

Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól, szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy még egyszer a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és a meghervadt kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész.

*

Egyszerre megismerte a bárót.

A vér a fejébe szökött, elszédült.

Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogy látta volna valaha.

A vén tiszt aggodalommal sietett a felesége felé. Mégis azt mondta:

– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelen zavartam meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző lesz irántam.

A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltak piperézve női munkákkal. Mindenik pedans rendességgel volt elrendezve. Magyari az első tekintetre megismerte a régi bútorokat. Hazulról, az apja házából valók voltak. Az esztergált kőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit ugrált! És a vörös karosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei gazdátlan képeiből is egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében, írásos szalag a száján. Egy kissé megilletődött.

Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. A homlokát megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt a Magyari tekintetével.

Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitvány állatnak a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt, aztán fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét.

– Ah! te vén dög… a Mira? – nem?

A vén tiszt tisztelettel meghajolt. Nem tudott volna szólani.

A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébe fogta az öreg kutya fejét.

Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangja megremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett és szeretetreméltóan az asszonyhoz fordult:

– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbán régi barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttem volna.

Az asszony rebegve felelte:

– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbán nagyobb ünnepet nem ért, mint a mai nap.

Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be, keskeny nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leány megtöltötte a poharakat, az asztalra tette és kiment.

– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetes termés, méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem is adja több tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk.

A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissé zavarták a váratlan benyomások. Küzködnie kellett magával, hogy kedélyének rugékonyságát visszakapja.

Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjárt lehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig a régi volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz, a mint látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a báró lábai elé feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetve csendesen pislogva.

A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ült kisebbik gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát, szüntelenűl locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porba hurczolt régi tisztelt névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy. A helyett a vadakról beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróval jártak a szabadi hegyekbe. Már csordával járnak le a kukoriczásokba a vaddisznók; a maczkó ki sem mozdul az aljból málnaéréskor, kedélyeskedik a parasztokkal s ha pásztortüzeket raknak a cserésbe, másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És nincsen már vadász, hozzá méltó.

Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha meg akarná győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kellene berendezni.

Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. A báró egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet és lekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesen ült Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna minden perczben felszökni.

A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett a vén gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő is lévén… hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Még az öreg báró bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt ő szerezte meg az… az… «elmult időben». A vén virágos szék is ott van, a mit a méltósága báróné szeretett. Azt emlékül kapta.

Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett a báróval. És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a báró podgyászát a fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor a kegyet és élete legboldogabb napjának nevezte.

Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúl élvezte a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el, hogy elment.

Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében s a feltörő képek ellágyították, akármint küzködött ellene. Nevetségesnek találta magát s boszús lett.

– Rég járt itthon a báró?

– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta: «Higyje el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy az idehaza jobb, mint akármi hely».

Az asszony megzavarva kérdezte:

– De a gyermeki álmok, örömeinek boldog tanyája?

A báró kicsinylőleg folytatta:

– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van a gyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogy vagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük már egyszer az igazi bút.

A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Mintha csak nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt s váratlanúl kérdezte:

– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra, mint e derék, hű ember?

– Mit kérdez? – felelte szorongva.

Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kellene elhitetni, hogy szereti az öreg embert. Igaz-e? Ha igaz, elveszti azt, a kiről örökké álmodozott, mert íme szívének csak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor így szól, miért mentél hát hozzá, miért hazudtál az oltár előtt?

– Mit nevez annak? A kötelesség hűséges teljesitése? Bizonyosan…

Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz. Hanem megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s így szólt:

– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öreg ember. Azt hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon és lám, az mind nem igaz. Van a világon. És mikor az ember ezt megérzi, olyan könnyűnek érzi magát.

*

Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólag csak gépiesen cselekedett.

Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtek az ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfa gyümölcsös ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő.

Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfi kezének melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnak érezte magát s közeledett az álmodott férfiúhoz.

Ekkor így szólt valami beteges fénynyel szemében:

– Nem adja nekem a virágát?

Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matild érezte, hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartan mondta:

– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott. Elfelejtette-e már? Inkább csak az emlékért mondtam vissza.

Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellene mondani, de a tekintetéből látszott, hogy nem értette.

– Az emlékért?

Az asszony akadozva mondta: